Bibliai tájak titkai: Hebron, az ősök városa

---

A bibliai Teremtés könyvében Izsák feláldozása (pontosabban megkötözése) után Sára halálát olvashatjuk. „Meghalt Sára Kirjat Árbában, vagyis Hebronban, Kánaán földjén, Ábrahám pedig eljött, hogy meggyászolja és megsirassa Sárát” (Mózes I. könyve, 23. fejezet, 2. vers). A Szentírás így megadja az ősi, a dél-izraeli Juda központi részén fekvő Hebron eredeti nevét. A Kirját Arbá is héber név, jelentése: „a négy városa”. Az elnevezés minden bizonnyal onnan ered, hogy a város (egyébként szinte mindmáig) négy, jól széttagolt negyedre oszlik. A Biblia azonban úgy véli, hogy a várost egykor óriások lakták, és a legnagyobbról, Arbá nevű fejedelmükről nyerte nevét (Jósua könyve, 14. fejezet 15. vers). Egy talmudi legenda viszont a henroni Machpéla-barlang négy házastársi sírjával magyarázza a városnevet (Éruvin 53/a). (Ezekről később szólunk.)

Zsinagóga és mecset.

Az épület alapjai a Hasmoneus korban épültek.









A helység ősi voltát egyébként a régészek is igazolták, az újabb ásatások több mint ötezer éves település emlékeit hozták a felszínre. Érdekes, hogy a Biblia is említi a város múltját, sőt pontosan behatárolja alapítási korát: úgy tartja, hogy hét esztendővel az ősi dél-egyiptomi birodalom fővárosa, Tanisz (héberül Coán) előtt létesült. „S Hebron hét évvel az egyiptomi Coán előtt épült” (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 22. vers).

Ábrahám, „az első héber” sátortábora hosszú időn át Hebron közelében állt. „Felszedte sátrait Ábrahám, eljött és letelepült Mamré terebintusainál, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Örökkévalónak” (uo., 13. fejezet, 18. vers). Az ősapa a Szentírás szerint itt szövetséget tartott fenn az emóri Mamré, Eskol és Anér csapataival. A környék arab lakói egyébként mindmáig mutogatják azt a hatalmas, több száz éves terebintust (tölgyfélét), amelyet állítólag maga Ábrahám (vagy ahogy ők mondják, Ibrahim) ültetett. A zsidó hagyomány úgy véli: Izsák megkötözésekor Sára Hebronban maradt. Az édesanya mindvégig uralkodni tudott fájdalmán, amíg egyetlen fiát Ábrahám elvitte a Mórija hegyére, ám mihelyt a fiú megmeneküléséről értesült, a váratlan öröm úgy megrázta, hogy a szíve megszűnt dobogni”

Az írásmagyarázók felhívják a figyelmet arra, hogy a Biblia szükségesnek tartja hangsúlyozni. hogy Sára „Kánaán földjén” halt meg, holott nyilvánvaló lenne: Hebron, vagy korabeli nevén Kirjat Árbá Kánaán országában (a mai Izraelben) található. Szerintük ez nem véletlen. Isten ugyan Ábrahámnak ígérte az egész országot: „Emeld föl szemedet és nézz körül arról a helyről, ahol most állsz, északra és délre, keletre és nyugatra! Bizony, az egész földet, amelyet látsz, neked adom, és utódaidnak örökké” (uo., 13. fejezet, 14-15. vers), az ősapa mégsem rendelkezett egyetlen talpalatnyi földdel, még annyival sem, hogy feleségét tisztességgel eltemethesse. Így aztán érthető, hogy Ábrahám, az első gyásznapok leteltével, fölkeresi a környék urait, hogy segítségüket kérje.

A hettiták vagy „Hét fiai”, ahogyan a Biblia nevezi őket, az ókori kelet egyik legerősebb népcsoportja voltak. Birodalmuk központja, Hattusas, a mai Törökország területén található, de jelentős városokat birtokoltak a mai Szíriában és Izraelben, így annak idején Hebront is a hettiták uralták. Ezért aztán tőlük, a helyi vezetőktől kellett Ábrahámnak sírhelyet szereznie.

„Fölkelt Ábrahám halottja mellől, és így szólt Hét fiaihoz: Betelepült jövevény vagyok itt nálatok, adjatok nekem sírhelynek való birtokot, hadd temessem el a halottamat!” (uo., 23. fejezet, 3-4. vers) Tudnunk kell, az ókori keleti gazdasági-társadalmi viszonyok alapján. hogy az ország „polgárának” csak az számított, aki földbirtokkal rendelkezett. Ha Ábrahám megvásárolna egy temetkezési helyet, máris a hettitákkal egyenrangúvá válna, így érthető, hogy az ország urai - jóllehet, udvariasan - megpróbálják elutasítani a bibliai pátriárka kérését. Mindenesetre megfigyelhető, mennyire tisztelik benne, a „betelepült jövevényben” az emberi nagyságot, az egyistenhit állhatatos képviselőjét. Ábrahám, a monoteizmus első hirdetője imponáló fogadtatásban részesül a hebroni hettiták tanácsülésén: „Hét fiai így válaszoltak Ábrahámnak: Hallgass meg minket, uram! Isten fejedelme vagy te közöttünk! Legszebb sírhelyünkbe helyezd el a halottadat. Közülünk senki sem fogja megtagadni tőled sírhelyét, hogy halottadat oda temesd.” (uo., 5-6. vers)

A Machpéla barlang bejárata











A tisztelet és a kétségtelen jóindulat mellett persze arra is törekednek a hettita vezetők, nehogy a sírhely vásárlásával Ábrahám újabb jogokat szerezzen magának az országban. Az ősapa viszont nem erre gondol, csupán eleget akar tenni a kegyelet törvényének. Úgy érzi, nem fogadhat el szívességet a hettitáktól, inkább megvásárolná a lakóhelye (Mamré terebintusai) közelében levő, Efron tulajdonát képező Machpéla sírbarlangot, a hozzá tartozó mezővel együtt. Efron, miután az általa felajánlott szívességet sem fogadja el Ábrahám, elképesztően magas árat szab a mezőért, ajánlatát közben úgy adja elő, mintha csupán jelentéktelen összegről volna szó, azt remélve, a pátriárka eláll majd vételi szándékától. „Hallgass meg, uram! Négyszáz ezüst sekelnyi föld, mit számít az közöttünk? A halottadat pedig temesd el” (uo., 15 vers). Ábrahám - mivel őt csupán a felesége iránti szeretet vezérli, a közel-keleti szokásokkal ellentétben - nem alkuszik, hanem kifizeti a teljes összeget. Sőt, ahogyan a Szentírás szövege megjegyzi, „a kereskedők közt szokásos, nemzetközi pénznemben” törleszti a vételárat, ma úgy mondanánk ezt: a legkeresettebb valutában fizet.

Ábrahám azért jött, hogy eleget tegyen a kegyelet törvényének, a vele tárgyaló hettita törzsfők viszont politikai érdekeiket akarták érvényesíteni vele szemben. Végül a pátriárka mégis, földtulajdonhoz jutva, mondhatni polgárjogot nyert Kánaánban.

A sírbarlang héber neve, Machpéla kettős sírkamrát jelent, mivel nyilván házaspárok számára alakították ki. Később ide temették Ábrahámot is, még később Izsákot, feleségével, Rebekával együtt. Az Egyiptomban elhunyt és bebalzsamozott Jákob ősapát is ide szállították, felesége, Lea mellé temetve, míg a korábban, az úton meghalt Ráhel sírja ma is a Jeruzsálemből Betlehembe vezető úton, Ráhel magaslatán látható. A zsidó legenda úgy véli, itt található egy negyedik házaspár, az Édenből kiűzött Ádám és Éva sírja is. A Machpéla-barlang nem csupán a zsidó vallás szent helye, hiszen Ábrahámot (ágyasának, Hágárnak fia, Izmael révén) az arabok is ősapjuknak tekintik. Így történhetett. hogy a sírbarlang fölé, a középkorban iszlám mecsetet emeltek.


Hebron felszabadítása 1967-ben.

A képen Moshe Dayan tábornok és a közelmúltban meggyilkolt Rehavam Zeévi későbbi turisztikai miniszter








1967 után izraeli régészek feltárták a sírbarlang fölötti mecset talaját. Így nyugodtan állíthatjuk, az időszámításunk előtti 19, századból való Machpéla barlang helyét ismerjük Hebronban, s az közel négy évezred óta, mindmáig a kegyelet és az odaadó szeretet nemes szimbóluma lehetne.

Hebront később, a hettitáktól a kenízi nép szerezte meg, s a megszaporodott lakosságot, a szűk városfalak miatt, csak emeletes házak építésével tudták elhelyezni. Így történhetett, hogy amikor Mózes, a pusztai vándorlás idején, kémeket küldött Kánaán földjére, azok messziről (a városba be nem léphettek) azt hitték, óriások laknak benne. Viszont Hebron vidékéről (Eskol patakja mellől, amely híres szőlőtermő vidék volt) hozták azt az óriási szőlőfürtöt, amelyet csupán két ember tudott vállára vetve elhozni az izraeli táborba.

Érdekesen fogalmaz a Biblia: „Felmentek a délvidéken át, és eljutott Hebronig” (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 22. vers). Miért szerepel ez az utóbbi ige csupán egyes számban? A hagyomány szerint ugyanis egyedül a Juda törzséből való Kálebnek jutott eszébe, hogy meglátogatja ősei sírját a hebroni Machpéla-barlangban. Ezt a jócselekedetet - így tartja a zsidó néphit - megjutalmazta Isten, hiszen a honfoglalás után Káleb törzse kapta örökségül Hebront és vidékét, a gazdag szőlőtermő vidéket (vö. Jósua könyve, 14. fejezet 13-14. vers)

Juda törzsének legnagyobb városa Hebron lett. Amikor (i.e. 1013-ban) Dávidot saját törzse királlyá választotta, Hebront tette székhelyévé. Jeruzsálem meghódításáig összesen tíz évig uralkodott itt, ebből három esztendőn át Hebron volt egész Izrael fővárosa. Dávid közben megerősítette a város falait (vö. Krónikák II. könyve, 11. fejezet 10. vers). A babilóniai fogságba hurcolt zsidókat később (i.e. 587-ben) itt gyűjtötték össze, hogy a messzi idegenbe hurcolják. Az elnéptelenedett várost az edomiak szerezték meg, s csak i.e. 100 körül a makkabeus király, Alexander Jannáj tudta azt visszaszerezni.

Az iszlám hódítás során újjáépült Hebron, s az arabok a Kalil (= a kedvelt) nevet adták neki, mivel Ábrahám szerintük is „Isten kedveltje” volt. A keresztes hadjárat idején Hebron is elesett, a mecsetet lerombolták és helyébe keresztény templomot emeltek. A lakosság megfogyatkozott, 1171-ben Tudelai Banjámin csupán egyetlen zsidó családot talált a városban. Amikor Szaladdin szultán visszafoglalta Hebront, ismét jelentős zsidó kolónia alakult az ősök sírhelyén. A barcelónai hitvita győztese, Nachmanides, aki a Vatikán üldözése miatt a Szentföldre menekült, a 14. század második felében már jelentős gyülekezetre bukkant. A hebroni zsidó közösség tagjai ez idő tájt főként kelme és szőttes készítésével, gyapjúfestéssel és üvegfúvással foglalkoztak. Az 1492-i spanyol-zsidó kiűzetés menekültjei közül többen települtek le a városban, a helyi askenázi (európai származású) hitközség azonban csak 1540-ben alakult meg.

A 20. század elején a lakosság 10 százaléka zsidó volt, s ez a számarány a cionista bevándorlás következtében jelentősen megnőtt. Ám a függetlenségi háború idején, 1948-ban a jordániai Arab Légió megszállta a várost, s a zsidók menekülni kényszerültek. A hatnapos háború során visszaszerzett Hebron és a Machpéla-barlangban eltemetett ősök szent sírja mégsem lehetett újra Izrael szerves része.

Raj Tamás

Forrás: EREC