BYRON, SHELLEY, KEATS versek VI.

BYRON, George Noel Gordon (1788-1824)

A SZÉPSÉG LÁNYAI KÖZT NINCS...

A Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint

szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa

terül az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az utján:

s fény-láncát húzva elring
a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.

SZABÓ LŐRINC

SÉNAKHERIB PUSZTULÁSA

Mint farkas a nyájra, lezúdul a vad
asszír had arany, bibor ékek alatt;
s csillagzik a dárda, akár ha a mély
Galiléa egén kivirágzik az éj.

Mint erdei lomb kora nyár derekán,
a had úgy zizegett a nap alkonyatán,
s mint erdei lomb, ha leverte az ősz,
hajnalra leverve hevert az erős.

Mert jött a Halál komor angyala, várt,
s arcukba lehelt feketén s tovaszállt;
nem mozdul a férfi, az éjbe mered,
páncélja se rezzen a szíve felett.

És fekszik a mén, leütötte a vész,
veres orrlikain elakadt lihegés,
tajtéka fehéren a fűre fagyott,
tenger se taszítja ki így a habot.

És fekszik a harcos alatta, haját
harmat lepi s rozsda a vértje vasát,
kókadt lobogója is elfeketült,
nem villog a lándzsa se, hallgat a kürt.

Bús asszonyi nép zokog özvegyi jajt,
Baál szobra sem állta a néma vihart;
kard sem suhogott s a pogány hatalom
szétolvad akárcsak a hó a napon.

RADNÓTI MIKLÓS

STANCÁK ZENÉRE

A boldogság, mondd, a remény?
Szivünk inkább a multba tér,
az emlék boldogsága fény,
hajnalt előz, alkonyt tulél.

Min emléked ma rejtve ring:
szived mohó reménye volt,
s reményed illó kincse mind
szelíd emlékezésbe folyt.

Oh csalatás, amit szeretsz:
jövőd álarca hívogat,
emléked álma nem lehetsz
s gondolni sem mersz rá, mi vagy.

RÓNAY GYÖRGY

SHELLEY, Percy Bysshe (1792-1822)

A szerelem filozófiája

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?

Szabó Lőrinc fordítása

KEATS, John (1795-1821)

A VÉN CIGÁNYNŐ

Cigánynő volt a vén Meg,
a pusztaságban élt,
a rét füve az ágya,
háza a messzeség.

Rekettyehéjat majszolt
és földi szedret ő,
bora vadrózsaharmat,
könyve a temető.

Fivére minden szikla
és húgai a fák,
meghitten éltek együtt,
ő és e nagy család.

Reggel gyakorta koplalt,
s ebédet sem kapott,
és vacsorára nézte,
a hold hogyan ragyog.

De loncot minden reggel
friss koszorúba font,
este tiszafalombból
füzért csinált s dalolt.

Nádgyékényt szőtt az ujja,
mely ráncos volt, sötét,
s elosztogatta annak,
aki kunyhóban élt.

Nagy volt, mint egy királynő,
s mint az amazonok;
vörös kabátot hordott,
és rojtos kalapot.
Nyugodjon csontja békén -
már régesrég halott!

PÁL ENDRE

HOMÉROSHOZ

A MESSZESÉG gigászi ködfokán
látom árnyad s a Cyclád árnyait,
mint aki parton ül s kémli soká
a mély tenger delfin-koráljait.
Vak volták hát! De megnyílt fátyolod:
Zeus széthúzta az Ég szőttesét,
Neptunus néked habsátrat hozott
s érted zengette Pán vad-méhesét.
Mert a sötétség partján lámpa gyúl
s a tátongó mélység lent ifju zöld,
az éj ölén bimbós holnap virul,
a bús vakságban hármas fénytükör.
Igy szállt szemeden át, mint még soha,
Diána: Ég, Föld s Hádes Asszonya.

GULYÁS PÁL

Forrás

Illusztráció: Keats, Shelley szalon