Az antik görög kultúra

A Peloponnészoszon Kr. e. 2000 körül jelennek meg az ógörög törzsek, gazdag mitológiával rendelkeznek, amely még az I. évezred elején is aktív. A mítoszaik közül néhányan a korábban virágzó kultúrákból (Mezopotámiából, Kisázsiából, Egyiptomból), illetve Krétáról származnak. Mítoszok szólnak például a múzsákról, azaz a művészeteket és az egyes tudományokat pártfogoló istennőkről. (A végül is rögzült szerepkörök szerint Urania a csillagászat, Klió a történetírás, Kalliopé az eposz, Polühümnia a himnuszköltészet, Melpomené a tragédia, Thalia a komédia, Terpszikhoré a tánc, Erato a felsőrendű szerelmi költészet, Euterpé pedig a könnyed lírai költészet múzsája.) A mítoszok létformája a szóbeliség. Összegyűjtésük és írásbeli rögzítésük csak később, már elavulásuk idején következett be; az ógörög mítoszok legrégibb fennmaradt gyűjteménye Hésziodosz (Kr. e. 8-7. sz.) munkája, a Theogonia (700 körül). Hésziodosz másik műve a hasonlóképp mitologikus szemléletű tanköltemény, a földművesség tudnivalóit megverselő Munkák és napok (Erga kai hémerai, 700 táján).
A mítoszok mellett az ősi (szakrális, mágikus) költészet is létezett az ógörög kultúrában: pl. a varázsszöveg, a sirató ének, a harci dal vagy a munkadal is. Fennmaradt egy Malomdal a Kr. e. 600 táján Leszbosz szigetéről, szövegének lejegyzésére azonban csak jóval később került sor, nevezetesen a Kr. u. 1-2. századi történetíró, Plutarkhosz (kb. 46—120) részéről.
Az elemi oktatást Athénban a Kr. e. 5. század elején vezetik be, az írástudók száma csak ekkor kezd jelentősen növekedni.
A Kr. e. I. évezred elején a görögség városállamokban, illetve önállóan gazdálkodó faluközösségekben él. A széttagoltságot kulturális-vallási szövetségek ellensúlyozzák. Kultuszhelyek, ünnepsorozatok (pl. Athénban a Panathénaiák ünnepei), versenyek (pl. olimpiai játékok) szolgálják a "pánhellén" ('összgörög') összetartozás tudatát.
A művészettörténetben ez a preklasszikus, más szóval archaikus kor. Az irodalom ekkor fejődik autonóm művészeti ággá, és annak egy-egy kristályosodási pontján jön létre előbb az eposz, majd különül el a lírai költészet is, legutoljára a dráma, azaz megkezdődik az irodalmon belül a műnemek kialakulása, és számos alapvető műfajé is. Az egyes műnemek az ógörög irodalomban más-más nyelvjárásokhoz kötődnek: a homéroszi eposzok az ión nyelvjárásban születtek (800 körül), a líra az aiól nyelvjárásban bontakozott ki (700 táján), a dráma a dór nyelven szólalt meg (kb. újabb másfél évszázad múlva), de aztán az attikai nyelven jöttek létre a legjelentősebb alkotásai (a VI. században).

Leghamarább az epika önállósult.
Homérosz (ha valóban élt, ill. ha egyetlen személy volt) kb. a IX—VIII. században élhetett. A neki tulajdonított Iliász 800 körül, az Odüsszeia 750 táján keletkezhetett. Az Iliász a hódításra épülő katonai civilizáció terméke, a hőskultusz kifejezője: a katonai értékrend megrendülését, majd a hírnév kultuszának helyreállását ábrázolja. Alapanyagát korábbi istenmítoszok és hősdalok alkották. Ehhez a műhez az Odüsszeia formájában és eszköztárában is tökéletesen igazodik, de már modernebb embereszményt hirdet: a klasszikus görög értékvilágot. Odüsszeusz kalandjaiban ugyanis a fizikai és lelki erőn kívül az ész, a tudásvágy, az előrelátás és a leleményesség is az értékrend csúcsára kerül. (Szophoklész Antigonéjának "mindenben ügyes" kifejezése tökéletesen illik a főhősre.) A közösségi szemlélet is erősebb itt: Akhilleusz történetében még az egyéni sérelem állt a középpontban, Odüsszeuszt viszont kezdettől mindvégig vezérli a társai iránt érzett felelősségérzet. Az Odüsszeia kalandokról is mesél, de a hazatéréssel zárul.
A homéroszi eposzok szövegének rögzítését, egyszersmind kanonizálását Peiszisztratosz türannosz rendelte el Athénban az 560-as években. Énekmondók ("rhapszódoszok") adták elő az Iliászt és az Odüsszeiát az ünnepi játékokon, valamint türannoszok udvarában, egymást váltva, énekelve-deklamálva. Az iskolás gyerekek is tanulták ezeket a szövegeket.
Homérosz nevéhez kapcsolta az ókori köztudat még az ún. homéroszi himnuszokat is (33 ilyen vers maradt fenn, valószínű idejük kb. Kr. e. 650), valamint még egy Békaegérharc című eposzparódiát (Batrahomeomachia, kb. Kr. e. 500).
Az ógörög irodalomban a kisepikából az állatmesék jelennek meg legkorábban: az első ismeretes összeállítás Aiszóposz munkája (Mesék gyűjteménye, Kr. e. 6. sz. első fele). A szerző valószínűleg fríg származású felszabadított rabszolga volt.

A líra is az archaikus kor szülöttje az ógörög irodalomban. Hátterében a társadalmi átalakulások sora, a hagyományos (közösségi) értékrend háttérbe szorulása, a személyiség előtérbe kerülése és az egyén létbizonytalanságának érzete áll. A hexameteres formát rövid, változatos ritmusegységek váltják fel. Az első ógörög lírai költő (Kallinosz) énekei disztichonos elégiák, fuvolakísérettel. Később egy négyhúros pengetős hangszer is használatba került, ezt Terpandrosz (egy 7. századi kardalköltő) héthúrossá fejlesztette, így jött létre a gazdagabb hangzású "kithara". A Leszbosz szigeti költészet állandó hangszere már a lant lesz, maga a "líra" elnevezés is a zenei kísérettel, a lant alkalmazásával függ össze. A görög kultúra virágkora után, a hellenizmus idején sorolták a "lyrai" művek körébe azokat a műveket, amelyeket húros hangszerek kíséretében adtak elő, megkülönböztetve ezeket (pl. a himnuszt és az ódát) az akkor már alacsonyabb rendűnek tartott (és csak fúvós hangszerrel kísért) műfajoktól, pl. az elégiától és az "iambosz"-tól.
Az iambosznak nevezett rövidebb gúnydalok, ill. hosszabb metszően ironikus költemények atyja Arkhilokhosz (Kr. e. VII. sz.); e verstípus kapcsán születik meg a jambikus ritmus. Arkhilokhosz más műveiben "gnómák"-at (bölcs mondásokat) foglalt versbe.
Az ősi előadásmód két fő változata a csoportos és az egyéni szövegmondás, illetve éneklés. A kardal a görögöknél az ünnepek előadásmódja volt, ezek elsődleges műfaja a dithürambosz. Ezt a dicsőítő költeményt a mítoszok szerint Arión alakította ki, az első ismert képviselője a spártai Alkman volt (650 körül). A kardal későbbi, 600 körüli művelője a dél-itáliai görög Ibükosz (VI. sz.), őt követi Szimónidész (VI—V. század) és Bakkhülidész (505—450). A legnagyobb kardalköltő Pindarosz (kb. 520—445), a győzelmi énekek mestere: a görög-perzsa háborúk hőstetteit énekli meg, sőt a pánhellén játékok (az olimpiák) győzteseinek diadalát is. Pindarosz ilyen tárgyú kardalai a műfajukat tekintve dicsőítő ódák.
A VII. század második felében jelentkezett a spártai Türtaiosz harci elégiáival. A VI. század első felében Athénban a politikus Szolón (kb. 640—560) verseket is költ: elégiákat, epigrammákat és iamboszokat.
A VII—VI. század a racionalizmus egyik első virágkora az európai kultúrtörténetben. Ekkor születik meg a "gnóma", a velős, bölcs mondás, többnyire prózaformában, de olykor ritmikusan, az epigramma egyik előzményeként. A velős mondások szerzőiről olykor listák készültek, a közvélemény folyamatosan számon tartotta a "hét bölcs" listáját — ismert változatain összesen 22 név szerepel, köztük pl. Thalész és Szolón neve.
Az epigramma kifejlődése a perzsa háborúk idején felgyorsul. Valószínűleg a kardalköltő Szimónidész (kb. 556—468) szerezte a Thermopülai-szorosnál hősi halált halt 300 harcos tettét megörökítő, világhíresé lett disztichonos sírfeliratot; ennek szövegét a történetíró Hérodotosz őrizte meg.
Az egyéni mondanivalót kifejező, egyszemélyes előadású "monódikus" vers Leszbosz szigetén született meg a VII. század végére. A másutt kifejlett háború-központi férfikultúrával szemben itt nők kultikus közösségei működtek, a hősirodalommal szemben itt a termékenység, az egyéni érzelemvilág, olykor az extatikus áhítat állott a középpontban. Itt és ekkor lesz általános a lantkíséret, és egyben ritmustörténeti forradalom is zajlik: a daktilikus verselés mellett sokféle sor- és strófaszerkezet jelenik meg.
Alkaiosz (kb. 630—570) politikai költemények mellett már szerelmi énekeket és bordalokat is költ.
Szapphó (kb. 620—550) a Leszbosz szigeti nőkultúra vezéralakja, a szerelem-központú líra megteremtője, a világirodalom első ismert költőnője. Írt dalokat (Édesanyám, nem perdül a rokka...), himnuszokat (Aphroditéhez) és epigrammákat. Már a kortársak is nagy becsben tartották, a közvetlen utókor pedig Szapphót a tizedik múzsának nevezte. (Legjelentősebb követője a római irodalomban Catullus lesz.)
Anakreón (572—487) viszontagságos életet élt, ezért is lett jellegzetes mondanivalója a béke- és boldogságvágy. A tökéletes boldogságot az ő idilljében a természet, a dalköltés, a bor mámora és a szerelem nyújthatja. Dalokat és epigrammákat szerzett, azaz szerelmi tárgyú vagy bölcselkedő verseket. Számos sortípusa közül a negyedfeles jambus lett a legismertebb. Követője lesz pl. Csokonai Vitéz Mihály.
Aszklepiadész (IV—III. sz.) a saját versei, pl. epigrammái révén kevésbé volt jelentős, de sorritmusait és strófaszerkezeteit a költőtársak és utódok átvették.

Az európai színjátszás az ógörög kultúrában, a türannisz korában (közvetlenül a klasszikus kor előtt) születik meg, 600 körül már megépül Athénban az első Dionüszosz-színház. Peiszisztratosz türannosz 566-ban erőteljesen támogatja a Dionüszosz-kultuszt: dalnokversenyeket és színházi előadásokat szervez. A demokrácia virágkorában, 440 táján Periklész építteti fel az Akropolisz déli lejtőjén az újabb Dionüszosz-színházat. Epidauroszban Kr. e. 350 körül épül harmincezer férőhelyes színház.
A dráma őskori eredetű rítusokból, szertartásokból az ógörög irodalomban alakul ki, és a Kr. e. V. századra éri el virágkorát. Theszpisz az 530-as években a nagy Dionüszián már tragédiát mutat be; a kórus által előadott dithüramboszt egy "magyarázó" (a színész őse) értelmezi. Valószínűleg az álarc használata és a kocsi alkalmazása (a Dionüszosz-menethez) is az ő találmánya a színház történetében.
A drámaversenyen egy nap egy szerzőtől három drámát adtak elő, ezek tematikus egységet, ún. trilógiát alkottak.A trilógiához egy vidám utójátékot ("szatírjáték"-ot) először az 520-as években kapcsoltak (az újító Pratinasz volt): ez a "szatüroszok"-ból, azaz a kecskebőrbe öltözött kórustagokból álló kar énekének fejleménye volt. A négy mű együtt képezi a drámai tetralógiát.
Aiszkhülosz (525—456) az első nagy ógörög athéni tragédiaszerző, a trilógia és a tetralógia megteremtője. Az ő színpadán már 2 színész is szerepel, drámái így zömmel dialógusokra épülnek, előtérbe kerül a cselekvés, csökken a kórus szerepe. Műveinek középpontjában erkölcsi-társadalmi konfliktus áll. Csaknem száz drámájából hét tragédiája maradt fönn, az első a Perzsák (Perszai, 472), ezt követte a Heten Théba ellen (Hepta epi Thébasz, kb. 470). 460 táján születik az Oltalomkeresők (Hiketidesz) és A leláncolt Prométheusz (Prométheusz demósztész) — mindkettő egy trilógia, ill. tetralógia része, de a többi darab nem maradt fenn —, és az egyetlen fennmaradt ókori trilógiánk, az Oreszteia (részei: Agamemnón, Áldozatvivők, Eumeniszek — Agamemnón, Khoéphoroi és Eumenidész).
Szophoklész (496—406) a tragikus triász középső tagja. Nála a mitológiai tárgykört felváltja az athéni társadalom ábrázolása; műveiben a természeti, a társadalmi és az isteni törvények (a "phüszisz", a "nomosz" és a "nemeszisz") ütköznek össze. Kifejeződik a végzet ellen lázadni próbáló ember tragikuma, de végül a tragikus bukáson is győzedelmes harmónia is. Dramaturgiai újításaiból: megemeli a kar létszámát 12-ről 15-re, a karvezetőnek önálló szerepet juttat, három színészt is szerepeltet egy jelenetben, díszleteket alkalmaz, felhasználja a hátteret (a "szkéné"-t), bonyolultabb cselekményt sző. Megszünteti a tetralógia tematikus egységét. Először 468-ban indul a drámaversenyen, és azonnal győz. Kiemelkedő művei az Antigoné (441 körül), az analitikus jellegű, belső konfliktusba torkolló Oidipusz király (Oidipusz türannosz, kb. 427) és az Élektra (415 táján). Már halála után, 405-ben kerül színre az Oidipusz Kolónoszban (Oidipusz epi Kolónó).
Euripidész (480—406) a triász utolsó tagja. Főképp belső konfliktusokat állít színpadra, kételyek közt vívódó hősnőkkel; ő a lázadás és a fájdalom drámaköltője. Csökkenti a kardal szerepét és terjedelmét. A cselekmény fordulatos, a mű bővelkedik lírai jelenetekben. Első sikereit 440 táján aratja. Tragédiáiból: a Médeia (kb. 430), a Hippolütosz (kb. 426), a Hekabé (420 körül:), kb. 412-ben az Élektra és az Iphigeneia a Tauruszok között (Iphigeneia hé en Tauroisz), 410-ben az Oresztész és a Föníciai nők (Phoinisszai), 406 körül a Bakkhánsnők (Bakkhai) és az Iphigeneia Auliszban (I. hé en Aulidi). Főképp a francia klasszicistákra lesz nagy Euripidész hatása.
Az athéni komédia kiemelkedő alkotója Arisztophanész (kb. 450—385), ő a közélet kritikusa és főként a háború-béke témakör színre állítója. 420 táján látható az athéni színpadon a Lovagok (Hippész), a Felhők (Nephelai), a Béke (Eiréné) és a Darazsak (Szphékesz). Valószínűleg 414-ben a Madarak (Ornithész), kb. 410-ben A nők ünnepe (Theszmophoriazuszai) és a Lüszisztraté, 405 körül a Békák (Batrakhoi), talán 390-ben a Nőuralom (Ekklésziazuszai). Tizenegy műve maradt fenn, Arany János valamennyit lefordította.
Menandrosz (343—290) már az "új típusú", azaz "attikai", apolitikus ógörög vígjáték mestere, a család és a magánélet konfliktusainak bravúros megjelenítője. Jelentékenyebb művei: A szamoszi nő (Szamia, kb. 316) és Az embergyűlölő (Düszkolosz, alcíme: Miszanthroposz, kb. 315).

A peloponnészoszi háború után az irodalomban kevesebb jelentős mű születik, de a tudományos és közéleti irodalom kivirágzik. Ekkor születnek meg az orvosetikát máig érvényesen meghatározó Hippokratészi iratok (400 körül). A szónoklattant tanító Iszokratész, a pánhellén mozgalom híve közzé teszi Panegürikoszok ('dicsőítő énekek') c. összeállítását. Kiemelkedő szónok a beszédhibáit önerejéből legyőző Démoszthenész, 350 körül négy politikai beszédet mond II. Philipposz makedón király ellen, ezekkel a "philippikák"-kal műfajt teremtett a retorika történetében.
A filozófus Platón (427—347) az ideaelmélet megalkotója, Athénban kb. 385-ben alapítja az Akadémiát, mely zárt kultikus közösségként működik. Mesterének állít emléket a Szókratész védőbeszéde (395 körül) c. művében, majd következnek híres dialógusai, pl. a Lakoma és az Állam. Platón életének utolsó évében jelenik meg a Törvények c. műve.
Közel ugyanekkor, 348-ban jelenik meg az ő tanítványának, Arisztotelésznek (384—322) a Metafizika c. tanulmánya. Arisztotelész az ókor szellemi eredményeinek rendkívüli hatású összegezője, új tudományágak megteremtője. Analitikus gondolkodás, empirikus módszer és intenciózus spekuláció egyaránt jellemzik. Athénban 335-ben megalapítja a Lükeion elnevezésű iskoláját, ahol "peripatetikus" módon, azaz körbe sétálva fejtegette tanait a mellette haladó tanítványainak. Fő műveiből: Rétorika (329—323 között), Politika (336), Nikomakhoszi etika (340 körül), Nagy etika (330 körül) és Poétika (323). Nevelő is volt, a világverő makedón hadvezérré lett Nagy Sándor volt a tanítványa.

A hellenisztikus korban Athénban újabb filozófiai iskolák nyílnak. 306-ban Epikurosz (342—271) létesít híressé váló kertet a hedonista elvek terjesztésére. A ktitiai Zénón (336—263) 300-ban alapítja a Tarka Csarnokot (a "Sztoa Poikilé"-t), az itt tanított filozófiát a helyszínről nevezték "sztoikus"-nak.
Alexandriában Theokritosz (Kr. e. III. sz.) szicíliai görög költő pásztori (azaz "bukolikus") költeményeket ír Idillek címmel (Eidüllia, 270 táján). A műfaj őshazája a Peloponnészosz félszigeti Árkádia volt, ahol nomád állattenyésztői körében jellegzetes népi költészet alakult ki; a pásztoridill a tökéletes harmóniát és boldogságvágyat festette le.
Kallimakhosz (310—240 körül) az alexandrai könyvtár vezetője volt, saját művei himnuszok, elégiák, iamboszok és egy kiseposz.
Kr. e. 270 körül Alexandriában elkészül a héber nyelvű ótestamentumi szövegek görög nyelvű fordítása, 72 tudós közreműködésével, a címe latin szó lett: Septuaginta (a. m. 'hetvenes').
Menipposz (IV—III. sz.) szatirikus költő, a "cinikus" filozófusok stílusában, társalgó modorban, dialógusokban verselte meg az emberi élet fonákságait. A "menipposzi szatíra" lényege az ötvözés: a prózát verssel, a valós történeteket fantasztikummal elegyítette.
Lukianosz (kb. Kr. u. 120—180) szatirikus dialógusokat, jeleneteket írt, pl. az olimposzi istenek kigúnyolásával (Istenek párbeszédei, Theón dialogoi, 170 után).

Az irodalomtörténet kezdetén még a történetírás is az irodalom része; Hérodotosz (kb. Kr. e. 484—425) volt Cicero szerint "a történetírás atyja". Thuküdidész (kb. 460—396) a peloponnészoszi háború első szakaszának tárgyilagos megírásával lett jelentős. Plutarkhosz (Kr. u. 46—120) párokba rendezve mutatta be a hasonló jelentőségű görög és latin személyiségeket a Párhuzamos életrajzok (Bioi paralelloi) c. könyvében.

Az antikvitás évszázadai alatt a "költők" helyzete sokat változott. A nemzetségi társadalmakban a hősdalok szerzőit, egyben előadóit a közösség hasznára munkálkodó mesteremberek közt tartották számon. Az archaikus kor ión énekmondói, a "rapszódoszok" sorra járták a türannoszok udvarait, hogy előadják a nemzetségi arisztokrácia egykori érdemeiről szóló műveket. A kardalok költői (pl. Szimónidész) is a türannoszok udvaraiban éltek, és meghatározott célra rendelt műveket hoztak létre, ellátásért és jelentős honoráriumért; a kardalköltő Anakreón és Ibükosz éveken át élt Polükratész szamoszi udvarában, Szimónidész és Bakkhülidész pedig életük végét a Szürakuszában töltötték az uralkodó vendégeként, ide látogatott a thébai Pindarosz is. A tragédiaköltők Athénban évenként megrendezett versenyeken már jelentős diadalt arathattak, a 24 győzelmet arató Szophoklész a társadalmi elismerés jeléül politikai tisztséget is nyert.

Forrás