KÁRPÁTI AURÉL: «BÁJOLÓ HEGEDŰS»

A Nemzeti Zenede igazgatói szobájának falán lóg egy régi arckép. Homályos hátterű olajfestmény, gondolom a XVIII. század utolsó éveiből való. Nem remekmű, de becsületes, komoly festő munkája. Cigányosan barnabőrű, kondorhajú, magashomlokú, nyílt tekintetű férfit ábrázol feszes, zöld dolmányban, amelynek fekete prémszegélye fönn, az állógallér folytatásánál szinte egybemosódik az ovális arcot keretező oldalszakállal. Érdekes fej. Vastag, érzéki szája fölé kettős zárjelként borul a rövid, tömött bajusz. Szellemesen hajlott, hosszú orra, nőiesen gömbölyded, párnás álla egy rezdülésnyit Csokonaira emlékeztet. Ám ez lehet a kor ízlése, festői divatja is: egyazon időben készült portrékon mindig van valami hasonlóság, valami tipikus közös-vonás. A zsinóros dolmány alól fehér mellény széle hetykélkedik elő. Alatta magasra csavart, sötét nyakravaló Jobbkönyöke a kótával teleszórt asztalon heverő hegedűre támaszkodik. Baljában papírlapok. Elfinomodott, karcsú ujjai - a híres szép muzsikuskéz arisztokratikus ujjai - mintha kiengesztelő áldás-osztásra emelkednének.

Kellemes, nyugalmas kép. Szilaj vadságnak, féktelenül lüktető temperamentumnak, keserű elbúsulásnak, letörésnek, tragikumnak nyoma sincs rajta. Ilyen Lavotta János, a «bájoló hegedűs» festett képmása.

Milyen volt a valóságban?

*

A Felvidéken még ma is élnek izsépfalvi Lavották. Régi nemes család sarjai, akik Liptóból származtak szét. Innen került le idősb Lavotta János úr is Mária Terézia uralkodása alatt a pozsonymegyei Pusztafödémesre, ahol birtokot szerzett. Előbb Pozsonyban, majd Budán irnokoskodott, a Helytartótanácsnál, de mert németül nem tudott, 1786-ban II. József rendelete kiszorította a hivatalból, évi 600 rénes forint nyugdíjjal. Ettől kezdve állandóan birtokán lakott. A zsindelyes tetejű pusztafödémesi kis kúriában még 1764 július 5-én született egyetlen fia, ama nevezetes János, aki később országos hírre tett szert s akinek fellépése zenetörténelmünkben a magyar műzene kezdetét jelzi.

Itt, a gondtalan jólét derűjétől sugaras szülői házban ismerkedett meg a zseniális gyermek a latinnal és a hegedűvel. Apja iskolázott ember s passzionátus hegedűs volt. Tőle kapta Jánoska az első oktatást. Hirtelen kibontakozó muzikális tehetsége azonban apját is meglepte, sőt csakhamar túlszárnyalta. Mikor Lavotta tekintetes úr a pozsonyi iskolába beadta fiát, zenei kiképzését Czizlerre, Batthyány prímás choralistáinak «hangigazgatójára», azután Esterházy egyik udvari zenészére, az öreg Zavadi Bonaventúrára bízta. Később Hossza Ferenc, egy nagyszombati kanonok komornyikja s Glantz katonakarmester lettek mesterei. Jelesebb zenetanítók akkoriban nem igen akadtak Magyarországon.

Kilenc éves volt Jánoska, amikor meghalt az édesanyja, Szvetenyey Klára. Apja nemsokára új asszonyt hozott a házhoz fiát pedig elküldte a nagyszombati jezsuiták internátusába. Itt születik meg a gyermek-Lavotta első kompozíciója, a Rethorica. 1784-ben már megint Pozsonyban találjuk, a jogakadémián, amelynek stipendiumos hallgatója. A húszéves ifjú vakációra hazamegy az apai házba. Ez a látogatás végzetes botránnyal végződik, amelynek következményei kihatnak egész életére és elindítják az örök kóborlás züllesztő útján. A szenvedélyes fiatalember összevész mostohaanyjával. A szóváltás hevében felragadja az asztalon fekvő nagykést, hogy leszúrja. Az asszony sikoltozva menekül a dühöngő elől s a tragédiát csupán a betoppanó apa közbelépése hárítja el. A fiú kezéből kiesik a kés. Szótlanul kifordul a kapun, nekivág az országútnak és Pozsonyban felcsap katonának. (Akár az apjával összehorgoló Kisfaludy Károly.) A Ferdinánd-gyalogezred közlegénye lesz a nemes úrfi. De nem sokáig. Apja utánamegy és kiszabadítja az angyalbőrből. Ám a jogakadémiára nem tér vissza. Tovább szalad és Bécsig meg sem áll. Vagy másfél esztendőt tölt a császárvárosban, ahol 1786 elején «volt szerencséje sok főrendű s nagyméltóságú urakkal és asszonyságokkal megismerkedni». Hogy kiktől tanult ott: nem tudjuk. Pedig tanult. S nyilván sokat és alaposan, mert a bécsiek, «tapasztalván benne a hegedülés talentomát», kapva-kaptak rajta. Lavotta fényes társaságok előtt játszott s «Bécsben tett megfordulásával és sokaságot bámító próbatételeivel már úgyszólván virtuózus muzsikus volt». Sőt alkalmasint belekóstolt a zeneelméletbe is, bár e tekintetben nem sokra vitte. Saját szerzeményeit még zongorára se tudta átírni. Helyette mások végezték el ezt a munkát. Egy bécsi koncertjén, amelyen állítólag megjelent a császár is, míg a hozzáértők nagyszerű prima vista játékát csodálták, hozzálépett valamelyik jeles muzsikus, megveregette a vállát s a fülébe súgta: «Az úrban felette kár az, hogy magyar!»

Bizony, a német muzsikusnak igaza volt. Felette kár... Mert - mint Szilágyi Sándor írja elgondolkoztatóan okos és szokatlanul őszinte Lavotta-életrajzában - ez azt jelenti, hogy az úr innen haza fog menni a maga hazájába, amely most vajúdozva vergődik; haza fog menni a porba és a sárba, ahol igazi muzsikát nem hall, ahol a hallgató meg a verbunkos: minden; haza fog menni a művészek társaságából a cigányok közé. Hazamegy, oda, ahol a művész ma még meg nem értett furcsaság; hiszen éppen mostanában rójja otthon beteg tüdejével, rongyosan egy vándor-lantosuk az országútat, kimondván, hogy «az is bolond, aki Magyarországon poétának születik», pedig ez a poéta az úrnál sokkal nagyobb tehetség. Hazamegy az elszigeteltségbe, haza, az elevenen eltemetkezők közé. Ezért felette kár az. hogy az úr magyar!... Valóban: ez és ilyen volt a magyar művész kilátása nálunk a XVIII. század fordulója táján. Országszerte vallották akkoriban Bernát Mihály uram - a tréfacsináló Gazsi apja - barbár-gőgös igazságát, amely szerint «magyar nemes emberbe sokkalta szembetűnőbb nemzeti büszkeség légyen beoltva, mintsem hogy hegedűje szolgálatja által kívánná keresni kenyerét... egyszóval magát szolgának nem nézheti, hanem ezt a lealacsonyodást bízza oly külföldi nemzetbéliekre, akik hajlandók a hasznot vadászó leereszkedésre...»

Hát ide jött haza Lavotta.

Mert hazajött isten tudja: miért? Bécsből Fraknóra fújta a szél. Talán Esterházy Miklós herceget kereste ott, Haydn és a kismartoni zenekar kegyes mecenását. Nem lehetetlen. De a véletlen elütötte ettől a szerencsétől. Sohase került a művészbarát nagyúr elé s Lavotta csalódottan sodródott tovább, a bánfalvai pálosok kolostorába, ahol három hónapot töltött, qua civis, majd Sopronon át «Landkocsin egyenesen Pestre ment Ius Civile Romanumot tanulni a Magyar Királyi Universitásba». Előtte járt már a hír s a pesti jurátusok a hegedűs-diákot ünnepléssel fogadták. Itt végezte a jogot, közben pedig «muzsikai akadémiákat», vagyis hangversenyeket adott és komponált. Ekkor kezdte összegyűjteni szerzeményeit. Befejezve jogi tanulmányait, hamarosan kancellista lett a budai Helytartótanácsnál. Principálisa báró Orczy László alkincstárnok volt, akinek házában szállást is kapott, régi iskolatársával és kollégájával, Zgurics-csal együtt. Mindketten «egy bizonyos Hanyicska nevezetű, szép és hódításig győző» budai seráruló leánynak tették a szépet s Anna napján az jutott eszükbe hogy éjjeli zenét adnak a leány ablaka alatt. De még mielőtt elindultak volna, csúnyán összekülönböztek és Lavotta, akit megint elragadott az indulat, egyetlen ütéssel összetörte Zgurics fején - a principálisa százhúsz esztendős cremonai hegedűjét. A szerencsétlen eset után csakhamar elhagyta az Orczy-házat s «szállást fogadott magának egy német asszonyságnál». Ekkor huszonhét éves volt. Súlyos pénzzavarokkal küzdött (mert állását időközben elvesztette) mindaddig, amíg a derék asszonysággal «hosszú holnapokig rendbe nem jött» a lakás és a «minden reggeli tejes-kávé» dolgában. Bohém-természete, könnyelműsége mellett is komolyan ragaszkodott Pesthez, amely akkor az ország zenei középpontjának számított, Lavotta művészetét megértette és méltányolta. Mintha eleve érezte volna: mi sors vár rá vidéken.

Egy ideig Zichy Károly országbíró házában nevelősködik. De pár hónap multán ennek a vajmi kevéssé nekivaló állásnak is vége lesz. Apjával állandóan torzsalkodik, vidám cigány-életet él s a pénz teljességgel nem állja zsebét. «Kihasználta gyönyörűségeit a jelennek és polyvának nézte a földi kincseket... Pénztelensége siralmát rendszerint sétálgatással és fütyölgetés által tudta enyhíteni.» Nyakára hágván az apai és anyai örökségnek, Lavotta 1792 nyarán elvállalja a Nemzeti Magyar Jádzó Szini Társaság zenekarának igazgatását. Karmester lesz havi tizenöt forint fizetéssel. A pesti társulattól később a kolozsvárihoz szerződik, ahol - újra összetör egy hegedűt. Ezúttal az erdélyiek kedvenc színészének, Kotsi Patkónak fején.

Pest tehát végül is kicsúszott lába alól. S ezzel kezdetét veszi a csavargás, a «lengyelkedés», a züllés menthetetlenül ereszkedő, dágványos ingoványba torkolló, tragikus vándorútja Lavotta peregrinussorsának szomorú beteljesülése. A zseni lángjának önemésztő, egyre kormosabb lobogása és lassú kialvása - a sűrűsödő borgőzben.

Lavotta János igazi élete...

*

Végigkalandozta az egész országot, amelynek köztudatában furcsa anekdóták és zajos mulatságok hőse lett a «bájoló hegedűs», korának talán egyetlen magyar muzsikus-tehetsége, a ropogó verbungosok, friss táncnóták, lassú magyarok és polonaise-ek, könnyű duettek és palotások. mézédesen andalgó hallgatók költője. A hegedű virtuóza botfülű vidéki úrfiakat és kisasszonykákat tanítgatott klavirozni, kosztért, kvártélyért. hol itt, hol ott. Pénzt nem fogadott el vendéglátó barátaitól: ennyi úri gőg mindvégig megmaradt benne. De a művész lassankint elsorvadt, elveszett, elpusztult.

Néha-néha föleszmélt az agyára nehezedő mámorból s ilyenkor háborgó lélekkel nyugtalanságtól űzetve, gyötrődve futott tovább. Váltogatta a fedelet, a portát, ám menekvés nem volt semerre. «Megértői» sem láttak benne többet úri cigánynál. Egyszer, valamelyik nemesi fészekben az egybegyűlt társaság sokáig kérlelte, hogy hegedüljön. Lavottának nem volt kedve a játékhoz. Némán, leszegett fejjel ült a boros asztalnál. Az uraság egyik felszolgáló cselédje odasettenkedett mellé s valami olyasfélét súgott neki, hogy ha eljátssza a tegnapi szép nótát, a legjobb borral tölti meg palackját. Lavottának fejébe szaladt a vér. Üvöltve szakadt ki belőle a düh és a keserűség:

- Ego, qui regibus ludo!?...

Bizony, vele bántak így. Vele, aki egykor királyoknak játszott. Sőt. Történtek ennél megalázóbb dolgok is. A miskolci vonós-kardos duellum tragikomédiája... a névnapok, disznótorok és lakodalmas mulatságok boros elmerülései... vagy a sírnivalóan «vidám» Lónyai-kaland, amikor az italos Lavottát, aki gyalog akart menni a kocsi után; pártfogója egyszerűen otthagyta az országúton s a «magyar Orfeusz» egy fa alatt töltötte az éjszakát, reggelre kelve meg bikák hajszolták haza, «sárgulva és reszkető lélegzetvételek között», hogy egész Vámfalu oldalnyilallást kapott a nevetéstől. Nekünk valamivel feljebb, a szívünkbe nyilallik ez a kegyetlen történet s jókedv helyett inkább a hideg viszolyog rajtunk végig.

Hát persze: Lavotta ivott. Ivott, mint Csokonai. Ivott, mint később a drámaíró Kisfaludy, az alföldi homokba temetkezett Katona s az öregedő Vörösmarty. Oka volt rá, éppúgy, mint emezeknek. Sőt még úgyabbul. Ivott, de ő nemcsak a bánatát, hanem a tehetségét is borba fojtotta, szegény, karikatúrává züllött zseni...

Úristen, mi mindenre vetemedett! Élete alkonyán kótásboltot akart nyitni a szerencsétlen - Debrecenben. Ez talán a legfantasztikusabb ötlet mindazok közt, amelyeket Bernát Mihály «biográfiája» feljegyzett. De hát száz esztendővel később nem próbálkozott-e Szinyei Merse Pál is képkereskedéssel? Nagy tradiciói vannak nálunk minden művészi kétségbeesésnek.

Vagy huszonöt esztendeig kóborolt Lavotta, egyre fáradtabban, egyre csüggedtebben, egyre reménytelenebb messzeségbe kerülve saját zsenialitásától. És egyre «többre méltóztatta torkát, mintsem hogy az illendőség hozta volna magával». Ötvenhatesztendős korában így ért el Tállyára, - dúsan termő venyigék áldott aranykertjébe, - dagadt lábbal, kisebesedett szívvel, megtörött lélekkel. Ott, a tállyai patikában, orvosságos üveggel a kezében rogyott össze, szegényen és betegen, a magyar műzene dilettáns apja. Fölkelni már nem bírt. A patikában vetettek neki ágyat. Halálos ágyat. Egy óra múlva vége volt. Lavotta tragédiája beteljesedett.

«Tüdőnyavalyában» halt meg, írja Bernát, majd hozzáteszi: tüdeje és mája merő elrothadt s úgyszólván elenyészett, belei pedig (hihető, a kíméletlen borital miatt) szinte üresen és összezsugorodott állapotban találtattak a boncolásnál... Hegedűjét vele együtt temették el a tállyai sírba 1820 augusztus derekán. Százhúsz opuszának alig negyedrésze maradt ránk. (Ungarische Werbungstänze, Magyar Quadro, Magyar Nóták, Hat menuette, Contra táncnóta, Ólengyel nóták, Három Polonaise, Tíz Ländler stb. S minden bizonnyal tőle való a Cserebogár, sárga cserebogár is.) A többi eltünt, elenyészett.

Époly vígasztalanul, mint őmaga.

*

A régi kép csupa harmónia. Lavotta valóságos élete - amelyet most Szilágyi Sándor könyve leplez le előttünk - merő diszharmónia. És ez a diszharmónikus portré az igazi, bármennyire fájdalmas, lehangoló is. Lavotta zsenijének kibontakozását saját emberi gyengesége és korának sivár értetlensége összejátszva akadályozta meg.

Az utókor köztudata mindössze két emléket őriz róla. Az egyik: Jókai kedves mulatságos novellája a kóbor költővel egybezárt kóbor muzsikusról, A másik: a Lavotta első szerelme néven ismert ábrándos dal. Mindkettő hamis adat, tévedésen alapul. Lavotta sohase találkozott Csokonaival. Lavotta szerelmét pedig Kossovits József írta, a kis púpos kassai zeneszerző.

Van fátum, amely a sír után is kísért.

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 13. szám