A Stradivari-jelenség II.

– avagy: titkok márpedig nincsenek! Antonio Stradivarival kapcsolatosan két tényező - vagy ha úgy tetszik tünet - van jelen a közfelfogásban. Az ismertség és a titokzatosság. Fura ellentmondás: hogy lehet titokzatos az, aki ismert? A titkok kérdése hol a személyhez kötődik, hol a szakmai teljesítményhez. És mivel a titok-tünetek a szakmán kívüli közvélekedésben élnek, fölmerül a kérdés: honnan tudják a laikusok megítélni mesterelődünk szakmai teljesítményét? A válasz egyszerű. A szakmán kívül esők az ismertség alapján gondolnak valakit szakmailag jónak, vagy…- netán rossznak? Nem! Természetesen nem! A régmúltba nyúló és az alkotómunkával összefüggő szakmai ismertség természetével nem egyezik a negatív megítélés. Persze, nagyon sok emberről tudunk, akik nem pozitív cselekedeteik alapján őrződtek meg emlékezetünkben, de az ő negatív emlékük és megítélésük nem is az alkotómunkában gyökerezik. Olyan alkotókról nemigen tudunk, akik csúnya képeket festettek, rossz, összeomló házakat építettek, rossz zenéket írtak, használhatatlan hangszereket csináltak. Nem azért nem tudunk róluk, mert nem voltak ilyenek – persze hogy voltak -, hanem azért, mert nem alkottak maradandót, amely útján a nevük és emlékük megőrződött volna. A szakmákon, művészeteken, tudományokon kívül eső általános közemlékezet csak a kiemelkedőt őrzi meg. Tehát a régebbi idők azon alkotói, művészei, mesterei, tudósai, felfedezői, akiket a laikus közvélemény számon tart, akik építettek és nem romboltak, nos az ő megítélésük eleve pozitív.

Az emlékezet-alapú pozitív megítélés gyakori velejárója, hogy a neves alkotó – esetünkben Antonio Stradivari – személyét, munkásságát, vagy akár mindkettőt titokzatosság lengi körül. A titkokat – a legáltalánosabb értelemben - az ismerethiány gerjeszti. Meg néhány szakmailag félművelt műkedvelő, akik a maguk által kitalált legendákat ügyesen csomagolják úgy, hogy tudományosnak tűnjenek. Több se kell a szemfüles bulvárnak, jó kis szenzációt kerekít az ilyenekből és termékeny talajra is lelnek azok fejében, akik a tudást nem igénylik, mert az már fárasztó nekik, csak borzongani-fantáziálni szeretnek. Elismerem: ez szélsőséges általánosítás. Ne is vegye magára az Olvasó, mert nem annak szól, aki olvas. Akiknek meg szólna, azok biztosan nem ezt olvassák. A modernkori fogyasztói társadalom embere számára egyre megfoghatatlanabb lesz mindaz, ami évezredeken keresztül természetes és mindennapos volt: az ANYAG-gal való bánásmód. Az ettől való gyors távolodás valóban kiválthatja az emberekben a kézművességgel szemben érzett csodálatot, mely sok esetben már szinte a misztikummal határos. Ugyanígy persze közömbösen is lehet ehhez viszonyulni, de abban nem értelmezhető ezen írás tárgya. A kézművesség olyan – műhely-körülmények között zajló - munkafolyamat, mely során egy vagy több anyag megmunkálása által új eszköz, tárgy keletkezik. (Az ipari-üzemi anyagmegmunkálás nem ez a kategória!) Az anyagmegmunkálás nem lehetséges természeti ismeretek nélkül. A kézművesnek tehát ismernie kell az általa használt anyagok tulajdonságait, megmunkálhatóságuk szabályait, az anyagok széleskörű természetrajzát, a szerszámok működési elvét, a szerszám és az anyag egymásra gyakorolt kölcsönhatásait. Stradivari kézműves volt. Mindent tudott az általa használt anyagokról, amit akkoriban tudni lehetett és tudni kellett. A korabeli átlagember számára mindennapos szükséglet volt bizonyos eszközök, szerszámok használata, bizonyos anyagokkal való bánásmód. Függetlenül attól, hogy mi volt a szakmája. A mai modern ember a mikrosütő, a szeletelt kenyér és szeletelt felvágottak korában már kést és nyílt tüzet sem használ, szinte soha. Csoda-e, hogy alkalmasint értetlenül áll egy épen maradt régi épület, egy gyönyörű antik bútor vagy hangszer látványától? A hegedűkészítés pedig különösen izgalmas és kérdőjeles téma tudósok és hétköznapi emberek számára egyaránt. Ennek okát a hegedű kiemelkedő népszerűségén túl abban látom, hogy az összes hangszer közül, a hegedűn látszik legjobban a kézzel végzett munka. S bár a tömeggyártás itt is jelen van – már Stradivari korát megelőzően is létezett -, a mesterhegedűk a mai napig is az egyedi készítés kézműves szabályai szerint születnek, szigorúan műhely-környezetben. A Stradivari-„titkok” keletkezésének van egy másik vonulata is, amit a muzsikusok körében, már több mint száz éve élő szemléletnek köszönhetünk: a régi olasz hegedűk fetisizált imádata. Gyorsan mondom: nem minden muzsikus vallja ezt a nézetet! Ám a tisztelni való felvilágosult kivétel kevés ennek ellensúlyozásához. Mindezen kívül a szóhasználat is helytelen: „régi olasz, öreg olasz”! Az egységes Olaszország ugyanis csak 1860 március 25-e óta létezik. Addig Itáliáról beszélünk. Nos ez a titok-vonulat onnan indult, hogy a modern hegedűépítés kezdeteinek idején (kb. 200-220 évvel ezelőtt) hirtelen rájöttek – muzsikusok, hangszergyűjtők, szakemberek, amatőrök, dilettánsok -, hogy a letűnt korok elhalálozott mestereinek csodás hangszerei immáron pótolhatatlanok. Ennek eredményeképpen igen sokan kezdtek Stradivari, Guarneri és más neves készítő hangszereinek mintájára kópiákat - másolatokat – készíteni. Voltak hozzáférhető eredeti hangszerek, ezekről pontos mintákat és méreteket lehetett venni, ezek birtokában pedig el lehetett készíteni egy hangszer pontos másolatát. Nos, ezt sokan csinálták: a pontos másolatot. A mindenre kiterjedő pontos másolatot. Így aztán százszámra, ha nem ezerszámra készültek a 19. sz. folyamán az eredetihez megtévesztésig hasonlító gyönyörű, hegedűformájú …. „szobrok”! Igen, kedves Olvasó, ezek nem voltak egyebek, mint szépen kidolgozott szobrok! Ezek ugyanis nem szóltak! Bármilyen hitelességgel és pontossággal sikerült lemásolni az eredeti hangszer méreteit, formáját, a boltozat domborítását, a lakk színét és kopásait és minden apró részletet, e másolatok többsége nem volt képes egy gyakorló hegedű hangját sem felülmúlni. Ebből aztán nem volt nehéz azt a félrevezetően leegyszerűsített magyarázatot kreálni, hogy a régi hegedűkészítők magukkal vitték a titkaikat a sírba. (A „szobor” szó ezekre a kópiákra vonatkoztatva nem az én leleményem, bármennyire is szeretném a magaménak vallani. A német Martin Schleske, a fizikusból lett hegedűkészítő használta ezt a megnevezést egy sok éve írt cikkében, ugyanebben az értelemben.) E hangszermásolatok azért nem érték el az elvárt hangminőséget, mert a tető és a hát vastagsági méretezését is mechanikusan átmásolták a készítők. A hang minőségéért ezek a hangszerrészek felelnek elsősorban, csakhogy minden hangszerfának más és más az optimális vastagsági méretezése. Ezt nem vették figyelembe a kópiakészítők, ezért kellett szembesülniük ezzel a kudarcélménnyel. Természetesen voltak olyan hegedűkészítők, akik nem estek ebbe a csapdába, ők igazán mesterfokon végezték munkájukat. Gondoljunk csak Nemessányi Sámuelre, aki Guarneri del Gesu kópiáival alapozta meg hírnevét. És akkor már ne maradjon ki idősebb és ifjabb Frirsz Miksa és Bárány Dezső neve sem, akik szintén a kópiakészítésben alkottak múlhatatlanul maradandót és vívtak ki széleskörű nemzetközi elismerést. És természetesen szép számban voltak kitűnő mesterek szerte Európában, akik szintúgy ellenálltak a mechanikus (ostoba?) precizitás csábításának. Ha már ennyi szó esett a kópiakészítésről, egy rövid kitérő erejéig vizsgáljuk meg, mit is jelent ez pontosan. A kópiakészítés célja az, hogy egy konkrét, létező hangszer pontos mása jöjjön létre. A kópia készítés módszere az imitálás, vagyis öregítés. E mesterséges művelet útján érjük el azt az optikai hatást, hogy az újonnan készülő hangszer külleme magán viselje a természetes öregedéssel járó tüneteket, melyek a lakk és a fa kopásai, a fa oxidálódásának nyomai, esetleg sérülések jelei. Az öregítés rangos szakmai feladatnak számít mindaddig, amíg a hangszerkészítő nem akarja titkolni, főleg az estleges vevők előtt! Ekkor vetődnek fel az öregítéssel kapcsolatos morális kérdések. Ez ugyanis a vevő becsapását jelenti, ami szakmailag, emberileg, erkölcsileg elítélendő magatartás. Abban van igazság, hogy a kollektív emlékezetből kiesnek, kivesznek ismeretek. Gondoljunk csak az ókori egyiptomi piramisok építésére, amelyről megannyi elmélet született, de teljes bizonyossággal nem tudjuk a folyamat részleteit, amit az akkori emberek tudtak. Vagy a puskapor, amit Kínában már a Krisztus előtti időkben ismertek, de itt Európában újra fel kellett találni a 13-14. században. A perspektívizmus geometrikus elméletét már az alexandriai görög tudós, Ptolemaiosz megalkotta, de a vizuális ábrázolásban csak a reneszánsz korai előfutára, Giottó alkalmazta elsőként a 14. században. Nem tudom, ismerte-e Ptolemaiosz elméletét. Vagy a szemüveg, amiről a 13. sz.-ban Roger Bacon pontos leírást készített, évtizedekkel később már használták Európában is, Kínában is. Nem tudni, hogy a találmány Keletről jött Nyugat felé, vagy fordítva, és az is kérdéses, hogy aki először alkotta meg, ismerte-e Bacon leírását. És ezek csak sebtében kiragadott példák. Stradivari kora, a 17-18. század persze nincs olyan messze, mint az ókor, mégis lehettek akkor is olyan anyag-megmunkálási és anyagkezelési eljárások, amelyeket pár évtizeddel később már elfelejtettek. De mindez még nem ok arra, hogy titkokról beszéljünk. Eljárásokat, módszereket akkor felejt el az emlékezet, ha már nem alkalmazza senki azokat. Mert kitaláltak helyettük jobbat, vagy legalábbis mást, korszerűbbet. Biztos, hogy az egyiptomi késő-dinasztiák korában ugyanúgy építették a piramisokat, mint a legkorábbiakat? Egyáltalán nem biztos. Gondoljunk csak arra, hogy Kleopátra korban közelebb van az űrhajózás korához, mint a piramisépítések kezdeti időszakához. Sok évszázadnyi időbe belefér, hogy a régi technikák helyett újakat találjanak ki. Ugyanezt a törvényszerűséget látom az újkori századok kézművességében is, csak a változások üteme lényegesen felgyorsult az ipari forradalom hatására a 18. sz. második felében. Ez ugyanis – mármint az ipari forradalom - a kézműves szakmákban is igen nagy nyomatékkal éreztette a hatását. Új eszközöket, új anyagokat kezdtek előállítani, melyek felváltották az addig használtakat. Nem tudom, hogy mikor gyártottak először üvegpapírt (smirglit), de amíg nem volt, addig is csiszolták a fát valahogy: például cápabőrrel. Nekem is van, de nem használom, mert az üvegpapír jobb, termelékenyebb, és mert vigyázok rá: őrizgetem. Micsoda eredményt jelentett a vegyiparban, amikor az 1850-es években egy orosz vegyész feltalálta a mesterséges színanyagok gyártási módszerét. Anilinnak nevezték el és ma is így hívjuk, pedig a mai szintetikus színezőanyagok előállítása már nyomokban sem hasonlít a százötven évvel ezelőtti eljáráshoz. És az anilin előtt is színezték a lakkokat valahogy. És említhetném még az enyv-granulátumokat, a műgyanta alapú „hidegenyveket”… és, hát mi lett a faanyaggal? Az ezerféle műtrágya, meg a vegyipar, a nehézipar, az olajipar, az építőipar, a könnyűipar … ezek könyörtelen hatásai már a természetes környezetet sem kímélik. Nem is beszélve arról, hogy a 18. század óta mérhetően emelkedett az európai átlaghőmérséklet. Ezt tudnunk kell, mit jelent, éppen a növényi populációra nézve, hiszen a klímaváltozás napjainkban is aktuális. Vagyis a világ jócskán megváltozott az elmúlt háromszáz év alatt. Mindezek látható, nyilvánvaló összefüggések, melyek ismeretében már nem tűnik olyan titokzatosnak a világ. Nézetem szerint tehát nincsenek titkok! Mint minden szakmában, a hegedűkészítésben is vannak fokozatai a szakmai tudásnak. De az átlagos képességű szakember nem titokzatosnak gondolja a nála többet tudó kollégát, hanem bosszankodik miatta, vagy irigykedik rá, vagy nem vesz tudomást a saját középszerűségéről. Vagy esetleg tiszteli őt és igyekszik tanulni tőle. A korai itáliai mesterek, élükön a zseniális Stradivarival, Guarnerivel, Amatival, Magginivel, Bergonzival, Gaglianoval, Guadagninivel, Montagnanna-val, Goffrillerrel és társaikkal, valóban pótolhatatlan héroszai a szakmának, hangszereik megismételhetetlen kincsei az egyetemes kultúrának. Biztos, hogy tudtak olyasmit, amit mi nem tudunk. De ez nem jelent tudásvesztést, csak a szakmai ismertek cserélődése történt és történik. Módszerek és eljárások, eszközök és anyagok jönnek-mennek, váltják egymást, cserélődnek. Az, hogy nagy elődeink pótolhatatlanok, tény! Csak rajtunk múlik, hogy utolérhetetlenek maradnak-e. A Stradivari-titok nem létezik. És nem is tartom szerencsésnek, ha történetesen a szakmán belülről tapasztalom ennek bármiféle gerjesztését. A középszerűt, a kommerszt, az átlagosat nem szabad és értelmetlen lenézni, elítélni, becsmérelni. Ugyanis, ha nem volna átlag, középszerű és kommersz, ugyan mihez mérten volna értelmezhető a zseniális? Mezei János hegedűkészítő mester szaktanár

Forrás: Hangszer és zene