KRÚDY GYULA: ÁLMOSKÖNYV I.

BABONÁK

BEVEZETÉS OKOSOKNAK ÉS HÍVŐKNEK

"A babona vén, évszázados fája minden népnél megtalálható. Még korunkban is lépten-nyomon szembetaláljuk valamelyik ágával magunkat. A magyar nép tudatában nagyon mélyen vert gyökeret, és a babonák ellen viselt egyházi és világi hadjáratok máig se tudták onnan kipusztítani.

Pedig a babona a józan ész megcsúfolása. Szinte lelki betegségig fajul némelyeknél. A babonát, amely lényegében nem más, mint oktalan hit, se a tudomány, se a vallás tételeivel nem lehet igazolni, mint azt egyesek szeretnék.

Tévedés lenne azt állítani, hogy a babona csak a tudatlanok, a műveletlenek lelkét pusztítja. Hiszen számtalan uralkodóról jegyezték fel a krónikák, hogy hitt némely rejtett dolgokban. Nemcsak a századokkal előttünk élőkről vannak adataink, de tudjuk, hogy a Hohenzollernek vagy a Habsburgok is hittek a babonában. II. Viktor Emánuel olasz király egy évig nem vágta le a kisujjáról a körmét.

Hogy honnan származik a babona?

Erre egy a felelet: az ősidőkből. A régi vallások mind a babonán nyugodtak. De nem szándékunk a világ sokféle népének ezer meg ezer babonájával foglalkozni, elég rengeteg a magyar föld népének lelkét rágó babonák száma is.

Vegyük hát sorba őket.

A magyar nép babonasága is a régi vallásból fakadt. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de mégis így van, a nép, a tanyák, a falu lakói megőrizték még eme évezredes múltú babonás históriákat. Szájról szájra, apáról fiúra szállt valamely babona némelyik családban. De még a katolikus vallásban is vannak oly jelenségek, amelyeket a babonás fantáziájúak könnyen kiaknázhatnak. Például a jó és bukott angyalok történetét, a bibliának azt a részét, ahol őrzőangyalokat és ördögöket említ. Meg azután az a sok csoda, amelyeket a szentek és Jézus vittek véghez. Itt egy pillanatra meg kell állnunk, hiszen ez a szó: csoda, nagyon bő fogalmat zár magába, a rajongó minden általa nem értett természeti tüneményt csodának vél, viszont a tudós, a fizikus vagy hipnotizőr egészen mást tart a csodáról.

Mi tudjuk, hogy manapság nem történnek már csodák, de mégis hiszünk bennük, hisz a vallás parancsolja. A tudatlan viszont még ma is lesi a csodákat, és mivel ezek már megszűntek, hát ő maga, a fantáziája segítségével, gondoskodik róla, hogy legyen.

Nézzük, mit mond a Babonák Könyve."

Jegyzet

Két kéz írta az Álmoskönyv második részét, a Babonák Könyvét.

Az egyik kéz dolgozott fényes napvilágnál, amikor a kőművesek az ő sokablakú, téglából és malterből való házaikat építik, amikor a pincék bolthajtásait falazzák, és a tetőt ráhúzzák arra a nagy ürességre, amelyet padlásnak neveznek. Napvilágnál rótta a papírost a fénylő toll és a fénylő tinta, amikor a nádasoknak nincs hangjuk a szélben, a baglyok alusznak a romfalakban; lidércet nem látni az ingoványon, a vénasszonyok unokáikat dajkálják, vagy az orsót pörgetik, és világosan látjuk az ács munkáját, amint a közönséges deszkából kaput, kerítést ácsol. Napvilágnál íródtak a "jegyzetek" felett található sorok, amikor nem halljuk a magasból a vándormadarak kiáltását, a temetőkben nyugalom és unalom van, a Gellérthegy közömbösen áll a Duna felett, belátni a legsötétebb szobába és kutyaszorító utcácskába is. Nappal: amikor nincsen rejtelem, a szobában nem pattog a régi bútor, a falban senki sem sóhajt, közömbösen lobog a láng, az esőnek kopogása legfeljebb untat, a hulló hópehelynek fehér színe van, az ajtók nem nyöszörögnek, és a kéményben nem öklendezik az öregember. Mosolygunk, ha régi kalendárium kerül a kezünkbe a polcról, fejcsóválva olvassuk az ódon könyvek babonaságait, a kuruzslás könyveit, az álmoskönyvek badarságait és az egykori boszorkánypörök históriáit. Szelíd szörnyülködéssel forgatjuk Varga János Babonák Könyvét, amelyet 1877-ben 300 forintnyi díjjal jutalmazott a magyar orvosok és természetvizsgálók egyesülete, amelynek adatait "sok évi fáradsága" révén gyűjtötte össze a tudós szerző, és amely könyv forrásmunkánk.

A másik kéz - a "jegyzeteket" író kéz - éjszaka dolgozott az íróasztalnál. Éjjel, amikor különös hangokon szólal meg a sziget alatt elkanyarodó Duna, tótul, németül, csehül beszélgetnek egyes hullámok; a Vágból jöttek vizek, amelyek romba dőlt várak, ördög szántotta hegyek, százesztendős legendák, boszorkánymesék világából hoznak postát; a víz felett futó szél éjfél tájban hirtelen megszólal, emberi hangon jajgat és kiáltozik. A romfalból kiröppen a bagoly, és huhogásával riaszt. Mintha valami végzetes közlendője volna, amint körülrepdesi a régi épületet. A régi bútorok megreccsennek, mintha egy láthatatlan vendég telepedne rájuk. A padláson láncot csörgetnek a futkározó egerek. A pincében helyét változtatja egy korhadt gerenda, mintha egy bezárt öregember keresné a szabadulást. Az ablakok mögött árnyak leskelődnek. Kívülről próbálgatja valaki a kilincset. A tűz aluszékonyan pislog, mintha a kéményből fújdogálna egy jeges lehelet. A túlsó parton, Óbudán éjfélt ütnek az órák, és az ember behunyja a szemét, midőn a téli fák között tomboló vihart hallgatja. Mily sötétek lehetnek most az országutak, amelyek mellett feszületek állnak, és amerre a hontalan útonjárók, láthatatlan arcú vándorlók, céltalan kóborlók elhaladnak! Mily panaszos hangon süvít az éji szélben a magányos akácfa, amely alatt kétségbeesett bolyongók megpihennek, mielőtt felkötnék magukat! Mit beszél a pusztai kútágas, amidőn az éjfél fekete felhői, mint fenyegető szörnyek elrobognak a magasságban! Mily rejtelem a táncoló lidércláng a nyírségi nádasokban, ahová gyermekkori szemem tapadt egy falusi ház kis ablakából! A nádas, amely felett vércse vijjog, és benne a bölömbika búg, fodros, kétségbeesett felületével háborgó tengerként vonaglik, míg a messzi vadvizek felett a villámsugár lecsap egy árva nyírfába! Mily vad, emberfeletti hangjai vannak a téli förgetegnek, amely az utazó kocsiját kíséri az országúton, mily keserves sírás hallatszik a keresztutaknál, mily névtelen félelem remeg az erdők mélyében! Ki az, aki elátkozott lélekként kiált az ágasokról a faluvégi udvarházak környékén! Ki az, aki madárijesztő alakjában hadonász karjaival az őszi alkonyatban! Miért más hangja az esti szélnek a temetők környékén; miért olyan félelmetesek a vén fák a régi temetőkben; miért ijedünk itt meg az éji madár zajától, a falevél csörrenésétől, sírkő fehérlésétől, fejfa árnyékától! Miért van oly különös fénye a messzi pásztortűznek a rengő pusztai éjszakában! Miért hallunk másvilági hangot a csecsemő éjféli sirámában! Miért felejtjük szemünket az újhold sarlóján, amely vérpirosan kel a nádasok felett! Mit tud a szélkiáltó, hogy az időt megjósolja; mit tudnak a hosszú tél elől városokba vándorló egerek; mit tudnak az elhalkuló fák, amikor a vihar még messzire van? Régi szélmalmok körül miért oly különös az este, ahonnan a denevérek, halálfejes lepkék előszállanak? Kopár mezőkön, ahol nem terem más, mint bogáncs meg szamártövis, ki jár ködös éjfélen? Miért zendül fel néha a szél, mint a bűvös vadász kürtje mély erdős völgyekben, holott a tetőn mozdulatlanok a fák?

És a szerelemnek hány különös körülménye van, amelyet józan ésszel fel nem mérhetünk, csak rejtelmes éjjelen, amikor Poe hollója károg gyertyavilágunknál! Ha a mindennapi szabályok valóban érvényesek volnának, csúf, fogatlan, zöld hajú férfiak sohasem kapnának világszép feleséget, és ráncos vénasszonyok deli fiatal férjet. Pedig e szabályoknak az ellenkezőjét láthatjuk lépten-nyomon, ha körülnézünk a szerelmesek világában. Hány ragyabunkó ölelget piros menyecskét, akiért daliák szíve vére csepeg! Hány öregedő asszony nyergel meg inas lábszárával hetyke ifjút, akin nem fognak szép hölgyek bűbájai! Honnan van az, hogy asszonyok után messzi tájakról vissza-visszatéregetnek férfiak, nem tudnak elfelejteni egy kancsal szempárt, tengerzöld tekintetet, egy görbe mosolyt, holott az asszonyok derékon alul mind egyformák! Honnan van az, hogy könnyelmű férfiak után nők késő öregségükig oly melegséget éreznek a szívükben, hogy lángba borul az arcuk a gondolattól! Mi van az öregek vén fa módjára meggörbült alakján, göbös ujján, szélmarta arcán, pókhálós szemén, hogy gyakran veszekednek utánuk a fiatalok! Mi van egyes asszonyok hangjában, hogy azt meghallani veszedelem; mi van a hajában, hogy azt megérinteni tűzveszély; mi van a ruhadarabjában, inggombjában, gombostűjében, hogy évekig őrizgetik a férfiak! Milyen az a perc, amelyben egy józan nő őrülésig megszerelmesedik! Milyen gőz száll a földből, amely elkábítja a mély, komoly férfiakat némely nő közelében, amely férfiak aztán a legnagyobb bolondságokra is hajlandók! Mit esznek a vőlegények menyasszonyuk asztalánál, mit hagynak hátra messzire elutazott férfiak hideg ágyukban, hogy az asszonyok mindvégig hűségesek maradnak! Mi van a párnában, hogy a rajta nyugvó fej szerelemről álmodik! Mi van az ajtónyikorgásban, a szarka tarkabarka csergésében, a kéményből göndörödő füstben, hogy előre megmutatja a szerelmes közeledését! Mit tud a hegyével megálló olló és a zúzmarás ablak abrakadabrája?

Bár napközben nevetünk a babonákon: azok körülvesznek bennünket minden lépésünkben, anélkül hogy tudnánk róluk. Szerelmesek, álmodozók, esti tűzbe nézők, ólomöntők, lucaszékcsinálók, időjárásra és álomra figyelmezők mindig lesznek a világon, amíg az emberi lélekből ki nem hervad a képzelet virága. Ne vessük meg a babonásokat. Ők azok, akik a mindennapi élet szürkeségét a maguk primitív költészetével megszínezik.

*

A BOSZORKÁNYOK

A boszorkány minden nép babonájának főalakja. A legtöbb nép vén, csúnya asszonynak tünteti fel, rengeteg hatalmat és erőt tulajdonít neki.

Megronthatják az embert, betegséget, járványt idézhetnek, az állatokra dögvészt hozhatnak, kiszíhatják a föld zsírját, és szárazsággal vagy jégesővel sújthatnak egész vármegyéket. Ők magukat mindenféle állattá változtathatják, különösen fekete kakassá vagy macskává, de ugyanezt meg tudják csinálni bárkivel. Éjjelente pedig seprűnyélen a Gellérthegyre repülnek, ahol az ördögökkel vigadnak.

Bár Kálmán király törvénnyel mondta ki, hogy boszorkányok nincsenek, mégis Mária Terézia idejében volt az utolsó boszorkánypör az országban.

Akire ráfogták, hogy boszorkány, azt megégették. Szegeden volt esztendő - két-háromszáz évvel ezelőtt -, hogy ötven-hatvan embert égettek el.

A boszorkánypörök hátramaradt irományaiból tudjuk, hogy még azokat is megégették, akikre egy ilyen kínpadra vonszolt szerencsétlen azt mondta, hogy látta a gellérthegyi boszorkánygyűlésen. 1728. évben egy német tudós járt Szegeden, és az a frankfurti újságban azt írta, hogy voltak napok, amikor tizenkét boszorkányt égettek meg egyszerre. Sőt magát a város bíráját is elégették, mert az egyik boszorkány, akit a bíró elítélt, látta őt a boszorkányok között. Szinte nevetséges, de így volt. A legfurcsább, hogy ezek a szerencsétlenek, ha látták, hogy úgyis végük, a legfurcsább badarságokat beszélték összevissza a bíróság előtt, mivel látszólag megerősítették a boszorkányok létezéséről való hitet. Büszkén hirdették, hogy őket hiába égetik meg, mert az ördög a mátkájuk, az úgyis megmenti őket, és akkor aztán jaj lesz mindenkinek.

A hiszékenyek és gyávák hittek nekik, és egész jó megélhetést biztosított utóbb a boszorkánykodás. A krónikák feljegyezték, hogy nem egy boszorkány házában találtak néha arannyal és ezüsttel telt fazekakat, amelynél élénkebb bizonyítékot a babonaság mellett képzelni se lehet. Tehát a félrevezetettekből egészen gondtalanul éltek a boszorkányok egészen addig, amíg meg nem égették őket. Még a mai napig vannak emberek, akik hisznek a boszorkányokban.

Jegyzet

Én farkasfogat hordtam a nyakamban tízesztendős koromig, nem is bántottak a boszorkányok. De volt egy ismerősöm, aki egész életében küzdött a boszorkányokkal. Minden pénteken megnyomta a boszorkány, pedig böjtös ételt evett.

Ismerősöm szerint a boszorkány gyakran változtatta alakját, hogy fel ne ismerhesse.

Néha találkozott vele csúf öregasszonyként, aki idegen házakban az ablak mögött bolhát fogdosott. A bolhát kidobta az ablakon, ismerősöm fejére. Ismerősöm már előre tudta, hogy éjszakára a banyához lesz szerencséje. Máskor látta a boszorkányt patak partján ruhát mosni, messziről öreg fűzfának látszott ő, amely a vízre ráhajol, csak ismerősöm közelében vette fel egy kövér, fiatal menyecske alakját, aki kendője alól úgy villogtatta a szemét, mint egy vadállat. Mezítelen combjai körül habot vert a víz, és mindig férfifehérneműt mosott. Bizonyosan olyan férfiakét, akiket bűbájával a másvilágra kergetett. A kancsal szemű boszorkány rendszerint kimenekült a vízből, midőn ismerősöm alaposan megközelíteni akarta, és olyan hangot hallatott, mint a szélkiáltómadár, midőn eltűnt a kertek alatt. De találkozott vele ismerősöm igen ifjú hajadon alakjában is, akinek olyan sűrű, nagy haja volt, hogy a fésű nem fogta, a szeme olyan mély volt, mint a tengerszem, csak a szája körül játszadozott valamely mosoly, amely hasonlatos volt a boszorkányéhoz. Ismerősöm gyakran elkóborolt e hajadon után, mert azt remélte, hogyha asszonnyá teheti: megszabadul a hajadon bűvös hatalmától. Idegen házakban, poros padlásokra, kísérteties szélben búgó pusztaságokra, panaszosan nyögő erdőkbe, beomlott szélmalmokba, keresztutakra, város végi árkokba csalogatta el ismerősömet a hajadon iránti vágyakozás. Holdas éjjeleken felkelt ágyából, és ment ki a szabadba, amerre a holdfény rézsútosan mutatta az utat. Valamely rejtekhelyen meg is találta a szép arcú boszorkányt, amint a haját fonogatta. Ezen találkozások rendszerint azzal végződtek, hogy ismerősöm életveszélybe került. A boszorkány hajlékony ujjait nyakára fonta, és lassan, hatalmasan összeszorította a torkát, miközben meredt szemében egy közelgő boldogság képe ült. Arca eltorzult a gyönyörtől, míg ismerősöm fuldokolva kapkodott levegő után, és csaknem szörnyet halt az ijedtségtől. Mindig hálát adott Istennek, ha a bevégzetlenül maradt szerelmi kalandból, az ártatlan hajadon karmaiból ép bőrrel menekült haza, és az imádkozástól megkönnyebbült.

Végre a boszorkány egy igen ártatlan arcú, fiatal nő arcát öltötte fel, ismerősöm nem is sejthette, hogy gonosz boszorkánnyal van dolga, aki feladatává tette élete megrontását. Feleségül vette az ártatlan arcú hajadont, és azt hitte, hogy ezzel örökre megszabadul a lidérctől.

Ámde az első éjszakán az ifjúasszony bevallotta, hogy ő senki más, mint az öreg, csúf banya, a kancsal menyecske, a pusztai hajadon, akinek haját a fésű nem fogja. Bevallotta, hogy ő már századok óta él, és tetszés szerint változtatja az alakját. Szerepelt már a szegedi boszorkánypörökben, amikor vízpróbának vetették alá, mert elszívta a férfiak erejét, teljesen tehetetlenné tette őket. A vízpróbát szerencsésen kiállotta, lemerült a Tisza fenekére, s percekig maradt a mederben. A vízpróba után a mérlegpróba következett. Amíg a társai, a többi boszorkányok alig nyomtak egy-két latot a mérlegen, és testi súlytalanságukkal bebizonyították boszorkány voltukat, ismerősöm felesége összejátszott a mészárosmesterrel, aki a mérleget kezelte, és hetven fontot nyomott. A legvégső volt a tűzpróba, amelynek az álboszorkányok mindig szívesen vetették alá magukat, míg az igazi boszorkány irtózik a tűztől, mert az halálát okozza. Ugyanezért ismerősöm neje szerelmével megvesztegette a szegedi bírót, egy vén ló képében megejtette a bíró szerelmét, amiért is a bíró szabadon bocsátotta, s ő elrepülhetett piszkafáján a Gellérthegyre.

Ilyen és hasonló mesékkel mulattatta ismerősömet az első és a következő éjszakákon az ifjúasszony, amint más asszonyok testi és lelki bájaikkal, tudományaikkal, szerelmi praktikáikkal, gonosz tapasztalataikkal szokták bolondítani a férfiakat. Ismerősömmel elhitette neje, hogy minden bajában megsegíti, soha el nem hagyja, és ha engedelmesen viseli a nyerget, amelyet minden éjszaka a hátára vetett: alkalmas időben rejtett kincshez juttatja.

Ismerősöm, aki annak előtte életvidám, dalos, tréfakedvelő férfiú volt, házasságában elkomorodott, otthon ülő, barátokat kerülő, túl mogorva kedvű ember lett, aki sohase mozdult felesége szoknyája mellől. Miután neje megtiltotta neki a boritalt, titokban látogatta a pincét, ahol egyszer halva találták.

Más ismerőseim is tudtak a boszorkányok létezéséről, különösen a reménytelen és boldogtalan szerelmesek, akik városvégi korcsmák, borházak tétlenségében töltötték napjaikat, és szemüket a földre sütötték. Tudok férfiakról, akiknek erejét úgy megkötözte egy-egy nő, hogy más asszonyszemélyre még csak nem is nézhetnek szemükkel, nemhogy bármiképpen incselkednének az asszonnyal, akit a teremtő a férfiak incselkedésére teremtett. Tudok férfiakról, akiknek álomban szívgörcsük támadt, ha egy bizonyos asszonnyal álmodtak. Csak keserves zokogás és köhögés könnyítette nehéz fájdalmaikat. Tudok férfiakról, akiket csonttá aszaltak bizonyos asszonyok, szárazbetegséget oltottak beléjük, megfosztották mindennemű tehetségüktől, akik saját árnyékukként bolyongtak a világon. Tudok férfiakról, akik mindent, becsületet, nyugalmat, életpályát, tisztes atyafiságot feláldoztak egy nő kedvéért, és a tömlöc négy fala között sem tudnak másra gondolni, mint örökösen arra a nőre, akinek rabjai lettek. Tudok férfiakról, akiknek eltorzul az arcuk, a szívük, a lelkük, midőn egy-egy asszony megbabonázza őket, hajuk, foguk idő előtt kihull, szomorú vénségükben selypítve mondják a bűbájos nevét.

Ezért én hiszek a boszorkányokban, bár tőlük csak összesen húsz esztendeig szenvedtem, mert gyermekkoromban farkasfogat akasztott a nyakamba jó anyám.

*

A KÍSÉRTET

A babonás hit azt tartja, hogy a holtak, ha valamely munkájukat itt a földön nem fejezték be, vagy valakivel haragban voltak, akkor visszatérnek néha éjféltájban a sírból, de kakasszóra ismét vissza kell menniük. Rendszerint fehér lepelbe burkoltan szokták ijedős vénasszonyok őket látni, és hallják zörögni a csontokat. Legalább így mondják. Magyarországon némely városnak külön házi kísértete van. Így például Lőcsének a fehér asszony, akiről Jókai Mór regényt is írt.

Különben a hazajáró lélek minden nép babonájában feltalálható, csak a zsidónál hiányzik.

Újabban spiritiszta alapon szokták a babonás emberek a hazajáró lelkeket meginterjúvolni, ami nem egyéb a 19. század babonájánál.

Jegyzet

A kísértetekben csak az nem hisz, aki még nem látott kísértetet.

Én hallottam a kuvikot vén eperfákon megszólalni egy délelőttön, kutyánkat behúzott farokkal a kapu körül vonítani, mikor szegény apám haldokolt. Én láttam Misleyt, a szomszédot a kertek alatt járni, midőn már tíz esztendeje eltűnt, és az özvegye másodszor is férjhez ment. Ha nem is Misley volt az ősz ember, de nagyon hasonlított rá. Szakasztott úgy pipázott, rövid, apró pöffenetekben, mint a megboldogult. Jártam holdfényes éjjeleken a városon kívül, ahol tudvalevőleg a temetőből jövő halottak leüldögélnek az árok szélén, és térdeiket állukhoz húzva várják a kakasszót, amíg visszatérhetnek sírjukba. Hallottam sok-sok mesemondást kísértetekről, amelyeket bölcs öregasszonyok adtak elő, akik már lemondván a szerelemről, csupán betegségek gyógyításával, ifjak nevelésével foglalkoztak. Ültem csendes éjszakákon szobákban, amelyekben nagyokat roppantak a bútorok, midőn a kísértet ott járt-kelt, helyet foglalt a régi karosszékekben, hideg leheletére megborzongott a tűz a kályhában, a falióra kihagyott egyhangú tiktakolásában, az ablakon koppant valami, a padláson lánccsörgetés hallatszott, a szekrényben megmozdultak az ócska ruhák, a pincében legurult ászokfáiról egy régi hordó, a szél bedúdolt a kéményen, az ajtózár pattant, régi könyvek leestek a polcról, és bizonyos helyen felnyíltak, a függöny lengett, és a holdvilágos udvaron végigment egy árnyék, amire a kutyák veszettül ugattak. Hallottam a keresztútnál éjfélkor fütyülőt, mintha gyűrűs zsidó közeledne, hallottam mozdulatlan pusztai kutakat megcsobbanni, láttam kiivott vizespalackot, amely este telve volt. Hallottam, hogy pásztorok tüzénél őszi éjszakákon néha helyet kér egy öregember, aki hajnal előtt úgy eltűnik, mint a köd. Láttam andalgó macskát hirtelen elmenekülni a háztetőről, cincogó egeret lyukába bújni, hegedülő tücsköt hallottam hirtelen elhallgatni az éjféli csöndben. És láttam álló vízen megjelenő és elmúló árnyékokat, amelyeknek eredetét nem tudni. Gyermekkoromban öreg udvarházban laktam, és öregedő éveimben ugyancsak egy vén udvarházban ütöttem fel tanyámat, ahol a szél zúgása, jajgatása, mesemondása emberi nyelven hallatszik, a holdvilág a fák hegyére telepedik, ködbe borul a folyó, messze eltávolodik Buda, éjfél van, a kísértet végigmegy a szigeten...

Vajon csakugyan örökre meghalnak a holtak?

*

GARABONCIÁSOK

A garabonciás is előkelő személy a babonások előtt. Apja maga az ördög, anyja meg a boszorkány, aki valamelyik gellérthegyi kirándulása után hozta a világra. Így tartja a néphit.

A garabonciás rendesen forgószél képét ölti magára, vagy mint jégeső jelentkezik. Vagy egyszerű szegénylegény, aki végigkoldulja a falut, és jaj annak, aki kérését megtagadja. De rendszerint megismerik szürke köpenyegéről, amit még a mai napig is felleghajtónak neveznek egyes vidéken.

A garabonciás sárkányon vagy tátoson (nem táltos) lovagol. Ezt ugyan még nem látta senki, de így képzelik.

Jegyzet

A garabonciást mindenki látta, aki faluhelyen lakott. Madártoll van a kalapjánál, százesztendős csizma van a lábán, deres szakáll verdesi az állát, a köpönyege ezer folt, és a tekintete mindig jókedvű, mintha valami nagy titkot tudna, amiért örökké mosolyoghatna. Nagyon meghálálja, ha valahol éjszakára szállást adnak neki. Mesemondással fizet a jótékonyságért. Csodálatos színeket, hangulatokat, meseképeket olt be a hallgatók szívébe, minden országot és minden embert ismer. Mikor hajnalban útra kél, egy láthatatlan kis tojást felejt a zugolyban, amely tojásból egy csodálatos szép madár támad. A hosszú mesemondások, képzeletek, álmok madara. Mintha álöltözetű királyfi lett volna, aki fejedelmi ajándékkal fizetett a vendégszeretetért.

*

TÁLTOSOK, MEGVÁLTOTTAK VAGY CSERÉLTEK

A táltosok meg a váltottak áldozatai a babonáknak, szerencsétlen-nyomorék csecsemők, akik vagy hat ujjal, vagy vízfejjel, vagy valamely más testi fogyatkozással születtek. Leginkább azonban a foggal született csecsemőket illetik e megbélyegző névvel. Ezeket a szerencsétleneket még a családjuk is gyűlöli. Apja, anyja rossz szemmel nézi, mert azt tartja róla, hogy a boszorkány gyereke, akit az odacsempészett az igazi helyébe. Elhalnak ezek a gyerekek, hiszen senki a világon nem törődik velük, még a szülők is halálukat kívánják, de néha megesik, hogy egy-egy felcseperedik, ez aztán az egész falu gúnyának és ütlegeinek célpontja. Szegény táltosok, ezek a babona áldozatai. A szomorú az, hogy még máig sem lehetett a népet e babonájából gyökeresen kiábrándítani.

Jegyzet

Ennek a babonának megint csak az asszonyok az okai, akik különben is minden babonának okozói e földi világban.

Életem egy korszakában, midőn éveimet (egy régi udvarházban) fiatal és öreg nők társaságában töltöttem, szomszédasszonyok elbeszéléseit hallgattam, óbudai varrónők száján át értesültem a világ eseményeiről, fiatal cselédlányok mondogatták el álmaikat, tapasztalt kenőasszony intett mértékletes életre, nők gyengédsége, danája, mesemondása, furcsa okoskodása hallatszott a korán besötétedő téli délutánban a kályhatűz duruzsolásával együtt, kártyát vetettek, divatlapot forgattak, könyvbe írott recepteket olvasgattak, különös mondanivalójukkal megtöltötték a képzeletemet - ebben az időben igenis hallottam, hogy van váltott gyerek. Az óbudai Duna-parton találják meg minden esztendőben, mégpedig azon a helyen, ahol a hajógyár és kikötő végződik, gyepes dombok, homokos buckák, kisvárosi házak, girbegurba mellékutcák szegélyezik a Dunát. Rendesen egy vén, rozsdás arcú, veres karikás szemű, Darapcsik névre hallgató hajós szedi fel a talált gyereket, miután anyja nem merte csak a folyó partjáig vinni. A Darapcsik gyermekei töltik meg a lelencházakat. Olykor hercegi fehérnemű, koronás pólya, selyem fejkötőcske jelzi, hogy a gyermek a gazdagok bölcsőjében született. Nemegyszer pénzesboríték fekszik a talált csecsemő mellén. (Ezektől a borítékoktól olyan tüzes a hajós arca.) Máskor csak rongyos ruhácska, madárijesztőről való kacat burkolja be a süvöltő, őszi szél elől a gyermek testét. Néha már a Duna szürke hullámai vették hátukra a talált gyermeket, akinek sírása (a hidegtől és a magánytól) keservesen hangzik a néptelen partok felé. Messze még a Lánchíd, ahol a rendőr áll... Ám Darapcsik meghallja még a korcsmában is a gyermeksírást, rövid nyelű evezőjével, mint sánta ember a mankójával, sürgősen kocog a víz hátán az úszó csomag után. A vén hajós a jajgató gyermekkel már körülbelül harminc esztendő óta járja az óbudai partokat. Megtörtént már, hogy suhogó dáma bolyongott alkonyattal az óbudai homokbuckák között, és kétségbeesett tekintettel várta vissza a víz hátáról a vén halászt. Darapcsik nem tud se magyarul, se tótul, valami alig érthető nyelvet beszél, amelyet tán a halaktól tanult. De mindig megérti ezeknek a könnyes szemű, lelkiismeretfurdalástól sápadt ajkú úrihölgyeknek szótlan panaszát. Megnyugtatja őket a maga nyelvén, és tovább csónakázik a titokzatos, nagy vízen.

*

A LIDÉRC

A babona azt tartja, hogy a lidérc a rossz szellem szolgája, vagy maga a gonosz. Alakja a bolygótűz, az a kis kékes láng, amely a mocsaras vidéken, ott, ahol földbe temetett állati testek rohadnak, szokott éjjelenként fellobbanni - a természet törvénye szerint. De a babonás nem engedi a maga lidércét. Azt őneki hiába magyarázzák, hogy a kékes lángocska miképpen keletkezik, ő lidércnek hiszi azt holta napjáig. A kukorékoló tyúk a másik alakja a lidércnek. A satnya aprójószág is lidérc a szemében, és azokat kivégzi. A jószág fejét a küszöbre teszi, és baltával elüti a nyakát. Ha a fej kifelé esik, az jó jel, de ha a szobába hull vissza, akkor vigyázni kell, mert egy éven belül tűz lesz a házban.

Jegyzet

A nyíri nádasok között láttam a lidércet.

Akkor még állottak azok a névtelen vadvizek, amelyeknek partján napokig mehetett a szekér a tengelyig érő sárban. A hold felhők mögött bujdosott, és az őszi éjszakában nagy magasságból hallatszott a láthatatlan vadludak kísérteties kiáltása. A nádas megremeg éjfélkor, mintha maga is megijedne a kísértetektől, amelyek mélyein ébredeznek. Hányszor haladt előttem a lidérc az ingoványon, mint egy éjjel járó búbospacsirta, amely tüzet hord a hátán. Futott a lidérc, mikor már majdnem beértem. Kék lángja úgy csalogatott, mint a halál, e hosszú utazás végleges célja. Eltűnt, majd felbukkant. Árnyak mozogtak körülötte - tán a kincsásó parasztok vagy nádi betyárok. Előjött a ködből és sötétségből, amikor egy falusi ház ablakából nézegettem az őszi estét, és szomorú gondolatoktól lehorgasztottam a fejem. Feltűnt váratlanul az éjféli útban, és titkokat ígért, mint egy csalfa asszony. Mindig megremegtem, ha megláttam; mindig valamely jeladás volt ő változatos életemben; sohase múlt el történés nélkül a napom. Bizonyos, hogy a véletleneknek, a meglepetéseknek, a katasztrófáknak és nagy szerencséknek nincs közük az emberek normális életéhez. Amilyen csodálatos és kiszámíthatatlan a következő perc, a fátyolba burkolt holnap, a beláthatatlan jövő, a mély sötétségbe takart emberi sors: - olyan ismeretlenek a jelek, amelyek sorsunk jobbra vagy balrafordulását előre jegyzik. Csak akkor hihetnénk a bölcsek és okosak cinizmusában, babonamegvetésében, ha ők legalább tudnának valamit a jövendőről. De még csak annyit sem tudnak, mint a kártyavető cigánylány. Addig, amíg a legbölcsebbek sem mondhatják meg sorsunkat, ne bántsuk az ártatlan lidércet, amely mindig meglep, megijeszt, ha ködös éjszakákon szembejön velünk az országúton, de eseménytelen, szürke életünkben szeretjük őt valamely kedvező jeladásnak tekinteni. - Újholdkor lidércet látni ma is szeretnék, mert ez bizonyosan friss pénzt jelent.

*

ÚTONJÁRÓK

A babonás nép különösen szereti a fantáziáját borzasztó és megfoghatatlan dolgokkal foglalkoztatni. A népmesék legtöbbje teli van rémes szörnyekkel, kísértetekkel, járkáló, sírjukból kikelt holtakkal és elátkozott hercegekkel. Csupa olyan alak, akivel még senki sem találkozott, és nincs olyan, aki meg tudná mondani, hogy ki gondolta először őket.

Ilyen mesés alak az Útonjáró. Rendesen egy csontig aszott vén koldus, akire aztán ráfogják, hogy már egyszer el volt temetve. Az ilyet aztán üldözik, elzárják előtte erszényüket, hogy a szegény ördög tényleg hamarosan a sírba kerül.

Útonjáróknak azért nevezték el ezeket a szerencsétleneket, mert senki se látja őket pihenni, folyton járnak faluról falura, és a babona szerint, ahol megpihennek, ott meghal valaki.

Jegyzet

Aki sokat utazik kocsin vagy gyalogszerrel, az már találkozott vele. Vannak olyan emberek, akik valamely titokzatos, érthetetlen okból nem tudnak egy helyben megmaradni, hanem egész életükben ide-oda vándorolnak; mennek, anélkül hogy valaki hívná őket, beállítanak falvakba és városokba, ahol senkit sem ismernek, barangolnak országutakon, amelyeken azelőtt sohasem jártak, meghúzódnak konyhákban, istállókban, csűrökben, ahol a napszállat éri őket. Látni őket kukoricások mellett heverészni, gödrökben tanyázni, vándorcigányok közelében üldögélni, mindig menni északról délnek, keletről nyugatnak. Az ő lábuknak nincs semmi se messzire, az ő gondolatvilágukban a legmesszebb városok egymás közelébe kerülnek. Nem felejtik el, ha valahol jól bántak velük, viszont a rossz bánásmódot is megjegyzik. Emlékeznek az ebekre, amelyek megugatták őket, a haragos hajdúkra, akik reájuk förmedtek, falusi kóterekre, amelyből a holdat nézegették. Útközben, bolyongásaikban felszednek mindenféle babonaságot, amelyet alkalomadtán egy falat kenyérért vagy egy jó szóért továbbadnak. Tudnak mindent gyógyítani, és ezerféle hazugság, mesemondás, nóta van a tarisznyájukban. Olykor mulatságos emberek, hogy napestig el lehet hallgatni őket útszéli csárdákban vagy a szekér kasfarában, ahová útközben felkéredzkedtek. Máskor ok nélkül megszöknek a napszámból, amellyel a jószívű gazda megkínálja őket. Nem tudják, hol születtek, hány esztendősek, megszokták a rabbilincset, mint az esős időt. Éjszaka, midőn a kutyák veszettül ugatnak, elmegy az úton járó a falu alatt. És ha véletlenül még fiatal a legény, néha egy lányszívet is cipel a tarisznyájában.

*

A SÁRKÁNY

Ma már kevés kárt okoz, de régente egész országok féltek hatalmától - a babona kedvenc alakja. A hétfejű és kilencfejű szörnyeteg kizárólag fiatal szüzekkel táplálkozott, és annyi kincse volt, hogy az egész földet megvehette volna rajta.

Néha még ma is kísért a sárkány.

Ha egy vidéken kiapadnak a kutak, azt mondják, hogy sárkány költözött beléjük, az itta ki a vizét. Ilyen esetekben fiatal lányokat eresztenek a kútba, akik nemegyszer az életükkel fizetnek a nép babonájáért. Meghalnak az ijedtségtől. Az 1870-es években még az újságokban is megjelent az a hír, hogy egy vénasszony sárkányt látott egy felsőmegyei falu határában egy barlangba osonni. A falu egy hétig éjjel-nappal talpon volt, míg aztán vasvillákkal felfegyverkezve a mondott barlang felé indultak, ahol találtak is - egy vadmacskát.

A sárkányok különben, a babona szerint, nagyon el vannak foglalva a kincsőrzéssel, mert tudvalévő, hogy ez a legfőbb hivatásuk. De a sárkány gyakran otthagyja a kincsét, és csak néhány lelket hagy ott, akik, ha netalán avatatlanok közelednének a kincshez, hangos jajgatásukkal két vármegyéből is visszahívják a sárkányt, aki ott is terem egy-két pillanat alatt.

Ezek a rejtett kincsek már nagyon sok embert fosztottak meg a józanságától. Egy egész könyvet írt egyszer egy ügyes csaló ezekről a kincsekről és a módról, hogy miként lehet birtokukba jutni.

Német nyelven jelent meg a könyv, de magyarra is lefordította valaki, és ötven meg száz forintot kért érte a hiszékenyektől a múlt század közepén. A könyv szerint Dáriusz és Salamon király rengeteg kincse mind a földben van elásva, és ezek felkutatásának módjára tanítja meg a könyv a hiszékenyebb parasztokat.

Különben, hogy a könyvnek mentül nagyobb legyen a keletje, egy szerzetes szerepel a szerzője gyanánt, és hemzseg a latin szavaktól, amivel eléri a szerző, hogy legalább imponál a tudatlan olvasónak.

Jegyzet

Régi figurája a babonáknak, mi csak gyermekkori meséinkből emlékezünk rá. Mély vízmosású völgyekben, amelyeknek sűrűségébe nem lát emberi szem: lakott a sárkány, de sajnos, mi már nem láthattuk. Az én jegyzeteimben csak annyi van a sárkányról, hogy vénasszonyokat neveznek így, akik semmiféle kincset nem őriznek.

*

A CSODÁKRÓL

Ma is hallunk még néha csodákról, amelyek itt-ott estek. Néha a Szűz Anya jelenik meg egy babonás parasztasszony előtt, vagy valaki azt álmodja, hogy a pincéje falán Veronika képe festődött. Az ilyenek persze telebeszélik aztán az egész falut a velük esett csodával, úgyhogy szentek lesznek idővel, ami szintén jövedelmező foglalkozás.

Az is megtörténik néha, hogy valaki egy erdőben látja meg Szűz Máriát. Persze, a dolognak híre fut. A hívő lelkek meg messzi falukból is odazarándokolnak, hátha nekik is megjelenik Szűz Mária.

Hát még akkor, ha - mint a múltban történt - forrás fakad a sziklából, amelynek gyógyító ereje van. Ez a közönséges természeti jelenség nemegyszer támaszt maga körül templomot, amelyet az egyház emel, korcsmát, amit rendszerint egy élelmes ember építtet, aztán kész a zarándokhely. Így keletkeztek a régi búcsújáróhelyek és azok csodái, ami természetes is. A buzgó népen erőt vesz a rajongó hit és vak bizalom a búcsúk csodatévő ereje iránt. Így tesz csodákat ma az Isten a természet képében.

Jegyzet

A fentebbi sorokat egy hitetlen kéz írta, míg én igenis, hiszek a csodákban; életünk, egészségünk, épségünk, nem boruló elménk: a csodáknak láncolata. Csak gondoljunk földhözverő bánatainkra, mosolygásra változott vad kétségbeeséseinkre, gyötrelmes nyavalyáinkra: amelyekből kiláboltunk! Gondoljunk a máriapócsi országúton vezeklő búcsúsokra, a magtalan asszonyokra, a nyomorékokra, a gyógyíthatatlan betegekre, a rút sebekkel borítottakra, a tehetetlen férfiakra, a bénákra és reménytelen szerelmesekre, akiket évenként meggyógyítanak a magyarországi zarándokhelyek. Hová menjen az, akin már se patika, se doktor nem segít? Aki búcsúzik életétől, teng-leng, mint az őszi falevél, mosolygást többé nem ismer az arca, öröm elköltözött a szívéből, a szerelemről csak emlékeiből vagy hallomásból tud? Hová menjen, akit az élet úgy porba sújtott, hogy egyenesen többé nem állhat meg, fejét nem emelheti fel, szíve megroskadt?

Magyarország gazdag a csodatevő helyekben. A búcsújáró-templomok fülkéiben nemhiába függnek az otthagyott mankók, a kövér viaszgyertyák egy-egy meggyógyult szívet jeleznek. Bizony nem járna századokon át az ájtatos nép napi járóföldeket, ha ez eredménytelennek bizonyulna. Hiszen már ott kezdődik a csoda, hogy a betegek és öregek megteszik a hosszú utakat, amikor az ágyukból is alig kelhetnek fel.

Sokan hagyták betegségüket Máriapócson, Besnyőn és a többi szent helyeken, amikor Mária napja elkövetkezett. Sok meggyötört, ronggyá lett ember, asszony tért vissza a fehér országúton onnan, és kezdett új, boldog életet. Századok messziségéből hangzik a búcsújárók zsolozsmája, száz esztendők mutatják a hitetleneknek a megtérés és boldogság útját. Hegyekké nőhetett a bűnök sokasága, amelyektől az igazhitűek megszabadultak, és befejezték álmatlan éjszakáikat, kínzó betegségeiket, reménytelen fájdalmaikat.

Prédikálhatnak a bölcsek, amit akarnak. A föld népe nem mulasztja el Mária napjait. Ha majd öreg leszek, és visszaemlékezéseim miatt nem hunyhatom le a szemem a hosszú éjszakákon: egy augusztusi napon Pócsra gyalogolok, lehetőleg egy öregasszonnyal társulva, és gyertyát gyújtok Máriának, hogy engedje meg elfelejteni mindazt, ami odáig történt...

*

A RAJONGÓK

A vallásos babonák sok embert már a tébolyodáshoz, az őrültekházába vittek. De milliókra megy azoknak a szerencsétleneknek a száma, akik megállottak a lelki betegség feleútján, s mint hülyék tengődnek a nép irgalmán.

A tébolydákban mindig látni oly szerencsétleneket, akik magukat pápának vagy Jézusnak, Máriának, Megváltónak vagy Istennek képzelik. A világot akarják rendszerint elpusztítani vagy megváltani. Csodákról beszélnek, amelyeket ők végeztek, mások meg a mennyek országáról - ahol gyakran járnak. A múlt század közepén egy vallásosságába elvakult szerencsétlen a saját fiának nyakát vágta el, mint a bibliában akarta Ábrahám fiát az Istennek áldozni.

Szerencsétlenek, akik minden csekélységből már csodát látnak. Istenes dolgokról, vallásról, hitről beszélnek folyton, mennybéli intelmeket hallanak állandóan, önmagukat kiválasztottaknak képzelik. Hetekig éheznek, letépik magukról a ruhát, mert Isten így parancsolta nekik.

Van köztük olyan, aki az ördögtől megszállottnak képzeli magát. És ezeket nem lehet soha rögeszméjükből kigyógyítani.

A szabadságharc leveretése után - amikor az ország a legkeserűbb megpróbáltatásoknak volt kitéve - egy egész csomó ilyen vallásos vezeklő volt, aki az ország bűneiért vezekelt. Ilyenek voltak: a t-i meztelen asszony, a híres topáni éhező takács, és különösen nagy híre volt a szegedi ördöngős lánynak. A t-i meztelen asszony húsz évig feküdt egy szalmazsákon, pokróccal letakarva, a falu végén roskadozó házában, és az ura mutogatta az odazarándoklóknak egy kis pénzért, kegyes adományért - így szebben hangzik - feleségét, akinek teste húsz év óta nem tűri a ruhát. Míg aztán a csendbiztos bekísérte mind a kettőt a vármegyeházára, de akkor már tűrte az asszony, hogy felöltöztessék.

A topáni éhező takács, mikor a mestersége befagyott, beállt búcsúvezetőnek. Aztán úgy beletanult a csodákba, hogy végül rajta is kiütött a szent élet.

Panaszkodni kezdett, hogy nem ízlik neki se étel, se ital, a jó emberek próbálták felingerelni elpetyhüdt ínyét, de a takács csak nem akart enni. Persze, a dolognak híre ment, jöttek mindenfelől az emberek ízletesebbnél ízesebb ételekkel, de a takácson nem segített semmi. Csak ült a házában, és kis szentképeket ajándékozott látogatóinak emlékbe. Cserébe persze szívesen vette, ha néhány forintot dobtak a mellette álló perselybe.

Egy csúnya, esős, őszi napon, amikor nem is gondolt rá, hogy búcsúsok kereshetnék föl, szörnyen leitta magát.

Mikor aztán jöttek a búcsúsok, úgy találták tökrészegen. Így lett vége az éhező csodának, aki a világ bűneiért vezekelt.

A szegedi ördöngős lány, az már vallási mániákus volt. Vallási őrjöngő volt, és ezenkívül még a nehézség is gyötörte. Persze, a jámbor emberek azt hitték, hogy az ördög szállta meg.

Már kislány korában istenes Katuskának hívták. Folyton a templomban tartózkodott. Aztán a sok ájtatoskodással a lány meg a szülei a nehézkórt gondolták gyógyítani, persze minden siker nélkül. Órákig hevert néha önkívületben, ilyenkor sírt, imádkozott, káromkodott. A baj mindig jobban úrrá lett rajta, s ekkor a lánynak egy csodacsengettyűt kerítettek, amelyet Rómából hoztak a pápa áldásával, s ezután, ha rohama volt, ezzel a csengővel csengetett. Ebből a babonások olyan nagy esetet csináltak, hogy hetedhét vármegyéből jöttek az istenes asszonyok, hogy segítsenek a lány baján, mert az orvost nem engedte magához. Magukkal cipelték minden búcsúra, míg aztán nyoma veszett.

Jegyzet

Egy régi mondás tartja, hogy minden asszony megszépül, mikor imádkozik. A regényírók, mesemondók tudják ezt, és a templomot a férfiszívek veszedelmes helyének jegyzik a térképeken. Hátha még azt tudja az ember, hogy érte imádságot mondanak a bolthajtás alatt!...

Imádkoznak drága, gyönyörű ajkak, a leghatalmasabb Úr pártfogásába ajánlanak szegény férfiakat, forró fohásszal emlegetnek nevet, amelynél szeretettebb nincs a Kárpátok alatt! Valóban: csak szerencse kísérheti annak az embernek a lépteit, akiért egy asszonyszív buzgón imádkozik a templomban. Tudják ezt azok, akik nagy veszedelmeken, megpróbáltatásokon, kalandos utazásokon mentek keresztül. Tudják ezt azok, akik a tömlöc szalmáján reménytelenül várták a holdsütést, akik nehéz betegségben, elhagyatva forgolódtak ágyaikon, akik rablók és gyilkosok kezébe kerültek, akik csatákban a fülük mellett hallották elsüvölteni a golyót... Asszonyok imádsága nélkül még a lábukat is elveszítenék a férfiak.

Csak ne bántsuk a vallásos nőket, nélkülük olyan sivár volna életünk, mint az okoskodó férfiak azt megfosztani szeretnék minden örömteljes reménységétől.

Ki építené karácsony adventjében a Luca-széket? Ki kelne fel vaksötét, hóförgeteges decemberi hajnalon, hogy lámpásával a térdig érő hóban a rorátéra menjen? Ki látogatná a gyönyörteljes éjféli misét? Ki üldögélne a kék délutánok álmatag litániáin? Ki látná Máriát könnyezve a szentképeken? Ki tartaná meg a kántorböjtöket, a pénteket, a nagyböjtöket? Ki örvendezne virágvasárnap szentelt barkájának? Ki várná búzaszentelő boldog vasárnapját? Ki vetne keresztet a kenyérre a szelőkéssel? Ki szenteltetné meg a jó ízű sonkát és tojást húsvét napján?

Ha nem volna vallásos, istenfélő nő, ha nem volnának rajongók, akár hiába írnák fel a sekrestyések a három királyok nevét a szemöldökfára farsang kezdetén, akár hiába húznák meg hajnalonként és alkonyatonként a harangozók harangjaikat, akár hiába vinnék haza az Úr szent testét az óvatos asszonyok, hogy a ládafiába zárják... A férfiak előbb-utóbb elfelejtenék vallásukat az élet gondterhes tennivalói között. Mindig kemény kenyeret ennének, mert az nem kelne meg gonosz asszony keze alatt, aki a kenyeret szentmise idején dagasztotta. Nem látnák többé a vérző szüzeket, akik bizonyos napokon Krisztus öt sebének helyén (ahol Megváltónkat megszurdalta a lándzsa, a szög és a töviskorona) vérezni kezdenek. Árvizek, aszályok, háborúk, járványok idején nem tünedeznének fel azok a megszállottak, akik megsegíthetik az embereket. A középkor sohasem múlik el. A harangok csengésében, a keserves zsolozsmákban, a fájdalomteljes életben: kinyílik a vallásosság minden szenvedésért kárpótoló világa. Hová meneküljenek az emberek, ha már a hitüket is el akarják venni? Ne bántsuk azokat a babonákat, amelyek a hitélettel vannak összefüggésben.

*

A KINCSÁSÓK KÖNYVE

Az alábbi sorokat a Babonák Könyvében találtam:

"A kincsásók könyvének teljes címe ez: Fő kényszerítése minden léleknek avagy lelkeknek, akik a levegő-égben, földön, vízben, akárhol ők vannak; úgyhogy azoknak egy szempillantás alatt meg kell jelenni, és az emberek kérése szerint cselekedni. Ezen könyvecske szerzője tisztelendő Páter éberhardus, Bavariában, Engelstadt városában."

Varga János, a Babonák Könyve írója látta két szemével a könyvet egy öreg vándorlónál, ezért viselje ő a felelősséget az alábbiakért.

A kincsásók könyve szerint Dáriusz és Salamon királynak borzasztó kincsei vannak a föld gyomrában. (Dáriusz kincse után egy oláh kecskepásztor útbaigazítása nyomán az osztrák kormány két pionírszázaddal kutatott a Hunyad megyei havasok között 1857-ben.)

A föld belseje nem tűrné a kincseket, kilökné gyomrából, ha az ördögök, közöttük Terophile, a kincsőrző főszellem, nem őriznék a kincseket.

A kincs a föld gyomrában időnként tisztítja magát: lángot vet nagypénteken és Szent György éjjelén.

Az igazi kincskeresők tehát e nevezetes éjszakákon lesbe állnak, többnyire akasztófák helyén vagy keresztútnál. S jól megjegyzik azt a helyet, ahol lángot láttak fellobbanni. Szentelt krétával és tömjénnel kört vonnak maguk körül, mert Terophile tüzes paripákon, vaskocsikon nyargal ily éjszakán, és mindenkit elgázol a szent körön kívül.

A kincsásó társaságnak hét tagból kell állni, köztük egyik anyjának hetedik gyereke, mert csak ő emelheti fel a kincset.

A kincsásás éjfélkor kezdődik, miután a legközelebbi ház ablakára egy egész sült csirkét helyeztek el a kincsőrző számára.

A mester (a társaság feje) kezdi az ásást hét ásónyommal. A többi utána ugyancsak hét ásónyommal. Közben igen halkan Szent Kristóf imádságát kell mondani.

Ásás után bevonulnak egy szobába, ahová nem láthat be idegen szem, és a földre (pádimentumra) kört rajzolnak, beleírják János, Lukács, Márk és Máté evangélisták nevét, Adonaiét, Jézusét, az alphát, az ómegát, a thétát, és kezdetét veszi a szertartás, kelet felé fordulva.

A kincsásók a kör közepére állnak, és végigimádkozzák a könyv összes imádságait. Kezdődik az imádság a 68. zsoltáron, aztán következik egy evangélium, amelynek eleje így szól: "Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala."

Aztán jön a "hétlakatú szentlélek imádsága", más néven: "a hét mennyei zár", amelyben a "Nagy Adonai"-hoz, "Emánuel nagy úristenhez" és "Szabaóth nagy istenhez" folyamodnak a kincsásók.

Ezután végre megidézik Terophilét, a kincsőrző szellemet. Így:

- "Hallod-e, Terophile! én téged esküdtetlek a mindenható Isten nevére, a Jézus Krisztus szent vérének kihullására, az apostolok, kántorok és konfesszorok, szüzek és özvegyek érdemeinél fogva, hogy te itt azonnal jelenj meg, szép és tetszetős ábrázatban, minden ijesztgetés, zörgés, rémítés, csalárdság és ámítás nélkül, s hoz nekem azonnal ötszázezer darab aranyokat, tallérokat, forintokat jól elkelő Ferdinánd korabeli pénzből. Karbunkulusokat, klenódiumokat, smaragdusokat; s azokat tedd le minden ijesztgetés nélkül."

Ezután még nyolc Mária-imádság mondatik, napkelet felé fordulva. S imádságok elhangzása után Terophilénak meg kell jelenni a kívánt dolgokkal.

*

A KURUZSLÓK

A szegény ember, ha valami baja volt, a legritkább esetben ment orvoshoz, megrögzött bizalma mindig a javasasszonyokhoz, kuruzslókhoz vezette, s ez nemegyszer életébe került a jámbornak.

Tán az egyik ok volt, hogy a ráimádkozás, kifüstölés olcsóbb volt, mint a patika. Pedig a fél font szalonna vagy szakajtó liszt, amibe a kenegetést a kuruzslók számították, sokszor több pénzbe került.

No meg a szégyen. Ez az ósdi, beteges hajlam, amivel még ma is sokan viseltetnek némely betegségük iránt. A kuruzslónak persze csak hasznára volt ez, amelyet igyekezett mentül sikeresebben kiaknázni.

A kuruzslók személye körül mindig a homály, titokzatosság lebegett, amelyet mesterségesen támasztottak.

Csodatévő ősszüleik voltak, tőlük nyerték tudományukat, vagy boszorkány ősanyjukra hivatkoztak, ami csak jobban emelte a tudatlanok előtt értéküket.

Százesztendős juhászok, csontig aszott anyókák sorából kerültek ki a kuruzslók, akik mindenféle kotyvasztékkal és füvekkel gyógyítgatták a hozzájuk forduló parasztokat.

A kuruzslók legveszedelmesebb fajtája az angyalcsinálók. Bűnbe esett fiatal lányok, akik tiltott szerelmük gyümölcsét szerették volna eltüntetni, számtalan esetben életükkel adóztak vétkükért. A Dunántúlon különösen pusztítottak az angyalcsinálók, ahol a meggazdagodott parasztok, hogy a föld ne forgácsolódjon több kézre, nem akartak egy gyereknél többet.

De számtalan azoknak a betegségeknek a száma, amelyet a közhit szerint csak a kuruzslók tudnak gyógyítani.

Jegyzet

Amikor még csak kirurgusok, borbélyok, kuruzslók és kenőasszonyok őrködtek a magyar életére: a temetői fejfákon senki se adta alább kilencven-száz esztendőnél élete hosszúságát. Ezek a nagy étvágyú, nagy természetű magyarok a betegséget is oly könnyen elviselték, mint bármely istencsapást. Kétszer-háromszor házasodtak. Már az én nagyapám is elmúlt hetvenesztendős, amikor új asszonyt vett a házhoz. Kilencvenkét esztendős korában betegedett meg először komolyan, és halálos ágyán az volt a teendője, hogy törvényes házasságra lépjen egy asszonnyal. Szinte olyannak látszik messziről a régi Magyarország, hogy az emberek örökké is eléldegélhettek volna, ha nem járnak télen disznótorba (gyomorelrontás miatt), vagy nem fagynak meg boros fővel a szánkón, mialatt elbóbiskoltak.

A kirurgus eret vágott, ha igen nagy volt a baj, s ettől meggyógyult mindenki. A kenőasszony megpiócázta a páciensét, ez is használt. A borbélyok remekül húzták a fogakat. És a kuruzsló meggyógyított minden betegséget, amelyet a többiek nem tudtak.

Egy bizonyos Szirákiról, aki az én gyermekkoromban a leghíresebb kuruzsló volt, valahol már írtam. Sziráki (de más Sziráki sem) nem ijed meg semmiféle betegségtől. Mindenre tud valami orvosságot. Lyukas veséjű embereket tartott életben például az óbudai asszony teájával, régen halálra ítélt mellbajosoknak nyújtották meg életüket a kuruzslók, fél lábbal sírban lévő embereket ráncigáltak vissza e világra. Beszélhetnek a bölcsek, cinikusok, amit akarnak: doktor lehet mindenki, akinek diplomája van, de a kuruzsláshoz (hogy valaki megélhessen a mesterségéből) az kell, hogy a kuruzsló gyógyítani is tudjon. Olyan kuruzslót a bolond sem keres fel, aki csodálatos gyógyításaival nem szerzett magának hírnevet. Miért jártak Szirákihoz a harmadik vármegyéből is a betegek? Bizonyosan nem a szép szeme kedvéért - csúf, toportyánképű, száraz emberke volt -, hanem mert értett a csudatételhez. A másvilágról visszaráncigált beteg a legjobb dobos. Esztendők kínzó nyavalyájából kigyógyult ember nem pihenteti a száját. Ágyhoz, szalmazsákhoz nyomottak, amikor a kuruzsló javaslatára talpra állnak, elevenen hirdetik, hogy az orvostudománynál van valami felsőbbrendű hatalom: a kuruzslókba vetett hit és a természetes gyógymód, amelynek nyitját ezek a titkos emberek valahonnan tudják.

Ők ismerik jelentőségét a füveknek, zsályáknak, vadvirágoknak. Az ő patikájuk a nagy természet, amely a beteg kutyát is megtanítja arra, hogy milyen fűvel gyógyítsa magát, csak az emberek előtt titkolódzik. Az ő tudományuk a tapasztalatokon alapszik, amely emberöltőkre nyúlik vissza a múlt időkbe: amikor még az emberek boldogok és egészségesek voltak. Az ő mesterségük oly titokzatos, mint a bráminok és fakírok művészete, amelynél még napjainkban is csak tapogatódzik az európai tudomány. Vakok botorkáltak a téli síkságon az egykori Szirákihoz, holdkórosokat hoztak újholdkor a befagyott Tiszán át csengős szánon, keserves falusi szekéren tarka dunyhák alatt érkezett meg a hideglelős parasztgazda, selyemruhás menyecskék súgták meg titkaikat, amelyeket orvosnak sem mertek bevallani, komoly, mély, nagy hatású polgárok doboltak ujjaikkal katonamarsot a kuruzsló asztalán, harapós szűzleányok vicsorgatták fogukat, hervadt kis parasztok nézték elgondolkozva a lábuk nagyujját... Sziráki gyógyított mindent. Néha bezáratta a megyei főfiskus a tömlöcbe, akkor a rabok egészségét hozta rendbe.

Bár igen sokat köszönök a jó orvos uraknak, akik többször életben tartottak, mégis: ha egyszer öreg, gazdag ember lehetnék, vénségemre a jó szakácsné és a kenőasszony mellett tartanék házamnál egy mindentudó kuruzslót is, aki átlépetné velem a holdsugarat a harmatos fűben, ha lidércnyomásom volna, ráimádkozna kelésemre, megszabadítana a hidegleléstől...

*

SZERELMI BÁJITAL

Ez is a kuruzslók specialitása. A megigézéshez, az elbolondításhoz van erre szükségük a szerelmes parasztlányoknak és -legényeknek. Kedvesük italába vagy mosdóvizébe kell önteni, hogy használjon. Gyakori eset, hogy ilyen bájitallal megitatottak belepusztultak a kuruzslók kotyvalékába.

Jegyzet

Tedd a kezed a szívedre, olvasó, és gondold meg, hányszor adtad volna be az italt azoknak, akikbe céltalanul, a legkisebb reménység nélkül szerelmes voltál! Mily jó lett volna, ha szemük felragyogna, szívük feldobogna, karjuk kitárulna! Ki nem gondolt már a babonás kőrisbogárra, amikor hiába intézte ostromait?

*

ERŐLEKÖTÉS

A kuruzslók másik gyártmánya, amely arra szolgál, hogy valamely boldog házasságban élő férfi vagy nő erejét megkösse. Magzattalanná tegye házasságukat. Rendesen a férfi régi szeretője vagy a menyecske elhagyott kedvese szokott vele kedveskedni. Így tölti ki bosszúját.

Jegyzet

Ehhez a babonához nem kell kuruzsló, tudnak róla a költők, gyóntatópapok és szerelmesek. Rendszerint valamely titkolt szerelmet jeleznek, amelyet az ember még önmagának sem merészel bevallani. Hűtlen szeretők, keserves csalódások, éjjeli álmatlanságok, fogcsikorgató vágyódások okozói ennek a jelenségnek. Ismeri minden férfi, akit a legnagyobb szerelem közepette faképnél hagytak; ismerik az éjszakajárók, a veres karikás szeműek, borospohárba nézegetők, a kertek alatt bolyongók, a madárijesztővé váltak. Mindennapi dolog. Elmúlik magától, mint a nátha. Egyszer majd elmegy valaki a bús férfi szemei előtt, akinek láttára hirtelen, csodálatosan elfelejti minden eddigi búbánatát. Az okos kuruzsló - legjobb ilyenkor a tapasztalt vénasszony - legfeljebb gyorsíthatja a gyógyulást.

*

A MÉHMAGZAT UJJA

Egyike a legszörnyűbb babonáknak. A néphit szerint az anyaméhből kivágott magzat ujja úgy világít éjjel, mint a gyertya, de csak annak, aki kezében tartja, más nem látja.

A híresebb haramiáknak - a babona szerint - volt ilyen gyertyájuk.

A kisgyermeket a kuruzslók nagyon sok babonára használják. A kisgyermek szíve, nyelvecskéje több varázsszernek főalkatrésze, a halott gyermek ingének is nagy erőt tulajdonítanak a kuruzslók.

Jegyzet

Régi középkori babona. Minden babonáskönyvben elsőrangú szernek ajánlják. Napjainkban a városi nők viselnek bundát, amely úgy jön létre, hogy a még világra nem jött ázsiai bárányt nyúzzák meg. Breitsvancnak hívják. - Az én jegyzeteim szerint különös jelentősége van a bal kéz gyűrűsujjának, amelynek hidegedése, szinte különválása jegyzi az élet közelgő befejezését.

*

HALDOKLÓK KÖRÜLI BABONÁK

A kuruzsló nemcsak a betegeket kínozza halálra, hanem még a haldokló mellől sem tágít.

Száz meg száz babonás tanácsot ád, mint kell a haldoklót a halálra előkészíteni.

Ilyen babona, hogy a paraszt, ha látja, hogy a haldokló végső órája közeledik, akkor kifekteti ágyastól a haldoklót a mestergerenda alá hosszában, hogy könnyebb legyen a kimúlása. Aztán körülállják, a beteg kezébe égő viaszgyertyát nyomnak, és elkezdik mondani a "vívódók imádságát", kényszerítik a beteget is, hogy mondja velük a kegyes imát, amelyben a legfőbb óhaj az, "hogy adjon az Isten neki csöndes kimúlást".

Jegyzet

A halál a legnagyobb babonaság.

Megjelenése mindig ünnepélyes, választékos, nagyobb pillanata az életnek, mint akár a lakodalom. Nem csoda, hogy az ember nagy jelentőséget tulajdonít rongyos kis élete elmúlásának, hisz egyebe sincs.

A haldokló bevallja titkait, és talán e titkokra aspirálnak azok, akik ujjongó szívvel, nagy megkönnyebbüléssel üldögélnek a haldokló körül: mert a halál most az egyszer még nem őket választotta.

Minek vinné magával titkait a haldokló a föld alá? Hisz ott már semmi hasznát nem veheti a befalazott kincseknek, a régi körtefa alá elásott pénznek, a rablott, lopott orgazdavagyonnak! A haldoklás e földi élet siralomháza, amikor megtörik a legnagyobb bűnös is, és szabadulni szeretne a lelkén fekvő terhektől. A haldoklók vallomásaiból tudódnak ki elfelejtett régi bűnök. A haldoklók mondják meg a boldog élet titkát, mert hiszen ők már látják, hogyan kellett volna élni. A múlt század titkait, amelyeket még Ráday csendőrlegényei sem tudtak felderíteni, a haldoklók vallomásaiból tudjuk. Dúsgazdag pesti és dunántúli családok vagyonának eredetét világosította meg egy végét járó zsivány megjegyzése. Mélyen a föld alá dugott holttestek és pénzek kerültek napvilágra az utolsó óra lelkiismereti szavától.

- Ne búsulj utánam - vallották meg néha az asszonyok is a magukét -, mert nem érdemlem meg.

*

HARANGOZÁS AZ ÉGI HÁBORÚ ELÉ

Ennek a babonának az a tévhit az alapja, hogy az emberek a közelgő viharfelhőket harangkongással vélik szétoszlatni. A harangozás azonban rendszerint ellenkező hatással van a viharra. A harangkongás által keletkezett légrezgés utat nyit a felhők jégterhének.

De megritkítja a felsőbb légréteget, a villanyterhes levegőből ezáltal nagyon gyakran csap le a villám, éspedig rendesen a toronyba.

A tornyon lévő érckereszt és a harang ércanyaga a legkitűnőbb villámcsalogatók.

Jegyzet

A viharon áthangzó harangzúgás megnyugtatja az emberek lelkét, mikor recsegnek a ház eresztékei, üvöltenek a kémények, őrjöngve sikolt a szélvész. Könnyebben megy az áhítatos imádkozás is, midőn harangszó foszlányai verődnek fülünkbe. A vihar alatti remegés, amely előveszi a legerősebb szívet is, vigasztalást lel abban, hogy helyén van az öreg harangozó.

Ez a babona is olyan, mint a többi régi babona: az ember közelebb érzi magát őseihez e babona gyakorlásával. Így harangoztattak a nagyapák, dédapák és talán ugyanazon harangkondítás vitte a vigaszt, bátorítást félő szívükbe, amely harangkongást mi is hallunk.

Az ember sohasem szakad el őseitől, bármily okosnak, felvilágosultnak véli magát. Lehetetlen nem hinni, hogy őseink többet tudtak az élet titkaiból, mint mi; hisz a múltak ködén át úgy látszik, hogy csupa megelégedett, egészséges ember élt Magyarországon, aki leggyakrabban elérte a száz esztendőt.

Az öregek rendelték a harangozást, ők tudták, miért - tehát csak harangozzanak tovább a régi harangokkal, amelyek oldalán megzöldültek az évszámok és kegyes fejedelmek, jószívű püspökök, vagyonos borkereskedők nevei, akik egykor e harangokat Isten dicsőségére öntették.

*

AZ ASZTALTÁNCOLTATÁS

Ez a babona Amerikában született, minálunk a szabadságharc leveretése után nyert talajt, amikor az emberek minden eszközt jónak láttak a szomorú idők pillanatnyi elűzésére. Az asztaltáncoltatás vagy szellemidézés abból áll, hogy egy kis faasztalkát, amiben vasszeg nincs, körülül néhány "hivő".

A kezüket az asztalra helyezik gyengén, s úgy tartják várakozva, míg az asztal megmozdul, s az egyik lábára erősített irónnal földre tett papirosra mindenféle érthetetlen dolgot rajzol, amit aztán ki-ki úgy magyaráz, ahogy akar.

A másik módja az asztaltáncoltatásnak a következő: a hivők itt is körülülik az asztalt, kezüket gyengén ráhelyezik, s az egyik lassan elkezdi mondani az abc betűit. Az asztal aztán egy betűnél megmozdul, s ezt így folytatják mindaddig, míg az valamely megholt - mert rendesen ezek szoktak az asztalkákon keresztül a földiekkel érintkezni -, a társaság előtt ismeretes ember nevét leírja. Annak aztán mindenféle kérdéseket adnak fel, melyekre a szellem néha felel, néha nem. Az ilyesmivel nagyon el lehet szórakozni. A világháború alatt soha nem tapasztalt becsben álltak ezek a kis táncolóasztalkák.

A szellemidézésben nagyon sok tanult ember is hisz, ami persze nem zárja ki azt, hogy közönséges világcsalás, hiszen amint már hangsúlyoztuk, a tanult emberek között is nagyon sok a babonás.

A szellemidézés is Amerikából indult ki. Spiritisztáknak hívják hivőit. Társaságot alakítanak, s úgy bolondítják egymást. Elvük az, hogy a lélek él, tehát lehetséges megholtak lelkét idézni. Miután a léleknek nincs alakja, sem olyan beszéde, amit a földön élő ember megértene, gondoskodtak olyan emberről, aki megérti a szellemek nyelvét. Ezeket médiumoknak hívják.

Ezt aztán a sötét szoba közepére ültetik, hogy másvilági álomba merüljön. Aztán megidézik a lelket, aki rendszerint meg is jelen. Ha nem jelen meg, azt azzal magyarázzák, hogy egy hitetlen van a szobában. Ha az idézett lélek megjelenik, kérdéseket intéznek hozzá, amelyekre a lélek a médium útján válaszol.

Ennek a babonának napról napra több hivője akad, s a spiritiszta-társaságok száma állandóan emelkedik.

Forrás