A világirodalom története: A görögök

A történelem minden korszakának vannak előzményei, semmi sem igazán kezdet. A görög szellemet a keleti kultúrák készítették elő. De az európai irodalom, a világirodalom,az egész világ számára való irodalom folytonossága mégiscsak a görögöknél kezdődik, azzal az újsággal, amit ők hoztak az ember tudatába: felfedezték az embert. A keleti népek vallásaiban istenek és állatok keverednek egymással riasztó összevisszaságban és embertelenül óriási arányokban. A görögök isteneiket emberformában ábrázolták -- és mint isteneik, egész kultúrájuk emberszabású. Ők fedezték fel az emberi test helyes arányait, épületeik és szobraik is akkorák, amekkoráknak emberhez mért épületeknek és szobroknak lenni kell; érzelmeik, vágyaik és az azokat kifejező költői képeik sem mennek túl az emberi arányokon, embertelen monumentalitásba. A szfinkszet és a piramist nem ők építették, és százkarú isten csak mint barbár ősvilági szörnyeteg szerepel a mitológiájukban. Ők mondták ki először, hogy az ember a mértéke mindennek és ők mérték fel elsőnek az emberi dolgokat. A primitívek és a keletiek a világot istenek és állatok veszedelmes káoszaként élték át és alapérzésük a rettegés -- a görögök a kozmoszt, a "feldíszített" világmindenséget is emberszabásúnak láttak és jól érezték magukat benne. Olyan jól, hogy az utókor csaknem napjainkig ennek a görög euphoriának a bűvölete alatt állt és nem is akart mást észrevenni a görögség nagy alkotásaiban, mint a klasszikus harmóniát és derűt. Edle Einfalt und stille Grösse, így határozta meg a görög lelket Winckelmann, az új-humanista a XVIII. század közepén, mikor a görög hagyaték mélyebb megismerése kezdetét veszi. És csak száz év múlva eszmélnek rá Nietzsch, Rohde és követőik, hogy a "nemes egyszerűség és csendes nagyság" a görögségnek csak az egyik, a napfényes, apollinikus oldala -- de vele szemben áll a másik, a dionysikus, amely sötét ősi rétegekből szakad fel eksztátikusan, és igazi kifejezése a görög tragédia. Winckelmann és kora a görögökben még csak a művésznépet látta, amely széppé, műalkotássá varázsolta az élet minden megnyilvánulását. Nietzsche óta azonban úgy gondolják, hogy a görög művészet is csak kifejezője volt valaminek, mint minden művészet. A görög istenek először mégis istenek voltak és csak azután lettek homérosi alakokká, bármennyit is alakított rajtuk Homéros. Az újabb ókortudomány középpontjában a vallástörténeti kutatás áll, s az általa felvetett új szempontok az irodalomra vonatkozó szemléletet is sok tekintetben megváltoztatták. Az utókor végtelenül sokat tanult a görögöktől; részben közvetlenül maguktól és még sokkal inkább közvetve, a római, az ókeresztény és kisebb mértékben a bizánci és az arab kultúrán keresztül. Sokkal többet tanult, mint mint az ember gondolná, valószínűleg még annál is sokkal többet, amennyiről a tudósok máig számot tudnak adni. Minden, ami megfogalmazás, minden, ami forma, végső gyökereiben a görögöktől ered. Ha írunk, ha beszélünk, sőt ha érzünk és érzésünk a káoszból kilépve formát önt bennünk -- magunk-tudatlanul mindig a görögökre emlékezünk. A görög alkotások értékét tehát művészi tökéletességükön kívül még forrás-voltuk is emeli: a görög tragédiák nem csak tökéletes tragédiák, hanem az első tragédiák is, minden későbbi tragédia ősei és egyben mintái. És harmadik fajta érték gyanánt hozzájárul az előbbi kettőhöz az utókor beléjük ivódott lelkesedése. Ha ma írna valaki egy művet, amely minden tekintetben egyenrangú lenne Homéros eposzaival, ez a mű mégis mögötte maradna Homérosnak: mert hiányoznának belőle az évezredek, amelyek Homérost megrendülve hallgatták és olvasták. Ez a "beléivódás" a görögnél is fokozottabb mértékben áll a római irodalomra. Az antik világ nagy alkotásainak legfőbb vonzóereje számunkra, késői emberekre talán éppen az, hogy magukba szívták a századok szakadatlan csodálatát és közben ebből a rajongásból is rájuk rakódott valami, fokozva csillogásukat, úgyhogy most már nem egy kor és egy nép emlékei, hanem az egész emberi múlté.

Forrás: Szerb Antal: A Világirodalom Története, 3-4.oldal - Magvető Kiadó, 1962.