A Stradivari-jelenség régen és ma

avagy agitáljunk a kultúra mellett Miért van az, hogy Stradivari nevét ma is sokan ismerik, ugyanakkor a mai hegedűkészítőket nem tartja számon az általános társadalmi közérdeklődés? Stradivari ismertté válását tagadhatatlanul segítette az a tény, hogy kapcsolata volt a spanyol királyi udvarral. Egy ma élő hegedűkészítőnek is lehetnek kapcsolatai közjogi méltóságokkal, de attól még nem feltétlenül válik közismert személlyé. Mi változott hát az elmúlt kétszázötven év alatt? A válasz egyszerű: maga a társadalmi közérdeklődés. Pontosabban, annak irányultsága. Ez persze nem önmagában végbemenő folyamat. A közérdeklődés irányának módosulása sok tényező együttesének az eredménye. Antonio Stradivari 1737-ben halt meg, tehát még élt, amikor útjára indult a francia felvilágosodás. Nem tudom, hogy ő maga mennyit érezhetett ebből, de nem valószínű, hogy Cremonába, az Észak-itáliai kisvárosba ekkorra eljutott volna e szellemi mozgalom hatása. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ekkortájt már a polgárság formálódásának idejét élték az emberek, az évtizedek múlásával pedig Európa-szerte látható volt az a társadalmi folyamat, mely a felvilágosodás és az azt követő ipari forradalom együttes hatásaként értelmezhető: a polgárság jelentős átalakulása. Ezzel sokszorosára növekedett a kultúra által érintett, arra igényt tartó társadalmi réteg nagysága. A kultúra olyan része az életnek, amely felhasználói oldalon, a munkaidőn kívül eső időtartományra korlátozódik. Tehát aki „csak” igényli azt, de hivatásszerűen nem műveli, vagyis nem abból él, szinte kizárólag a napi munkája végeztével részesülhet csak belőle. Az pedig, hogy a munka és a pihenés közé beékelődő szabadidőt hogyan használták ki az emberek, azon múlt, hogy milyen lehetőségek voltak adottak számukra. Stradivari korában a kultúra és a szórakozás lehetőségeinek tárháza lényegesen szűkösebb volt, mint napjainkban, és csak az arisztokráciának, tehát a társadalom igen-igen kis részének adatott meg napi rendszerességgel. Mik voltak ezek a lehetőségek? Vadászatok, bálok, mulatságok, ünnepségek, fogadások, összejövetelek … és, bár nem vitás, hogy ezek az időtöltés könnyedebb műfajai voltak, szinte mindegyikükben helyet kapott a zene, változó formában és mennyiségben. A tartalmas időkihasználás körébe volt sorolható a színház, a hangverseny és az opera. A köznép számára zömmel a vásárokhoz és egyéb eseményekhez kötődő mulatságok jelentették a kikapcsolódást. Ezeken vándorcirkuszok, színtársulatok és vándorló művészek szórakoztatták a közönséget. Ez utóbbiak gyakorta fordultak meg nemesi rendezvényeken is. A zene tehát fontos eleme volt a korabeli kulturális életnek a köznép és az arisztokrácia számára egyaránt, noha nem feltétlenül ugyanazt a műfajt igényelték. A koncertező szólista művészek fellépései mindig jelentős eseménynek számítottak. A közönség megítélése reális volt: kíméletlenül kifejezték nemtetszésüket, ha a művész teljesítménye nem felelt meg az elvárásnak. E tekintetben nagyon sok múlt a hangszer minőségén, és a zeneértő közönség ezt tudta. Az elismert muzsikust övező közfigyelemből tehát kijutott a hangszernek és készítőjének is. Egy ma élő hegedűkészítő talán azáltal juthatna némi – ideig-óráig tartó – közfigyelemhez, ha olyan hangszeres előadóval kerülne kapcsolatba, aki a show-műfajban vált népszerűvé. A közfigyelemnek az a sajátossága, hogy átalakul információvá, az információ pedig nem válogat a társadalmi rétegek között: bárhova eljut, ahol fogékonyság van iránta. A társadalmi tendencia pedig éppen e fogékonyság egyre szélesedő mértékét mutatta a XVIII. század első felében, noha ekkor, a cremonai iskola fénykorában, még csak a társadalom formálódásáról beszélhetünk. Hozzáteszem: ez a formálódás, különösen a városi környezetben igen intenzív jelleget öltött. A kultúra fontos volt. Társadalmi rangot jelentett, annak valamely részében aktívnak és ismertnek lenni. Ma azért kell egyre többet harcolni, hogy a zenei intézmények és az oktatásért felelős hivatalok megértsék: a hangszerész szakma nélkül nincsenek hangszerek, hangszerek nélkül pedig nem létezik a zene. Ez igazán nem bonyolult összefüggés! De pontosan ez az evidencia vész el, hogyha hivatalnokok akarják vezérelni a kultúrát. Nem arról van szó, hogy aki hivatalban dolgozik, ab ovo ne lehetne rajongója a kultúra valamely ágának. Természetesen lehet! De amint munkaköri feladatként kell a kultúra ügyeit intéznie, előtérbe helyeződnek azok a szempontok, amelyek vagy csak nem használnak, rosszabb esetben kifejezetten ártanak a kultúra ügyének. A polgárság átalakulásának eredményeképpen – ahogy ez korábban már elhangzott - tömegméretűvé bővült a kultúra iránti igény. Stradivari már életében megkapta a kultúrára fogékony társadalmi közeg figyelmét, hangszerei által pedig halála után is fennmaradt a neve, mint ahogy számos kortársáé is, akiket munkásságuk alapján, már életük során is elismerés övezett. Fontos leszögezni: nem Stradivari az egyetlen géniusza a szakmának. Nem az ő egyedüli érdeme, hogy a hegedűkészítés, mint az alkotóművészet egyik ága vonult be a köztudatba. Ez természetesen nem csökkenti Antonio Stradivari munkásságának értékét. Tény, hogy idestova kétszáz éve, a hegedűkészítés ténylegesen művészetnek számít. Az is tény persze, hogy nem minden hegedűkészítő vált és válik a szakma művészévé. Ezen a ponton engedjen meg az Olvasó egy rövid kitérőt! Megesett, hogy egy festőművészt, szobrászt, zeneszerzőt, írót, költőt saját kora nem értett meg, nem fogadta el művészetét. Aztán eltelt harminc-ötven év, a közízlés utolérte és felnőtt a rég eltemetett, megnemértett zseni művészetéhez. Akkor elővették elfeledett műveit, és ő holtában bár, de hirtelen megdicsőült, műveinek értéke pedig elképesztő mértékben megnőtt. Olyan hegedűkészítő viszont egy sem volt, aki csak halála után vált volna híressé, hogy a munkáiról évtizedek után derült volna ki, hogy azok mégis zseniális hangszerek, csak éppen akkor, amikor elkészültek, ezt nem hitte el, vagy nem vette észre senki. Ez a szakmánk természetéből adódik: mi – hangszerkészítők - használati eszközöket készítünk. És amint a muzsikus kezébe veszi, belátható időn belül kiderül, hogy az a hangszer milyen fokon felel meg a zenei elvárásoknak. A kultúrához való hozzáférés tömegméretűvé válása idején – kb. kétszáz éve – a társadalom alapvetően hierarchizált volt, a kultúra pedig talán egységesebb – a lehetőségek mai szemmel mért szűkössége okából. Úgy vélem, ma ennek a fordítottját láthatjuk: nincs a kétszáz évvel ezelőttinek megfelelő nemesi-közemberi széttagoltság a társadalomban, viszont élesen elhatárolható egymástól az igazi kultúra és a kutúrszemét. Évszázadokon át irodalmi, zenei, képzőművészeti alkotások sokasága soroltatott a maga idejében a könnyedebb műfaji kategóriába, és lássunk csodát: ezek mára részévé váltak a valóságos, az elismert kultúrának. El tudja képzelni az Olvasó, hogy napjaink kulturális hulladéka valaha is ebben a sorsban részesüljön? És jó lenne tudni: ha volt is, milyen volt a mára elveszett kultúrszemét a letűnt századokban? A korábban megnevezett kikapcsolódási lehetőségek ma is jelen vannak. A XIX. sz. második felétől, a technika fejlődésének köszönhetően ez jócskán kibővült. A Lumiére-testvérek találmányával megkezdődött a film korszaka, jött a hangrögzítés, a rádió, a televízió. A kép- és hangrögzítés fejlődése hozta a videót, a DVD-t. És még nem említettem a bulvársajtót, mely a XIX. sz. második felében kezdett hódítani, később divattá vált a képregény műfaja, melyen generációk nőttek fel. A színház és az opera töretlenül a magas kultúra megtestesítői. Az opera (könnyed?) változataként megjelent az operett, majd később a musical, még később a rockopera. A zenei műfajok sokasodásának lehettünk tanúi az ötvenes-hatvanas évektől. A jazz ma is az igényességet képviseli. Nem is kap akkora érdeklődést, mint a popzene! Ugyanez mondható el a fajsúlyos rockzenével kapcsolatban. A popzene, a discózene, a bulvár-média, a valóság(szerű?) és egyéb show-műfajok, az erőszak filmesített megjelenítése, hihetetlen mértékben vonzza a rohanó életből kikapcsolódni vágyó tömegeket. És mindez egyáltalán nem baj! Szerintem ugyanis nem az a baj, hogy fogyasztjuk a bulvárt. A baj akkor van, amikor valaki azt hiszi, hogy tanult belőle. Hogy ő, most ettől tájékozott lett. És sajnos nagyon sokan hiszik azt. És ez a téveszme az, ami határozottan és elementárisan motíválja a közérdeklődést! Ez a téveszme az, amely eltereli a közfigyelmet az igazi értékekről! Pedig a figyelem megosztható! Lehet figyelni és aktívan érdeklődni a tudományok és a művészetek iránt, miközben jól esik néha megnézni egy-egy pörgős akciófilmet. Elképzelhető, hogy ez a figyelem-megosztás korunk emberének egyik nagy erőpróbája. Elképzelhető, hogy kétszáz éve nem érte az embereket annyiféle hatás, mint ma, nem volt szükség a figyelem ilyen mértékű megosztására. Ez is azt igazolhatja, hogy a kultúra talán kevésbé lehetett széttagolt, a művészetek egyes ágai harmonikusabb kapcsolatban állhattak egymással, mint ma. Sztárok mindig is voltak. És mindig, minden korban motíválták a közfelfogást. A fordítottja tán még inkább igaz: a közfelfogás és a közérdeklődés tudott elsősorban sztárokat teremteni. Ma is ez történik. Mindig azok voltak a sztárok, akik széleskörű ismertséget tudhattak maguk mögött, és ezzel párhuzamosan rendelkeztek azzal a sajátos attitűddel, amely a tömeges érdeklődés felkeltéséhez nélkülözhetetlen. Akárcsak ma. De mindig, minden korban az egyes ember eldönthette a maga számára, hogy ő kit tekint meghatározó személynek. Ennek az eldöntéséhez orientáció, érdeklődési irányultság szükséges. Van, aki tudatosan, célratörően kiválasztja ezt az irányt, és van, aki sodródik a különböző, tőle független hatások által. Ez pedig alapvetően annak a kérdése, hogy az egyes ember milyen családi, iskolai-iskolázottsági és egyéb szociokulturális háttérrel rendelkezik. Mezei János

Forrás: Hangszer és zene