A görög kereskedők szerepe a főváros polgárosodásában

________________
BÁCSKAI VERA

A pesti görög kereskedők nyelvi-népi összetétele korántsem volt homogén: görögök mellett szerbek (ők voltak többségben), valamint makedo-románok és albánok alkották a csoportot. Egységüket a közös görögkeleti vallás és a 18. század végéig egységes egyházszervezet biztosította. A népi, nyelvi elkülönülés Pesten az 1780-as években egyházszervezeti elkülönüléshez is vezetett: a régi, alapjaiban még török-kori, a Belváros szélén álló templom a szerbeké maradt, a Duna-parton pedig az 1790-es években felépült az új templom, amelyben a görögök és a makedo-románok (vlachok) felváltva tartottak istentiszteletet, mindegyikük saját papjával. Az utóbbi egyházközségben a görögöké volt a vezető szerep. Ez az egyházi szervezet egyúttal a pesti görögök kommunitása is volt, mely nemcsak a vallásgyakorlást, hanem a pesti görög nemzet rendjének fenntartását is feladatának tartotta. Nem meglepő tehát, hogy a vallás maradt identitásuk meghatározó eleme. Jellemző, hogy végrendeleteikben kikötötték, hogy az örökösök csak akkor juthatnak a hagyaték őket megillető részéhez, ha - bármely nemzet lánya/fia legyen is - az, akivel házasságot kötnek, feltétlenül görögkeleti vallású.

Többségük Macedóniából származott, és szinte kivétel nélkül kereskedelemmel, kis- és nagykereskedelemmel foglalkoztak. Hivatalos, hatósági elnevezésük török alattvaló volt, a köznyelv azonban egyszerűen görögöknek titulálta őket. Ha kezdetben ez vallásukra utalt is, a görög név egyre inkább kereskedőt jelölt, azzal egyenértékű vált. Jellemző, hogy kisebb városokban e kereskedőket nemcsak a lakosság, de a városi tanács sem nevezte - egyébként ismert - eredeti vezetéknevükön, hanem egyszerűen Görög Tamásnak, Péternek, stb. titulálták őket.

Pesten a görögkeleti vallású kereskedők száma már a 18. század első évtizedében meghaladta a magyarokét és németekét. Nagyarányú bevándorlásuk azonban az 1718. évi pozsareváci békeszerződés, illetve az azt követő kereskedelmi szerződés után indult meg. E szerződés ugyanis kimondta, hogy mind az osztrák, mind a török birodalom kereskedői áruikért csak egy vámnál tartoznak 3 százalék vámot fizetni. Ez a görög kereskedőknek igen nagy előnyt biztosított, mivel árujukat jóval olcsóbban tudták értékesíteni, mint a portékákat a külföldi kereskedőktől vagy óbudai zsidók közvetítésével beszerző magyar és német kereskedők. A görögök jelentős része tranzitkereskedelmet folytatott: balkáni árukat, magyarországi terményeket szállítottak Bécs felé, visszaútjukon pedig a nyugati iparcikkeket hozták. E kereskedelem lebonyolítása szempontjából a pesti telephely, a város központi geográfiai helyzete és jó közlekedési adottságai miatt is, ideális volt: ezért nemcsak új betelepülők nyitottak itt boltot, hanem más magyarországi városok görög kompániáinak tagjai közül is sokan költöztek Pestre. Az 1735-ben összeírt 47 kereskedőnek több mint a fele került ki közülük, s ezek árukészletének értéke messze meghaladta a magyarokét és a németekét. Számuk a század folyamán állandóan szaporodott: az 1760-as években elérte a százat, a hetvenes években már jócskán meghaladta a kétszázat. Ekkor a pesti kereskedőknek mintegy 70 százaléka közülük került ki, és - a helyiek szívós ellenállása dacára - számosan vétették föl magukat a kereskedelmi testületbe, mely tagságának kétharmada 1780-ban már közülük került ki.

A görög kereskedők tevékenységét mind a rivális német és magyar kereskedők, mind a bécsi udvar igyekezett korlátozni. A katolikus kereskedők azt követelték, hogy - olcsóbb áraik miatt - tiltsák el őket a vásárokon kívüli kiskereskedelemtől. A kormányszervek pedig nem akarták, hogy Pesten egy Béccsel rivalizáló kereskedelmi központ alakuljon ki, ezért szorgalmazták állandó letelepedésüket, ami elvágta volna balkáni kereskedelmi kapcsolataikat. Az udvarnak a görög kereskedőkhöz való viszonya a balkáni politikától, a Török Birodalommal kialakított viszonytól függően is ingadozott. Több ízben a város elhagyására kötelezték őket, a század első felében gyakorta záratták be boltjaikat tiltott kiskereskedelmi tevékenység ürügyén. Valamelyes támogatást csak a városi tanács részéről élveztek, amely a lakosság olcsó árukkal való ellátását tartotta szem előtt.

Hogy e kedvezőtlen körülmények ellenére tevékenységük fölöttébb sikeres volt, azt nemcsak vámkedvezményüknek, hanem elsősorban hagyományos, a testületi kereskedőkétől eltérő üzletpolitikájuknak köszönhették. Már korábban is bekapcsolódtak magyarországi termények és állatok jövedelmező kivitelébe, azaz olyan üzletágba, amelyet a pesti, elsősorban iparcikkek árusításával foglalkozó testületi kiskereskedők nem preferáltak. A balkáni (ekkor törökországi áruknak titulált) gyapjú, dohány, különféle bőrök, kávé, cukor, fűszerek, déligyümölcs stb. értékesítése is kívül esett a helyi kereskedők profilján. Ezért nagybani kereskedésüket a helyi kereskedők elfogadták, annál is inkább, mert ez őket is olcsóbb áruhoz juttatta. A konfliktusokat az okozta, hogy sok görög kereskedő kiskereskedést is folytatott a boltjában. Vámkedvezményüknek köszönhetően nemcsak a török árukat forgalmazták kedvezőbb áron, hanem a nyugati iparcikkeket is, amelyeket azért tudtak olcsóbban árusítani, mert közvetlenül az előállítótól szerezték be.

A nagy volumenű kereskedelemmel foglalkozók tőkéje messze meghaladta a helyi kereskedőkét, családi kapcsolataik révén pedig jóval hitelképesebbek voltak, mint amazok. A tranzitkereskedelembe bekapcsolódó görögök üzleti tevékenységük felvirágoztatása érdekében nem riadtak vissza a szabályok megszegésétől sem. Éltek azzal a lehetőséggel, hogy beviteli tilalommal sújtott árukat is szállíthattak Ausztrián keresztül a lipcsei és boroszlói vásárokra, ahonnan, arra hivatkozva, hogy az ott vásárolt iparcikkeket Törökországban kívánják értékesíteni, Ausztrián keresztül Magyarországra hozták, és Pesten adták el őket. Ennek előnyeit a testületi kereskedők is élvezték, mert így a drágább és rosszabb minőségű osztrák árucikkek helyett jutányosan hozzájuthattak a vevők által ismert és megszokott nyugati árufajtákhoz. Mivel azonban a tilalom ellenére a görögök is árusították boltjaikban e cikkeket, az előnyök eltörpültek a növekvő konkurencia hátrányaihoz képest. Ezért a század közepén újabb rendszabályok életbeléptetését követelték a görög kereskedők ellen, panaszolva, hogy boltjaikkal az egész várost elárasztják, és olyan forgalmat bonyolítanak le, hogy a helyi kereskedők alig tudnak napi 4-5 forint értékű árut eladni. A görögök a kereskedésre legalkalmasabb helyeket foglalták el: a fő útvonalak mentén, a kapuk mellett szinte minden eladó házat megvásároltak, és még a boltbéreket is túlfizették, nehogy a jó helyeken lévő boltok más kezére jussanak.

A görögök kiemelkedő gazdasági szerepének azonban nem a katolikus kereskedők konkurenciája, illetve az általuk befolyásolt tanács rendszabályai, hanem a kereskedelmük modern, újszerű alapjait megszüntető állami rendelkezések vetettek véget. 1772-ben megszüntették a pozsareváci békeszerződés által biztosított vámelőnyt, 1774-től pedig csak azoknak a török alattvalóknak engedték meg a szabad kereskedést, akik a királynőnek hűségesküt tettek és családjukkal együtt itt megtelepedtek. A hűségeskü letételével elvesztették törökországi vagyonukat, és meglazultak kereskedelmi- és hitelkapcsolataik is. Ez időtől üzleti kapcsolataik kiépítésében egyre inkább Bécs felé fordultak. A század végén elapadt a korábbi nagy bevándorlási hullám: a görög közösség lélekszáma a 19. század első felében ezer körül mozgott.

Félévszázados virágzó tevékenységük azonban nem múlt el nyomtala-nul. Kereskedelmi központtá a város helyzeti előnyét, az ország gazdasági erősödését kihasználó és kiszolgáló görög kereskedők tették Pestet a 18. század derekától kezdve. Olyan lendületet adtak a város fejlődésének, hogy azt a hetvenes években bekövetkezett visszaszorításuk, korlátozásuk sem tudta megállítani. Az űrt, amelyet a kereskedelmi életben maguk után hagytak, kezdetben a bécsi nagykereskedők igyekeztek betölteni, a terménykereskedelemben játszott szerepüket pedig a század végétől a zsidó kereskedők vették át (akik ellen a testületi kereskedők ugyanolyan módszerekkel harcoltak, mint korábban a görögök ellen).

A görögök szerepe Pest kereskedelmi központtá emelésében, a modernebb üzletvitel meghonosításában közismert tény. A történetírás sokáig azt vallotta, hogy az 1772-1774. évi rendeletek kiiktatták a görögöket a pesti kereskedelmi életből. Egyesek visszatértek hazájukba, mások, éppen a legvagyonosabbak, nemesi címet és birtokot szerezve kivonultak az üzleti életből és a polgári társadalomból. Az utolsó évtizedek kutatásai - elsősorban Vörös Károly munkái és saját kutatásaim - azt tanúsítják, hogy a görög kereskedők nem tűntek el Pest kereskedelmi életéből, és - a nemesítetteket is beleértve - mind tevékenységükben, mind városi, esetenként politikai közszereplésükben megőrizték a polgári értékeket.

Bár domináns szerepüket a kereskedelemben elvesztették, a bőr- és papíráru forgalmazását még a 19. század első felében is uralták. Számos, üzleti tevékenységét az előző század végén indító és jelentős vagyont felhalmozó család - mint a Derra, Dumcsa, Lyka, Manno, Nákó, Szacelláry családok - első és második generációjának tagjai sok esetben a nemesítés után is folytatták kereskedelmi tevékenységüket. Ők maguk vagy utódaik betagolódtak a város vagyoni elitjébe, és egyre nagyobb szerepet vállaltak a közéletben - a választott polgárság tagjaiként a városi ügyekben szereztek befolyást, részt vettek a gazdasági intézmények alapításában, egyesek az országos politika szintjén támogatták a nemesi reformtörekvéseket. Az ország és Pest polgári fejlődésében játszott szerepüket három nemesített család példáján szeretném bemutatni.

Mindhárom család nemességet nyert tagja: Derra Naum, Takátsy György és a Vrányi fivérek egy-egy Macedóniából a 18. század végén bevándorolt textilkereskedő, illetve (az utóbbiak) egy papírkereskedő leszármazottai, tehát Pesten a második generáció képviselői. Maguk is először a kiskereskedelemnek ezt az ágát gyakorolták, a francia háborúk idején sokszorozták meg tőkéjüket, s ekkor szerezték meg nagy értékű bel- és lipótvárosi házaikat és egyéb ingatlanaikat. A nemesi birtokot és címet is a francia háborúk idején tett szolgálataik - katonaállítás, nagyobb összegű kamatmentes kölcsönök - elismeréseként kapták. Kereskedelmi tevékenységüket a nemesítés után is tovább folytatták, sőt, éppen ezt követően tértek át a nagykereskedésre.

Az apja halála után két évvel, 1822-ben nemesített Takátsy György 1826-ban folyamodott nagykereskedői jogért. Két évvel később török árukat forgalmazó cégében öt segédet foglalkoztatott. Öt háza volt, számos mezőgazdasági ingatlana, és egyedül házbérből eredő jövedelme évi 5800 forintra rúgott. Hasonlóképpen - a század közepéig - működtették papír nagykereskedésüket az 1825-ben nemesített Vrányi testvérek, Argir és Konstantin is, akik többek között a megyei és kormányhivatalokat látták el papíráruval. Őket nem jellemezte a tőke ingatlanokba fektetése: egyetlen házuk volt, amelyet a fivérek közösen laktak, a fennmaradó lakások kiadása így is évi 3900 forint házbérjövedelmet biztosított számukra. Derra Naum vászonkereskedő 1820-ban nyert nemesi rangot, és ugyanez évben kapta meg a nagykereskedési jogot is. 1828-ban két segédet foglalkoztatott, három pesti és három budai háza csaknem ötezer forintot jövedelmezett évente, emellett mindkét városban terjedelmes szántó-, rét- és szőlőbirtokokkal rendelkezett.

Az 1830-as évek végén Takátsy György és Vrányi Argir már terménykereskedelmet is folytatott, az utóbbi az 1840-es években pedig már kizárólag váltóügyletekkel foglalkozott. Mindketten vagyonos görög polgárcsaládok lányaival kötöttek házasságot, és megmaradtak a Polgári Kereskedelmi Testület kötelékében, de ugyanakkor a Pesti Kereskedelmi Bank alapító tagjai közé tartoztak. Közéleti tevékenységük - mindketten választott polgárok voltak - a városi ügyekre korlátozódott.

A kereskedelmi tevékenységet azonban csak a nemességszerző generáció folytatta. Az ő (a negyvenes években bekövetkezett) haláluk után az utódok felhagytak vele, vagy csak rövid ideig és kevés sikerrel folytatták, mint például az egyik Derra lánnyal összeházasodott Vrányi György. A harmadik generáció tagjai főként pesti ingatlanaik házbérjövedelméből éltek, nem túl sok hasznot hajtó nemesi birtokaikat nem növelték újakkal. A városi ingatlanvagyon megsokszorozásában a Vrányiak jeleskedtek leginkább: György az 1850-es években öt újabb ingatlant vásárolt kétszázezer forintot meghaladó értékben, fivére, Sándor pedig egyetlen évben hármat hatvanezer forintért.

A harmadik generáció kivonulása a gazdasági életből nem egyedül a nemesített görög családokat jellemezte: így például a komáromi származású Dumcsa Demeter terménynagykereskedő négy fia közül csak a két idősebbet irányította kereskedelmi pályára. Egyikük hamarosan visszavonult, a második a maga három fia közül egyet sem nevelt utódjául, lányait pedig katonatisztekkel házasította össze. A cég folytatója veje és társa, a család másik ágából származó Dumcsa Ignác lett, aki apósa halála után a terménykereskedéssel és szállítmányozással foglalkozó cég tevékenységének súlypontját mindinkább a banküzletre helyezve folytatta az 1850-es évekig. A hiteléletben betöltött jelentős szerepét jelzik pozíciói: 1859-ben a Pesti Kereskedelmi Banknak (amelynek első részvényesei közé tartozott) cenzora, az Osztrák Nemzeti Bank fiókintézetének igazgatója, a Lloyd társaság vezetőségének tagja volt.

A cég folytonosságának megszakadása a harmadik generációnál nem csak a görög kereskedőket jellemezte, igen gyakori jelenség volt a német és magyar nagykereskedők családjában is. A sikeres második generáció tagjai igen gyakran katonatiszti, tisztviselői pályára irányították a fiúkat, a lányoknak pedig egyre kevésbé kerestek férjet a vagyonos kereskedőcsaládokból, hanem az értelmiségi-tisztviselő-katonatiszt vőket preferálták. Ekkor már körükben is inkább a társadalmi presztízs emelése és kevésbé a vagyon gyarapítása határozta meg a párválasztást. Míg azonban a 19. század eleji pesti nagy-kereskedő családok jelentős része a század második felében eltűnt a város legvagyonosabb polgárainak köréből, a görög kereskedőcsaládok feltűnően nagy számban képviseltették magukat a leggazdagabb háztulajdonosok között. Azaz a kereskedelemből felhalmozott tőkéjüket egy tipikusan városi jövedelemforrás, a házbérjövedelem kiaknázására használták fel. (Vörös Károly mutatott rá először az 1873. évi legnagyobb adózók vizsgálatánál a régi görög kereskedőcsaládok utódainak kiemelkedően nagy számára a nagy jövedelmet élvező háztulajdonosok között.) Ha ki is vonultak a gazdasági életből, jövedelemszerzésükben polgári mintát követtek, nem is beszélve arról, hogy értékes ingatlanaik hozzájárultak a város urbanizációjához, a nagyvárosi városkép kialakításához.

A három család közül a nemességbe való erőteljesebb beilleszkedési törekvés a Derra család pályáját jellemezte, amelyet rokoni szálak fűztek báró Sina Györgyhöz is. A család pesti ágának alapítója, Athanász, Moskopoljéból származó vászonkereskedő az 1770-es években telepedett le Pesten, 1772-ben a Belvárosban vett házat, 1784-ben nyert polgárjogot. Rövidesen követte őt fia (vagy testvére), Naum, aki szintén vászonkereskedőként nyert polgárjogot 1793-ban. Felesége az 1783-ban nemesített Mocsonyi, másképpen Popovich, görögkeleti kereskedő lánya volt, ő maga 1820-ban nyert nemesi rangot, a városnak az 1805. évi ínség idején nyújtott 10000 forint kamatmentes kölcsön elismeréséül. Ugyanez évben folyamodott nagykeres-kedői jogért, amit el is nyert, és cégét haláláig, az 1840-es évek elejéig működtette. Tőkéjének jelentős részét ingatlanokba fektette: több háza és mezőgazdasági ingatlana volt Pesten, Budán és Miskolcon, ehhez járult a morodai nemesi birtok. Naum tehát a nemesítés után sem hagyott fel üzleti tevékenységével, öt fia közül feltehetően csak Anasztáz vett részt egy ideig az apai cégben. Önálló kereskedést nem folytatott, erre következtethetünk abból, hogy 1839-ben mint földbirtokos és táblabíró szerzett polgárjogot. Úgy tűnik, hogy inkább a közéleti, politikai szerep iránt vonzódott. Vezető szerepet töltött be a Hídegyesületben, ennek igazgatója is volt, így került kapcsolatba Széchenyivel, aki estélyein és ebédjein is megjelent, mint ahogy ő is meghívást kapott a gróf - igaz, polgári vendégek és vállalkozási társai számára rendezett - vacsorájára. Szintén nemesi családból származó felesége a Nőegylet egyik vezetője volt. Derra társadalmi presztízsét nyilván növelte, hogy nővére, Katalin révén az egyik legnevesebb és legvagyonosabb bécsi bankár, Sina György sógora volt. Ennek is szerepe lehetett Széchenyivel való gyakori érintkezésében. Vagyona, összeköttetései és liberális politikai nézetei egyengették befogadását a nemesi körökbe: 1848-ban tagja lett az Ellenzéki Körnek, fia, Konstantin a szabadságharcban honvédhadnagyként szolgált, és a forradalom bukása után Londonba emigrált. A nemesi életformába való beilleszkedés tehát Anasztáz esetében nem a birtokai jövedelméből élő, tétlen földesúrrá válást jelentette, testvéreinek pályája azonban már inkább emlékeztet a nemesedett polgárról kialakult sztereotípiára.

Naum özvegye 1847-ben bekövetkezett halálakor öt fiára, két lányára, valamint elhalt harmadik lányától származó unokájára testálta vagyonát. A fiúk közül Konstantin, aki egy időben Sina báró pesti megbízottja volt, néhány hónappal később követte őt a sírba (az ő lányát, Katalint az özvegyen maradt édesanya, a szintén vagyonos kereskedőcsaládból származó Dumcsa Anna nevelte fel, és adta feleségül Vrányi Györgyhöz). Anasztáz 1851-ben hunyt el, három gyermekének jelentősebb gazdasági vagy politikai szerepéről nincs adatunk. Anasztáz fivére, Mihály földbirtokosként szerepel a hagyatéki eljárásban, és a végrendelkező megítélése szerint tékozló életet élt, hasonlóan két másik fivéréhez, a főhadnagyi rangot betöltő és éppen csődeljárás alatt álló Sándorhoz és Naumhoz. Utóbbi, mivel - anyja tilalma ellenére - feltehetően nem görögkeleti vallású lányt vett feleségül, nem részesült a vagyonból, és csaknem nincstelenül halt meg 1868-ban. Inkább a lányág mutatkozott sikeresnek: mint tudjuk, Katalin Sina báró felesége volt, és Ilona is nemeshez ment férjhez, de ők mindketten Bécsben éltek.

A Derra-vagyon tehát nem bizonyult olyan tartósnak, mint a két másik nemesített családé, amelynek tagjai még 1873-ban is előkelő pozíciót foglaltak el a pesti virilisták rangsorában. A Derrák neve ekkor már nem szerepelt a legnagyobb adót fizetők között.

A görög kereskedők a 18. századtól fokozatosan betagolódtak a pesti polgári társadalomba, némelyük a nemesség részéről is befogadást talál. Görög identitásukat azonban nem adták fel. Erről tanúskodnak a görögkeleti egyházra és elsősorban a görög templomra és iskolára tett kisebb-nagyobb adományok. Kiemelkedő bőkezűséget tanúsított Takátsy György 1820-ban elhalálozott apja, Konstantin, aki tizenkétezer forintos kegyes adományainak mintegy kétharmadát testálta a görögkeleti egyházra, elsősorban a görög-oláh templomra. Ötezer forintot szánt a pesti görög iskolának, az esetben, ha a "macedon vallach befolyástól szabad marad", azaz valóban görög iskola lesz.

Nemcsak pesti egyházközösségükhöz, de hazájukhoz is szorosan kötődtek, annak sorsa nem volt közömbös számukra. A 18. század végén még az első generáció kereskedelmi és rokoni kapcsolatai révén állandó összeköttetésben voltak a hazaiakkal. E kapcsolatot erősítette, hogy a magyarországi görögök egyik szellemi vezére, Zavirász György egy ideig Pesten élt, gazdag könyvtárát is a pesti görög egyházra hagyta. Pesten is megalakult a titkos Baráti Társaság, mely szoros kapcsolatban állt Rigasz Velesztinlisz bécsi mozgalmával. A görögök nemcsak figyelemmel kísérték, de támogatták is a görög szabadságharcot. Takiadzisz Miklós pesti görög kereskedő veje, Lászánisz György Ipszilandi Sándor belső munkatársa lett, és 1821-ben, amikor Ipszilandi seregéből sebesültek érkeztek Pestre, a görög lakosság minden módon támogatta őket. Egy más ügyben keletkezett tanúvallomásból tudjuk, hogy Vrányi Konstantin tizenötezer forinttal segítette a szabadságharcosokat. E véletlenszerű szórványadatok csak jelzései annak, hogy a görög közösséget, pesti kötődésük, jelentős gazdasági pozíciójuk és társadalmi befogadásuk ellenére, milyen szoros szálak fűzték Görögországhoz.

Budapesti Negyed 54. (2006/4)

Báró Sina: Tekintetes magyar tudós Társaság! < > Kerényi: A magyar kultúra görög mecénása