Barcelona: Gaudí öröksége

Katalánok krémje: zsebesek és művészek városa

Én például még sehol nem láttam ennyi, szemre össze nem illő párt, mint Barcelonában.

Mindenkinek mást jelent Barcelona, Katalónia fővárosa. Az ókortól lakott várossal való találkozást nagyban befolyásolja az, hogy kirabolják-e az embert a zsebtolvajok, vagy hagyják megismerni Gaudí eklektikus birodalmát, ahol sonka és bor a főétel.

Gaudí nélkül nem volna Barcelona. Túl könnyű persze ezt így kijelenteni, s talán nem is teljesen igaz, mert Gaudí nélkül is van Barcelona: volt itt olimpia; a városé a világ egyik legjobb futballklubja, az FC Barcelona; klasszicista, szecessziós házai és sugárútjai között rejtőzik a gótikus negyed, emelkednek óvatosan a „ramblák” a tengertől a lankás hegylábfelszínen; számos hajó, vitorlás és jacht billegeti árbocát a kikötőben, a plázson pedig mint sült heringek fekszenek a napon turisták tízezrei. Odafent a Güell parkban, Gaudí házának kertjében sétálva mégis az az érzésem támad, hogy egész Barcelona olyan, mintha Gaudí kertjében járnék. A legmegdöbbentőbb pedig az, hogy mindeközben Antoni Plàcid Gaudí i Cornet örökségéről beszélünk, hiszen a 19. század közepén, 1852-ben született katalán építész 83 éve halott.

Barcelona eklektikus város. Nem feltétlenül az építészeti stílusa miatt. Azok teszik eklektikussá, akik itt élnek, ide érkeznek, töltenek el napokat, heteket vagy éveket. Nyelvek, bőrszínek kavalkádja, magába zárkózó, magamutogató fiúk és lányok városa ez, s míg az épületek többemeletnyire magasodnak az utcafront fölé, a házak között nyüzsgő boly a város, színes, multikulti kavalkád.

Barcelona az a város, ahol észnél kell lenni. A repülőtérről a városba induló vonat (Renfe) állomásának pénztárosa a világ legszélesebb mosolyával felejt el visszaadni húsz euróból, miközben a két jegy ára öt euró hatvan cent. Tanulópénznek kiváló tapasztalat, de már a vonaton érkezik a második fontos felismerés három zsebes személyében. Öltönyben szállnak fel a turistákkal zsúfolt járatra. Egyikőjük megfigyelő pozícióba helyezkedik, a másik kettő a kiszemelt áldozat hátizsákja mögé áll. A hölgy riadtan kapja hátra a fejét, amikor alig érezhetően meglökik a zsebesek, ám mosolyog már, amikor látja, jól szituált spanyol urak vesztették el az egyensúlyukat a vonaton. Azt nem látni, sikerrel járnak-e a tolvajok, de a következő megállónál készséggel segítik le a hölgyet a nyakkendős urak, egyikőjük még a zsákját is megemeli, a zsebénél fogva, hogy könnyebb legyen az út a peronig.

Nem túlzás azt állítani, hogy Barcelona a zsebesek városa. Azt persze nyilván túlzás volna mondani, hogy mediterrán hagyomány a vagyonszerzésnek ez a módja, de tény, nem telik el nap a Földközi-tenger partján, hogy ne fosztanának meg valakit valamilyen személyes tárgyától. Akár a legdurvább módon, mint például azt az öregembert, aki épphogy csak letette maga mellé a táskáját, hogy előhalássza a zsebéből a metrókártyát, s mire a gép szájához illesztette a lapocskát, a táskájával máris a semmibe futott egy alig tizenhat éves srác. A gótikus negyedben rám is szól egy helybéli lakos, uszkárjai türelmetlenül vonszolnák tovább a gazdát, hogy ne lógassam a fényképezőt a kezemben, hanem tekerjem a karomra, vagy akasszam a nyakamba, s mire megfogadom a tanácsát máris egy csapat suhanc száguld el mellettem vihogva, a sarkon pedig egy kifulladt köpcös férfi markolja a térdét, és lemondó tekintettel bámul a szatyra után. Két sarokkal arrébb illegális árusokat igazoltatnak a rendőrök, kendők, kézzel készített ékszerek pihennek a földre terített hatalmas nejlonzacskón.

Minden megálló egy látnivaló
Ilyen a tavaszelő Barcelonában. Csak elképzelni tudom, milyen lehet a nyár. A Ramblákon (La Rambla), a Catalunya tértől a gótikus negyed felé és a tengerig (Kolumbusz kolumnája magasodik a kikötő fölé, a hajós ujjával mutat Amerika felé) felfoghatatlan embertömeg hömpölyög. Barcelona folyója emberből van. Órákon át sétálhat itt a turista. Jól kitalált ritmusban. Az embermassza miatt araszolni lehet csak, de ez nem feltétlenül rossz. Barcelonában ugyanis nem érdemes rohanni.

Kétféle turista létezik. Az egyik minden múzeumot látni akar. Úgy érzi, soha nem lehet tudni, mikor tér vissza ide, ha pedig már a városban jár, muszáj látnia mindent, Picassót, a hajózási múzeumot, a Sagrada Familiát, a katedrálist, a Güell parkot és az összes múzeumot, amelyet a város eléje tár. Ebben segítségére van a világ egyik legjobb metróhálózata, amelyet a város legalább annyira köszönhet az 1992-es olimpiának, mint a megszámlálhatatlan turista igényének. Érdemes résen lenni, mert a nagy csomópontoknál előfordul, hogy csak az utolsó pillanatban derül ki, egy másik vágányra fut be a szerelvény, de a közlekedési információk rendszere (kiírnak minden irányt elektronikus táblára is) kiváló, s ha mégis változik valami, csak a helyiek reakcióját kell figyelni: rezzenéstelen arccal kapják a nyakukba a lábukat, s caplatnak, futnak a másik vágányhoz.

Ez a rohanós szemlélet kevésbé fárasztó, mint csak sétálni az utcákon, beülni a kávézókba, éttermekbe, topogni a piac pultjai előtt, mert a nap végére kilométerben alighanem kiegyenlíti egymást a kettő. Különösen úgy, hogy feltétlenül érdemes kiváltani a Barcelona-kártyát. Ez ugyanis érvényes a tömegközlekedésre, számos múzeumba ingyenes vele a belépés, a legnagyobb múzeumokba pedig akár ötvenszázalékos kedvezmény jár. A kártya tekintetében meglepően nagy az általános tájékozatlanság a helyi munkavállalók körében, de minden információs központban kiváltható. A spanyolok, Barcelonában a katalánok is – minden fontos információt három nyelven írnak ki: katalánul, spanyolul, angolul – meglepően udvariasak, de a saját életük terheinél többet nem szívesen vállalnak, ha a város egy-egy pontja felől érdeklődünk, viszont szinte kivétel nélkül mindenki tudja, hol vannak az információs bódék, ahol útbaigazítják az érdeklődő idegent.

Mentális és materiális élmény
Alighanem a két szemlélet között van a megoldás. Ha ugyanis attól félünk, hogy nem látunk minden múzeumot, nem vesszük észre Barcelonát, ám ha csak a város lüktetésének adjuk át magunkat, lemaradunk néhány valóban fontos múzeumról. Ha a sorban állásokat is figyelembe vesszük, naponta nem fér bele két múzeumnál több a programba. Ez viszont azt jelenti, hogy legalább egy hetet illenék eltölteni a katalán fővárosban – és a végén alighanem úgy éreznék, közel sem láttunk mindent. Számolni kell azzal is, hogy a múzeumok délelőtt tízkor nyitnak, igaz, van, amelyik este nyolckor zár csak, vasárnap viszont fél kettőkor a legtöbb látnivaló ajtaján lehúzzák a redőnyt. Ne legyenek illúzióink: aligha leszünk az elsők a nyitáskor, viszont nagy eséllyel az orrunk előtt teszik ki a zárva táblát, ha későn érkezünk.

Vigaszul viszont marad a város, számos bárjával, éttermével, tapasaival (különféle halas, sonkás, szalámis, zöldséges, sajtos falatkák), paelláival (halas-húsos, zöldséges rizses ételeivel), söreivel (bátran iható mind, kiválók) és boraival (a ház bora szinte mindenhol a legízletesebbek közé tartozik). Számolni azonban feltétlenül érdemes. Más dimenziókban matekoznak ugyanis a spanyolok. Két főre egy könnyű ebédet tíz és harminc euró között mérnek, a borral nehezített vacsora ára pedig a 30–50 eurós zónába tartozik. Hét-tíz, hártyavékony szelet – amúgy igen kiváló, leginkább könnyű sajtra emlékeztető ízű – ibériai sonkáért elkérhetnek 14–18 eurót is. Hasonlításul: egy múzeumi belépő ára átlag tíz euró, egy tízalkalmas tömegközlekedési kártya pedig 7 euró 70 cent. Egy négycsillagos hotelszoba ára – három persze az a csillag – két főre 85 euró/éjszaka. Ízlés kérdése, hogy dob-e az ember pár centet az úton, utcasarkon, templom előtt ülő koldusok poharába, de összességében ez is jelentős kiadás lehet a nap végén, ha úgy érezzük, hogy a városlátogatás karitatív szolgálat is egyben.

Amit viszont még a zsebtolvajok is tiszteletben tartanak, az egy Magyarországon elképzelhetetlen rítus. Barcelona tereire rendre kiülnek vándorzenészek. De nem holmi gagyi pengetős, búsuló muzsikával kínálják meg az utca népét, hanem igazi zenei csemegével. Barokk zene, szamba, tangó – s míg Bachot, Handelt és Haydnt ámulva hallgatják, a latin muzsikákra összeállnak a párok, és táncolnak. Idősek, fiatalok, olykor ismeretlenek. A táskákat a földre rakják, nem nyúl hozzájuk senki. Ha pedig véget ér a zene, véget ér a tánc is, és az újabb ritmusra újabb párok állnak össze. Még a metró sem mentes a hangos muzsikától, az egyik szerelvényre testes férfi cipeli harmonikáját, amikor az ajtók záródnak, feltölti levegővel egyetlen mozdulattal a hangszert, és a következő pillanatban már a valcer ritmusára robog a szerelvény a föld alatt.

Ha meg akarunk érteni bármit is a város életéből, órákat, napokat, heteket érdemes üldögélni a terein. Még sehol sem láttam ennyi, szemre össze nem illő párt, mint Barcelonában. Errefelé nem nőnek magasra az emberek, így különösen feltűnő, amikor egy alacsony – 155-160 centiméteres – lány derékmagasságban karolja át 175 centiméter magas barátját. Kézen fogva sétál a sovány a kövérrel, a lány a lánnyal, csókot vált a fiú a fiúval, az idős a fiatallal. Nem keresem ennek különösebb okát, hiszen a Földközi-tenger egyik legnagyobb kikötővárosa Barcelona, kereskedelmi központ, kultúrák, népek, vallások találkozásának színhelye. Amit pedig megmutat a külcsín, azt csak kívülről lehet megítélni úgyis, amikor egymás szemébe néznek a párok, semmi kétség, az ő világuk találkozik minden pillantásukban.

Egészen más fény ragyog a szent őrültek tekintetében. Úgy hívom őket: álomutasok. Ott ülnek valamelyik padon, állnak a hosszú sorokban, cikáznak a tömegben. Nem közveszélyesek, csak másként látnak mindent, dudorásznak, motyognak magukban, megállnak egy kirakat üvegtükre előtt, és beszélgetnek önmagukkal. Ha rájuk nézek, nem is látnak, ha elfordítom a fejemet, úgy érzem, bámulnak. Barcelona kegyesen bánik a bolondjaival, mi pedig megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor nem is akarja kizárni őket a mindennapok életéből, hiszen részesei annak, ugyanúgy, mint az a milliónyi utazó, aki úgy gondolja, megér néhány napot, hetet ez a több mint másfél milliós nagyváros.

Gaudí öröksége, Barca dicsősége
Erre a városra látott rá Gaudí. Ezt a várost álmodta magának. Organikus építészeti stílusa senki máséval össze nem téveszthető. A város különböző pontjain jelet hagyott, ötvözve a mór, az arab, a perzsa és a gótikus stílus elemeit. Vannak, akik szeretnék, ha ez egész világ katalán modernizmusnak (szecesszió valójában) hívná Gaudí örökségét, de aligha sértődne meg Gaudí azon, ha gaudizmusnak neveznénk építészeti világlátását. Épületei, ornamentikái valóban élőt próbálnak formázni a halott világ alkotóelemeiből, illesztéseiben az izmok, az inak, a szövetek világát idézik a házak, a tartóoszlopok, a falak. Nem nagyon értették őt, miért akarja feltámasztani azt, ami halott, de barátja és pártfogója, Eusebi de Güell – az ő kertjében rendezte be a házát is – megbízásainak köszönhetően a 20. század fordulóján már Gaudí volt a legünnepeltebb katalán építész Barcelonában. Leghatalmasabb építészeti vállalkozása mind közül – Casa Vicens, Casa Batlo, Casa Mila – kétségtelenül a Sagrada Familia (El Temple Expiatori de la Sagrada Familia, azaz a Szent Család Engesztelő Temploma), amely szimbólumrendszerében és építészeti megoldásaiban páratlan a világon. Ő is csak éppen hozzákezdett a Sagrada építéséhez, nem is számolt azzal, hogy befejezi valaha – 2083-ra tervezte befejezésének dátumát. Gaudí életét annyira áthatotta az istenhit, hogy nem csupán az életét, hanem építészetét is a teremtés erejének rendelte alá: folyamatosan alkotott, hogy minél jobban megfeleljen istenének, s hogy minél közelebb kerülhessen hozzá munkáival. Halálát baleset okozta, 1926-ban, 74 éves korában elgázolta egy ló vontatta villamos.

Barcelona másik híressége szinte egy időben született a Sagradával: 1899. november 29-én Hans Gamper megalapította a Barcelona Football Clubot. A ma FC Barcelona néven ismert klub azt is megengedheti magának, hogy megvásárolja a világ legjobb játékosait, s hogy mezére – a világon egyedüliként – ne a szponzor logóját tegye ki, hanem azét a szervezetét, amelyet a Barca támogat pénzzel: UNICEF. Stadionja, a Nou Camp a Barca-rajongók zarándokhelye, jegyet kapni azonban szinte lehetetlen a mérkőzésekre, a bérleti rendszer előnyeit száz százalékban kihasználják a szurkolók. Játszani a Barcát persze lehet látni máshol is, például a város másik csapatának, az Espanyolnak az arénájában. Az Espanyol most kieső helyen áll, február 28-án ennek megfelelően 2–0-ra ki is kapott a Real Madridtól – akkor még aligha gondolta bárki is, hogy az FC Barcelona is bukik ezen a hétvégén: az Atlético Madrid győzte le 4–3-ra.

Nem mindennapi tanulság az sem, hogyan viselkedik meccsek idején a város. Megtelnek a sörözők. Aki az utcán sétál, az vagy turista, vagy nem érdekli a labdarúgás. A sörözőkben hatalmas monitorok előtt ülnek a szurkolók, azok, akik nem utaztak a fővárosba csapatukkal. Odakint, a sörözők ablakai előtt fürtökben lóg a tömeg, hogy ők is lássanak valamit a mérkőzésből. Ezen az estén, bár jó hangulatú, változatos a meccs, mégis felemás érzéssel fogadják a Barca vereségét. Az egyik szurkoló az ablakra köpi bánatát. A csapos int bentről, hogy no-no. A bánat újabb nyálkája landol az üvegen. A többiek csitítják a csalódott férfit, de a csapos csak a hetedik köpésnél érzi úgy, hogy ez már azért mégis mérhetetlen nagy bánat, nem hagyhatja magára lelkileg megzuhant sporttársát. Két erős legénnyel az utcán terem, és mint a pillét, úgy teszik át az utca túlsó oldalára a bánatától időközben már teljesen megszabadult helyi lakost.

Egy álomutas mellé huppan. Az álomutas erős ember. Szemének fénye a sötéten is átvillan. Fejében alighanem éppen egy gyilkosság története játszódik le, mert jobb kézzel a levegőbe kap, megmarkolja a semmit, bal kezével pedig rövidet szúr előre, lapjával a csuklója, képzeletbeli tőre belehasít az éjszakába. Ordít röviden hozzá, mintha neki fájna, aztán ránéz a földön ülő, egykedvűen maga elé bámuló Barca-szurkolóra. Elmosolyodik, látja, annak sokkal nagyobb a bánata. Feláll, a férfi vállára teszi a kezét, majd elcsoszog a kikötő irányába. Kolumbusz ujja a tengerre mutat, a Sagrada kriptájában Gaudí alussza örök álmát. Barcelona mindeközben lüktet az éjszakában, az emberfolyó patakokra oszlik, dohányfüst támasztja a bárok ajtaját, és mindenkinek vagy egy története az asztalnál, Barcelonáról, meccsről, fura házakról, szerelemről, családról, a világ alighanem legnagyobb és legfontosabb dolgairól, amelyeket elmondhat a barátainak a hajnalig tartó poharazásban.

Forrás: Zóna - szerző: F. Tóth Benedek