Hogyan lehetünk boldogok?

Elmélkedés a nyolc boldogságról

Mindenki vágyakozik a boldogságra. Ha valakit megkérdezünk: „Boldog akarsz lenni vagy boldogtalan?”, egész biztosan azt válaszolja: „Boldog!” Ebben egyetért mindenki.

Azonban arra vonatkozólag, hogy miképp lehetünk boldogok, nagyon eltérő az emberek véleménye. Van, aki a jó keresetben, van, aki a vagyongyűjtésben, van, aki a hatalmi állás elnyerésében, van, aki a művészi alkotásban, van, aki a szesz élvezetében, van, aki a nemi gyönyörben, van, aki a sportolásban, van, aki egészsége ápolásában, van, aki a motorozásban, van, aki békés családi életben keresi boldogságát. Mindez örömmel jár ugyan, de vajon elégséges-e az igazi boldogsághoz? Sok ember megtapasztalta már, hogy elúszott a nagy fáradsággal megszerzett vagyon, elveszett a kiharcolt jó állás, csömör lett a gyönyörből, elveszett a nagy gonddal őrzött egészség. Még a kis családi boldogságot is megrontja néha a hűtlenség vagy a halál. Mindenki boldog szeretne lenni, de úgy látszik, hogy nehéz megtalálnia boldogsághoz vezető utat. A földi paradicsomot és minden vágyunk evilági kielégítését ígérgető álbölcsek tanácsainak kudarcát pedig a magunk bőrén tapasztaltuk meg. Így hát kérdezzük meg Jézust: mit tanácsol ő a boldogság elnyerésére.

Jézus tanácsát világosan olvashatjuk a Szentírásban. Híres hegyi beszéde azzal kezdődik, hogy nyolcféle embert boldognak hirdet (Mt 5,3-10). De Jézusnak e szavai megdöbbentőek. Olyanokat mond boldognak, akiket józan ember soha szerencsésnek sem nevezne. Boldogok a szegények, a szomorkodók, az éhezők, az üldözöttek... Ki mondana ilyet? Nem inkább azt mondjuk, hogy boldogok a gazdagok, a vigadozók, a jóllakottak, a hatalmasok? Jézus állításai merőben ellenkeznek minden idők közvéleményével.

Jézus maga is tudta ezt. És ezért fezi hozzá a nyolcféle ember boldogságának meghirdetéséhez annak okát is. Boldogok ezek az emberek, „mert övék a mennyek országa, mert majd megvigasztaltatnak, mert majd övék lesz a föld, mert majd kielégíttetnek, mert majd irgalmat nyernek, mert majd meglátják az Istent, mert övék a mennyek országa.”

Hétféle kifejezést használva okolja meg Jézus a nyolcféle ember boldogságát, de ezen hétféle kifejezés értelme voltaképpen azonos. Jól megértjük ezt, ha figyelembe vesszük a Jézus korabeli izraeliták szóhasználatát. Ők tiszteletből elkerülték azt, hogy gyakran vegyék ajkukra az Isten nevét. Ezért az Isten működésének kifejezésére különböző körülírásokat használtak. Egyik ezek közül a szenvedő igealak. Jézus négyszer használ szenvedő igealakot: „megvigasztaltatnak, kielégíttetnek, megirgalmaztatnak, hívatnak”. Hogy e kifejezések értelmét a mai ember megértse, nem helyes úgy fordítani, ahogy a Szent István Társulat magyar Biblia-kiadása teszi: „megvigasztalják őket, eltelnek vele, nekik is irgalmaznak, hívják őket”; hanem így: „az Isten megvigasztalja őket, az Isten kielégíti őket, az Isten irgalmaz nekik, az Isten saját fiainak hívja őket”. Így már értjük Jézus mondását. Jézus számára az Isten minden. Senki és semmi nem tudja az embert igazán megvigasztalni, kielégíteni, csak az Isten. Senki nem tud a bűnös embernek irgalmazni, csak az Isten. Nincs biztosítva a boldogsága annak, akit valami földi király vagy nábob mond fiának, csak az lesz igazán boldog, akinek az Isten mondja: „Te vagy az én édes fiam.” Ez az Isten országa, mely hozzánk jön; ez az örök élet ígéretének földje, mely megnyílik számunkra. Így jutunk el Isten színelátására, mely örökéletünk és boldogságunk forrása.

Csak az olyan ember lesz képes elfogadni Jézus tanácsát az igazi boldogságról, aki Jézus módjára teljes szívével, teljes lelkével és minden erejével szereti az Istent, és megnyílik Isten felé. Ez nem néhány jámbor léleknek való elgondolás, hanem az ember legmélyebb lényegéből származó igazság. Helyesen mondja Szent Ágoston: „Isten, te tefeléd irányulónak teremtettél minket. Ezért nem lel nyugodalmat szívünk, míg benned meg nem nyugszik.”

Az olyan ember, akinek számára az Isten a legvalódibb valóság, mindennél fontosabbnak fogja tartani az olyan állapotot, mely helyt ad életében az Istennek. Az a nyolc állapot, melyet Jézus boldognak hirdet, éppen ilyesféle állapot. Az ilyen állapotban levő ember szíve nincs teletömve lomokkal, nincs magába zárva, nincs magával eltelve, nincs gőggel pukkadásig felfuvalkodva. Ezért ömlik belé az Isten, és ömlik ő az Istenbe.

Jézus a nyolc boldogsággal saját életmódját írja le. Ő élt szegényként, ő sírt a sírókkal, ő volt szelíd és alázatos szívű, ő éhezett az Atya akaratának teljesítésére, az ő szíve volt átlátszóan tiszta, ő a békesség adója, őt üldözték és ölték meg az isteni igazságért. Szűk és tövises utat járt Jézus, és mégis boldog volt. Volt öröme, melyet senki tőle el nem vehetett, és ezt az örömet szánja nekünk is.

Jézus élre a nyolc boldogságot, és ezért tudta hirdetni is. Aki nem éli azt, annak voltaképpen nincs joga beszélni róla. Tiszta képmutatás, ha egy jólétben dúslakodó ember boldognak hirdeti a szegényeket, azzal a hátsó gondolattal, hogy nyugton maradjanak, és türelmesen viseljék nyomorukat. Nehéz a nyolc boldogságról beszélni, mert a beszélő nagyon is érzi, hogy még távol áll a jézusi életformától. De mégis újra és újra beszélni kell róla, mert itt fejeződik ki Jézus lelkületének lényege, mely még nem keresztények, például Gandhi lelkében is mély visszhangra talál. Ha mi elégtelenségünk tudatában mégis beszélünk a nyolc boldogságról, csak olyan lelkülettel tehetjük, mint Origenész, ki Jézusnak egy hasonló mondásáról szóló beszédében így szólt: „Amikor e szavakat olvasom, megremegek, mert érzem, hogy életemben nem váltottam valóra azokat. Mit tegyek hát? Titkoljam el Jézusnak szavait? Ha ezt tenném, kétszeres bűnt követnék el. Így hát inkább meghirdetem nektek Jézus szavát, és egyben őszintén megvallom, hogy még távol állok annak követésétől.” Ilyen lelkülettel fűzzünk hát néhány gondolatot a Jézus által hirdetett nyolc boldogsághoz.

1. Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa

Ez az első és legalapvetőbb boldogság. „A mennyek országa” Máté kedvelt kifejezése. Ugyanazt jelenti, mint „az Isten országa”. Nemcsak a jövendő mennyországról van tehát szó. Isten országa már itt kezdődik e földön, és ez az ország a szegényeké.

Jézusnak ezt az első boldogságát, Lukács evangéliuma is hozza ily formában: „Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa.” (6,20) A szentírástudósok véleménye szerint a „lélekben” szót Máté fűzte hozzá Jézus eredeti kijelentéséhez. Talán azért tette ezt, mert vannak anyagilag szegények, kik tele vannak pénzvággyal és kapzsisággal, és ha kilábalnak szegénységükből, ugyanolyan önzők lesznek, mint a mostani gazdagok. Az ilyen „szegényeket” persze Jézus sem akarta boldognak hirdetni. Jézus szerint boldog az, aki nem gyűjt magának kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, hanem a mennyben, ahová moly, rozsda és tolvaj oda nem férhet. Mert ahol az ember kincse van, ott a szíve is. (Mt 6,19-20)

Teljesen félreértené Jézus e szavát, aki ebből azt következtetné, hogy nem kell a társadalmi igazságosság megvalósításáért és a nyomor kiküszöböléséért küzdenünk. Az ilyen küzdelem az igazságosság és a szeretet követelménye. De csak akkor lesz ennek a törekvésnek jó eredménye, ha olyan emberek küzdenek érte, kiknek kincse és szíve a mennyben, az Istennél van.

Erich Fromm és sokan mások kifejtették, hogy az ember nem „birtoklás”, hanem „létezés” által lesz boldog. Aki mindent birtoklandó kincsnek tekint, és mindent harácsol, az elveszíti önmagát és lelkének szabadságát. Az ilyen ember állandóan összeütközésben él más hasonlóan harácsoló emberekkel. Az embernek „léteznie” kell, és akkor létezik igazán, ha önzetlen szeretettel egyesül valamivel vagy valakivel. Szeretettel megnyílni valaki iránt: ez teszi az embert Isten képmásává. Szeretek és szeretnek: ez az igazi élet. Az, aki iránt szeretettel megnyílunk, maga a szerető Isten, és az emberek, kiket Isten szeretetével egyesülve szeretünk.

Az ilyen életnek legnagyobb akadálya a pénz imádata. Aki a pénz istenének, a Mammonnak szolgál, az nem lehet az Isten szolgája (Mt 6,4), és nem lesz képes önzetlenül szolgálni az embereknek sem. A vagyon imádata gőgössé és érzéketlenné teszi az embert. A gőgös, öntelt ember pedig nem tud szeretni, mert az önközpontiságot feladó alázat a szeretet alapja.

A birtokló ember és a létező ember különbségét Fromm két vers összehasonlításával világítja meg. Az angol költő Tennyson egy versében leírja, hogy miként látott meg egy szép kis virágot, megkedvelte, letépte, és szobájában vázába állította. Ő birtokolni akarta a virágot, és ezzel elrabolta a virágocska életét. A másik költő a japán Macuó Basó. Az ő rövid „haiku”-verse így szól: „Nézd csak, ha jól látom, pásztortáska virágzik a sövénynél.” Basó a világért sem tépné le a mosolyogva nyiladozó virágocskát. Meglátta, szívében egyesült vele, örvendezett, és dicsérte az alkotó Eletet. Ez az igazi élet.

Aki pénznek szolgál, szolga lesz. Aki az Istennek és a szeretetnek szolgál, szívében szabad, és megtapasztalja az igazi boldogságot e világon és az örökkévalóságban.

2. Boldogok a szomorkodók, mert az Isten majd megvigasztalja őket

Jézus nem búskomorságot ajánl. Hiszen Jézus így is szólt: „Az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök!” (Jn 15,11.) Mikor szomorkodott, mikor sírt Jézus? Sírt a hitetlen jeruzsálemieket sajnálva (Lk 19,41), sírt Lázár sírjánál (Jn 11,33- 35), szomorkodott a Getszemáni majorban szenvedése előestéjén (Mk 14,34). A Jeruzsálembe való bevonulásnál és Lázár sírjánál másokért és másokkal sírt Jézus. Getszemáni kertjében sem a saját szenvedése, hanem az azt okozó emberek gonoszsága volt Jézus nagy szomorúságának az oka. „Áldjátok üldözőiteket, áldjátok, s ne átkozzátok! Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok! Ne legyetek magatokkal eltelve!” (Róm 12,14-16) Szent Pálnak e szavai magyarázzák legjobban a boldog szomorúságot. Nem irigykedni más örömére; nem kárörvendeni ellenfeleink balsorsán; mindent megbocsátó meleg szívvel együtténezni az emberekkel; tudni azt, hogy e „siralom völgyében” a fájdalom köt össze bennünket. A múlt századbeli híres katolikus orvos, Pasteur mondta: „A hozzám jövő betegektől sohasem kérdezem: Mi az állampolgársága? Milyen valláshoz tartozik? Milyen népfajú? Melyik pártnak tagja? Hanem csak ezt: Mije fáj?”

Sohasem örülni mások fájdalmán, még ha vad üldöző is az illető, hanem együttétezni vele: ez az a jézusi szomorúság, mely manapság nekünk is rendkívül szükséges. Mindent meg kell ugyan tennünk, hogy ne kelljen sírniuk az embereknek, de e világból mégsem fog sohasem eltűnni az emberek sírása. De megmarad a remény, mert „az Isten majd letöröl szemünkről minden könnyet” (Jel 7,17). Akinek van meleg szerető szíve, az e világban sokszor szomorkodni és sírni fog. De az Istenben bízva rendíthetetlenül reméli, hogy a szomorúság majd „örömre változik” (Jn 16,20).

3. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld

„Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” - mondta Jézus (Mt 11,29). Jézus szelíd volt. De e szelídségben acélkeménység rejtezett. Nem félt Jézus senkitől; nem tért le az Atyaisten által rendelt útjáról senkinek a kedvéért sem. Nem hunyászkodott meg a hatalmasok előtt; nem imponáltak neki a tudósok. Törhetetlenül járta útját egészen a keresztfáig, és azon át a feltámadásig.

De ugyanakkor Jézus szelíd volt: nem törte össze a megtört nádszálat, nem oltotta ki a pislákoló mécset (Iz 42,3); jó szava volt a bűnösökhöz; megesett a szíve a szegényeken és sírókon; megölelte és megáldotta a falusi gyerekeket; nem Isten bosszúját, hanem bocsánatát kérte azok számára, kik halálra ítélték és kivégezték. „Ha erős a fegyver, nincs győzelem” - mondta Lao-ce, a kínai bölcs. Jézus ereje a gyengének látszó szeretet. De a szeretet végül is mindennél erősebbnek bizonyul. A szelíden szerető emberé a föld. Nem ez a mi mostani földünk; mert ezt bizony sokszor az erőszakosok ragadják magukhoz, hanem az „élők földje” (Zsolt 27,13), melyről Ágoston azt mondta, hogy ahhoz hasonlítva a mi itteni földünk csak haldoklók földjének számít. Örökké csak a szeretet és annak műve marad meg (GS 39). A Szentlélek gyümölcseként bennünk születő szeretetnek pedig fő tulajdonságai az öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség és szelídség (Gal 5,22).

4. Bodogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert az Isten kielégíti őket

Jézus e mondásában az „igazság” szó nemcsak a valóság helyes megismerését jelenti, és nem is csak az igazságosság megvalósítását. A Szentírás szóhasználata szerint az „igazság” Isten akaratának teljesítésében áll. Az az ember „igaz”, aki az Isten szíve szerint él. Ilyen „igazságra” kell mindig éheznünk és szomjaznunk, mondja Jézus. Sohasem szabad azt gondolnunk, hogy mi már elég igazak vagyunk: hogy már az Isten is meg az emberek is megcsodálhatják a mi tökéletességünket. Jézus három szava teszi számunkra lehetetlenné az ilyen büszkélkedést. „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48.) „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36.) „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket!” (Jn 15,12.) Ki mondhatná magáról, hogy oly tökéletes, oly irgalmas, mint az Atyaisten? Hogy úgy tud szeretni, életét áldozva, mint Jézus? A mi emberségünk mércéje nem valami véges törvény vagy szabály, hanem maga a szerető Isten és az őt kinyilatkoztató Jézus. Jézus három szavát összefoglalva mondja Szent Pál: „Mint Isten kedves gyermekei utánozzátok őt és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus szeretett minket!” (Ef 5,1-2.) Ez a keresztény tökéletesség kívánalma.

Aki magát tökéletesen „igaznak” gondolja, az nem jutott el a tökéletességre, hanem abbahagyta az arra való törekvést. Mi mindig útban vagyunk célunk felé.

Ez azonban nem ejt kétségbe. Tudjuk, hogy már az Isten kedves gyermekei vagyunk, nem a magunk érdeméből, hanem Jézus Krisztus kegyelméből. Tudjuk, hogy vándorlásunkban sohasem vagyunk egyedül, hanem Jézus és a Szentlélek velünk van minden nap életünk végéig, a világ végezetéig.

A szentek élték meg legjobban ezt a nagy éhséget és szomjúságot. Nem volt nyugtuk, érezvén, hogy még oly kevéssé lettek jézusivá; látván, hogy még oly kevéssé terjedt el az emberek között az Isten országa; tapasztalván, hogy még nem élnek az emberek hitből, reménnyel és szeretettel. Ebből az érzésből fakadt Szent Pál, Assisi Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc és a többi szent tevékenysége. Ez az érzés űzi napjainkban is a kalkuttai Teréz anyát és Jézusnak annyi más hű tanítványát.

Az ilyen „éhező és szomjúzó” ember bizonyos értelemben elégedetlen, mert látja, hogy mennyi még a tennivaló. De ugyanakkor elégedett is, mert tudja, hogy Isten megtette már a döntő lépést a világ üdvösségéért, és tudja, hogy Isten kegyelméből ő saját maga is részesült már abban. Nincs benne keserűség, ha tapasztalja, hogy tökéletlen e világban az igazság, mert tudja, hogy tökéletesség csak akkor lesz, amikor a világ végén Krisztus átadja a megbékélt világ fölötti hatalmat az Atyának, és Isten lesz minden mindenben (1Kor 15, 24.28). Az ideológusok, akik nem tudják, hogy e világon minden „töredékes”, erőszakkal akarnak földi paradicsomot teremteni, és ezáltal kimondhatatlan szenvedésbe döntik az embereket. Amit ember e földön elérhet, minden erejének megfeszítésével is, csak „töredék”. A „töredék” csak akkor fog véget érni, és a „tökéletes” csak akkor fog elérkezni, amikor majd színről színre látjuk az Istent (1Kor 13,10.12). Ő az egyetlen, aki ki tudja elégíteni a végtelenségre vágyó ember szívét.

5. Boldogok az irgalmasok, mert majd az Isten irgalmaz nekik

II. János Pál pápa mondotta, hogy az egész keresztény életprogramot két mondatba lehet foglalni: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Boldogok az irgalmasok, mert az Isten irgalmaz nekik.”

Mindennek a kezdete az Isten megbocsátó irgalma. Az Isten megbocsát, elfogadja, befogadja a megtérő bűnöst. Megbocsát hetvenszer hétszer is. Ily nagy irgalmasságot tapasztalva természetes, hogy mi is irgalmasak vagyunk mások iránt. Tízezer talentumos tartozást enged el nekünk az Isten. Hogy is kérhetnénk számon egy százdénáros tartozást szolgatársunktól?! (Mt 18,23-35.)

Emberhez illő társadalom megteremtésének elengedhetetlen feltétele az igazságosság. Azonban az igazságosság nem elegendő. Emberhez illő társadalom építéséhez feltétlenül szükséges az irgalom is. Bosszúra lihegő emberek, a másoktól kapott rosszat felejteni nem tudó emberek, egyedül magukat jónak tartván másokat állandóan megítélő emberek: az ilyen emberek társadalma, minden szép szólam ellenére, valóságos pokol.

Nem arról van szó persze, hogy a rosszat jónak mondjuk, vagy hogy a rossznak szabad folyást engedjünk. Igazságos büntetés kiszabására néha szükség van. De minden büntetés olyan legyen, hogy a bűnös javulását segítse elő. Aki ítélkezni akar, mielőtt ezt tenné, olvassa el mégegyszer Jézus szavát: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött; akkor fölöttetek sem fog ítélkezni az Isten. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsát az Isten. Amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mér majd nektek is az Isten.” (Lk 6, 37-38. A szenvedő igealakok e szövegben is az Isten tevékenységét jelentik. Ezért többes szám harmadik személyű igével fordítani helytelen.)

6. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent

A szem csak akkor lát, ha tiszta. A szívnek is van szeme. Akkor látja meg az isteni valóságot, ha tiszta. A szív az ember legbensőbb titka. Benne születnek a gondolatok, érzelmek, elhatározások. Jézus nagyon hangoztatta a benső, láthatatlan szív fontosságát. Jaj annak az embernek, kinek a szíve nem tiszta! Az ilyen szívből származik „minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.” (Mk 7, 21-23.)

A tisztátalan szívnek ebből a leírásából megérthetjük, hogy milyen a tiszta szív. Olyan szív ez, melyet nem az önző, másokat megkárosító, szeretetlen gonoszság tölt el, hanem az Isten szívével egyesülve mindenkit szerető jóság. Jézus figyelmeztet: „Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban, a tobzódásban, meg az élet gondjaiban!” (Lk 21,34.) Nemcsak a szenvedélyeinket kiélő mámor és tobzódás vakítja meg a szív szemét, hanem elnehezíti azt az élet gondjaiba való elmerülés is. A tiszta szív elsősorban az Isten országát keresi, a szeretetet követi. Ha így tesz, kezdi már meglátni az Istent. Szent Ágoston mondja: „Ha valaki látni akarja az Istent, ne menjen messze földre Istent keresni. Térjen be saját szívébe. Ha abban szeretet honol, akkor ott - amennyire ez a földön lehetséges - megláthatja az Istent. Mert az Isten szeretet.”

Ez az Isten-látás csak kezdet. Teljes Isten-látás a halál mezsgyéjén túl lesz a szerető ember osztályrésze. Ismét mondja Ágoston: „Ott nyugalmat lelünk és látunk. Látunk és szeretünk. Szeretünk és dicsérünk. Ez lesz a vég. Vég nélkül.”

7. Boldogok a békességszerzők, mert Isten saját fiainak hívja majd őket

Jézus a „béke fejedelme” (Iz 9,5). „Ó a mi békességünk” (Ef 2,14). Ő „szerzett békességet” mindennek (Kol 1,20). Ő mondotta: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek.” (Jn 14,27.)

Aki hittel befogadta szívébe ezt a nagy békességet, az lesz békeszerző ember. Akinek nincs lelki békéje, az másokat sem hagy békén. Aki tudja, hogy milyen jó hozzá az Úr, aki tudja, hogy milyen jó mindenkihez az Úr, abból békesség árad. Az ilyen ember nem a rosszat látja az emberekben, hanem a jót; nem arra összpontosítja a figyelmét, ami elválasztja az embereket, hanem arra, ami összekapcsolja őket. A békeszerző ember képes arra, hogy mások álláspontjára helyezkedjék, hogy engedjen, amikor lehet, hogy bocsánatot kérjen és megbocsásson. Az olyan ember lesz békeszerző, aki nem magára gondol, nem a maga előnyét keresi. Az öntelt embernek nincs ideje, hogy másokra gondoljon. A békeszerző ember viszont megért másokat, elfogadja őket, gyarlóságaikkal együtt, tudván, hogy maga is gyarló. Az ilyen ember békét terjeszt családjában, munkahelyén. Ha ilyen emberek lesznek államférfiak, akkor lesz a társadalomban és a világban békesség.

Isten azt ígéri, hogy a békeszerzőket saját fiainak fogja hívni. Csodálatos ígéret ez. Jézusnak mondta az Atyaisten: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem!” (Mk 1,11.) A II. vatikáni zsinat tanítja, hogy ebben az egy Fiúban lettünk mi is az Isten fiai (GS 22: „filii in Filio”). Az Isten mondja nekünk is: „Te vagy az én édes fiam.” És mi mondjuk az Istennek: „Abba, édesatyánk!” (Róm 8,15.)

8. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa

Az igazság, melyről itt Jézus szól, mint már mondottuk, az Isten akaratának teljesítése. Ez pedig Jézus tanítványai számára elsősorban a Jézusba vetett hit. Ezért fogják majd őket üldözni. Világosan megmondja ezt Jézus a nyolcadik boldogság hirdetését folytatva: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket.” (Mt 5,11)

„Az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézussal egyesülve” (2 Tim 3,12) - mondja Szent Pál. Vajon miért van az, hogy bár a kereszténység a szeretet és a béke vallása, mégis kezdettől fogva napjainkig ellenkezést és üldözést vált ki? Miért gondolták a jeruzsálemiek, hogy meg kell kövezni Istvánt, az első vértanút? A rómaiak, hogy keresztre kell feszíteni Pétert, le kell fejezni Pált? Miért üldözték eszeveszetten háromszáz éven át a védtelen keresztényeket a római császárok, és ugyancsak háromszáz éven át a japán egyeduralkodók? Miért üldözték és nyomták el a kereszténységet minden eszközzel hetven éven át a volt Szovjetunió vezetői, és negyven éven át a többi kelet-közép-európai ország hatalmasai? Miért féltek annyira az ávósok attól, hogy titokban misézik a börtönbe vetett pap? Miért nyomják el még most is a kereszténységet Vietnamban, Észak-Koreában, Kínában? Az üldözők mindenféle okkal hozakodnak elő, de a valódi ok mélyebben rejlik. Az olyan hatalmasok számára, akik korlátlanul akarnak uralkodni az emberek felett, veszedelmesnek tűnik olyasvalaki, aki, mint Jézus, az Istenben gyökerezik, és kész Istenért, hitéért, meggyőződéséért életét is feláldozni. Az ilyen embert nem tudják a hatalmasok tetszésük szerint mozgatni; ezért kell őt eltenni láb alól.

Az üldöztetés nem élvezet. Tapasztalatból tudja ezt annyi magyar pap, szerzetes és világi hívő. És mégis Jézus mondja: „Boldogok vagytok, ha az igazságért és miattam üldöznek.” Az életfogytiglani fegyházra ítélt rab börtönében is van egy ajtó, melyet nem tudnak lezárni az őrök. A halál ajtaja ez, mely az üldözöttet a „mennyek országába”, az Istenhez vezeti.

Japánban, egy Ómura nevű helységben, a 17. században rátalált a rendőrség több, mint háromszáz falusira, akik titokban megőrizték a tiltott keresztény hitet. Minthogy hitüket nem tagadták meg, valamennyit lefejezték, öregeket, fiatalokat, férfiakat, asszonyokat egyaránt. De az üldözők még ezzel sem voltak megelégedve. Mivel azt hallották, hogy a keresztények hisznek a feltámadásban, két egymástól távol fekvő sírgödröt ástak: az egyikbe temették a testeket, a másikba a háromszáz levágott fejet, hogy így „megakadályozzák a feltámadást”. Miket nem talál ki az emberi balgaság! Pedig senki és semmi meg nem akadályozhatja minden élet Urát, hogy boldog életet adjon azoknak, kik érte vállalták a halált.

Ezt a jövendő boldogságot néha megízlelik az üldözöttek e világon is. Égy magyar pap mondta nekem, hogy miután paptársával véresre verték a börtönben, ketten szobájukba térve letérdeltek, és elmondották Mária ujjongó hálaimáját, a „Magnificat”-ot. Égy vietnami pap pedig, akit több, mint tíz évig tartottak börtönben, és éveken át kínoztak, azt írta elöljárójának a börtönből kicsempészett levélben: „Ne tessék miattam aggódni. Én itt a börtönben nagyon- nagyon boldog vagyok.”

. o O o .

„Boldogok, boldogok” - mondja Jézus. Bár egészen mást ajánl Jézus, mint amit e világ szokott ajánlani, jobb Jézusnak hinni, mint e világnak. Mert „elmúlik a világ és annak kívánsága. De aki az Isten akaratát teljesíti, az megmarad örökre.” (1Jn 2,17)

Forrás: Távlatok 1992/3 (7) - pp.387-395