Bibliai tájak titkai: Cfát, a kabbala fővárosa

---

A galileai hegyek és dombok között szerényen húzódik meg egy csodálatos, mondhatni mesés kisváros, mint valami ékszerdoboz: kék-fehér színre festett zsinagógák, tanházak és sírboltok közé ékelve, mintha a múlt egy darabja elevenednék föl bennük. Ez Cfát, vagy ahogy angolosan írják, Safed, a kabbala örök fővárosa.

A magával ragadó kisváros sokáig nem vett részt a politikai életben, sem a világtörténelemben: a nagy nemzetközi utaktól távol, a hegyek között, félreeső vidéken bújt meg. Neve a Bibliában nem is szerepel, holott a régészet tanúbizonysága szerint már ekkor is lakott volt. Említi viszont az időszámításunk előtti 3. században keletkezett héber Tóbiás könyve és Josephus Flavius történetírása, az időszámításunk szerinti 1. század második feléből, mint „a várost, amely a hegy tetején fekszik”. Amikor, a „zsidó háború” idején, Josephus (akkor még, mint Joszéf ben Matitjáhu hakohén) a közeli Jotapata védelmét vezette, Cfát őrzése is feladatai közé tartozott.

A bibliai és a talmudi korból itt csupán ”néma leletek”, cserepek, csontok, ételmaradékok, sírboltok és épületek töredékei maradtak ránk. És persze, a különös, szinte hihetetlen helyi legendák. Az egyik szerint itt volt Ádám és Éva barlangja, egy másik pedig úgy tartja, hogy itt temették el Hósea (Ózeás) prófétát, akinek holttestét egy teve hozta el ide magától, kísérő nélkül. . .

A zsidó legendák még a környék arab és drúz lakói között is tovább terjedtek. Nem messze Cfáttól a mohamedánok mindmáig mutatnak egy barlangot, amelyet Ulád Jakub - Jákob barlangjának neveznek. A mese úgy tartja, hogy a bibliai Jákob ősapánk itt siratta meg fia, József eltűnését. A testvérek megmutatták neki József véres köntösét, s ő ezért úgy vélte, fiát vadállat téphette szét.

A csendes zsidó kisvárost ugyan sokáig elkerülték a nagy drámai események, északi dombjára azonban, 1140-ben - fontos stratégiai helyzete miatt - erődöt emeltek a keresztes lovagok. Ettől kezdve már nem kímélték meg Cfátot a történelem viharai. A zsidókat kiűzték a városból, és sokáig még csak be sem engedték őket oda. A „templomos barátok” itt rejtették el az elrabolt keleti kincseket, 1157-ben ide menekült a jeruzsálemi király, végül 1188 kora őszén Szaladdin szultán foglalta el a várat. A város ezután a felváltva - véres harcok árán - a szeldzsuk törökök, az arabok, a keresztesek, a tatárok, a mamelukok és végül az oszmán törökök birtoka lett.

A templomosokat 1266-ban sikerült végleg eltávolítani Cfátból. A következő években már ismét több zsinagógáról tudunk a városban. Egy feljegyzés szerint, 1491-ben itt működött egy kiváló zsidó tudós, Ráv Perec Colombo, aki azonban, mivel rabbi-fizetéséből nem tudta családját eltartani, kénytelen volt szatócsboltot nyitni.

A súlyos politikai és katonai események mellett természeti katasztrófák is sújtották a várost. 1759-ben és 1837-ben hatalmas földrengés rázkódtatta meg Cfátot. 1759-ben 140 zsidó áldozata volt a földindulásnak. A túlélők ekkor Damaszkuszba menekültek, s csak 7 család maradt a városban. 1776-ban orosz és lengyel zsidók érkeztek ide, elsősorban Volhíniából, Podóliából és Ukrajnából. Öt év múlva már saját rabbit is hozattak, R. Léb Szalanter személyében. Az ő leszármazottja volt a híres Jiszraél Szalanter, aki szintén cfáti rabbiként tevékenykedett.

1837. január 1-én a rengés epicentruma éppen a város központjára esett, úgyhogy - bibliai szóval élve - kő kövön nem maradt. A város lakói közül több mint kétezer zsidó és mintegy ezer arab vesztette életét a földindulás során. A nagyobb zsidó veszteség azzal is magyarázható, hogy ők mind kőházakban laktak, az arabok pedig jobbára barakkokban és sátrakban. Az askenázi zsidók jó része ekkor Jeruzsálembe települt, úgyhogy egy darab ideig csak a kabbalista szefárd gyülekezet működött Cfátban.

Mindezek az események azonban - azok bármennyire súlyosak és tragikusak voltak - még nem tették volna olyan fontossá ezt a várost, amiért mindmáig oly sokan látogatják, és igyekeznek sajátos miliőjéből lelki és szellemi erőt meríteni. Cfát jelentőségét ugyanis szinte kizárólag a zsidó kultúra és tudomány, mindenekelőtt pedig az a különös zsidó misztikus tudomány hozta létre, amely a napjainkban újra divatos kabbala körébe sorolható. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy számos rabbi és tudós, Jeruzsálem mellett, már ősidők óta éppen itt jelölte ki sírhelyét. Ők mindmáig itt nyugszanak, a zarándokok által tisztelettel látogatott, többnyire kék-fehérre festett sírboltok alatt.

Már a talmudi kort megelőző időből is találunk itt rabbi-sírokat. Így az egyik hegytetőn ott láthatjuk az időszámításunk előtti 3. század végén élt, szokhóbeli Antigónosz (az „igazságos Simon” tanítványa) sírját. Ő volt az, aki egy gyakran idézett példabeszédéről vált híressé: „ne légy olyan, mint azok a szolgák, akik bér fejében szolgálják urukat, hanem inkább azokhoz a szolgákhoz hasonlíts, akik bér reménye nélkül állnak Uruk szolgálatában”. A rendkívül szerény és önzetlen, istenfélő mester mondását azonban egyes tanítványai félreértették, s azt következtették belőle, hogy nincs túlvilági jutalom és büntetés. . .

A város déli részén egy ősi, kis zsinagóga áll, ebben temették el a Talmudban is említett „szentéletű Benjámint”. A zsinagóga közelében. a korabeli mesterek közül - többek között - itt nyugszik még a gimzói Náhum rabbi és (kívánsága szerint, sírkő nélkül) a legendás Pinhász ben Jáír. A gimzói Náhum (pontozás nélküli) nevét tévesen gamzó-nak olvasták, így alakult ki róla egy legenda. A mestert - így mesélték már a Talmudban is - akármilyen baj vagy megpróbáltatás érte, mindig így szólt: gam-zó letová (= végül ez is jó lesz), mert ő a Mindenható valamennyi cselekedetét jónak tartotta.

A mesés kisváros, Cfát, elsősorban a zsidó misztika, a kabbala művelőiről vált híressé. A város melletti völgyben három ismert kabbalista sírját is megtaláljuk: itt nyugszik Abba, Hija és Jichak rabbi, mindhárman az Idra Rabbá című kabbalista mű társszerzői voltak. Mindenekelőtt azonban az időszámításunk szerinti 2. században élt tudós, Simon bar Joháj emléke vonzza ide a látogatót. A mester, akit a hagyomány a kabbala főműve, a Zóhár (= A ragyogás könyve) szerzőjének tart, hosszú ideig a közeli Méronban, egy barlangban bujkált az őt üldöző rómaiak elől.

A különös történet még Jeruzsálemben, látszólag békés körülmények között kezdődött. Hárman ültek együtt az asztalnál, vacsoráztak és beszélgettek: Simon bar Joháj, Rabbi Joszé, a helyettes főpap és Juda, a rómaiból lett zsidó. Juda dicsérte a rómaiak alkotásait: kiváló hadseregük, jól szervezett hivatalaik vannak, remek utakat és hidakat építenek, cirkuszokat, fürdőket és teátrumokat emelnek. Joszé hallgatott, Simon pedig így válaszolt:

„Valóban nagyszerű hadsereget szerveztek, de csak azért, hogy elnyomják a népeket. Kitűnő adminisztrációjuk van, de csupán azért, hogy minél több adót hajthassanak be. A remek úthálózat és a hidak is hatalmuk erősítését szolgálják. A sok cirkuszt, fürdőt és színházat egyedül a saját szórakoztatásukra emelték.”

Másnap reggel Joszét, amiért hallgatott, leváltották hivatalából. Simon bar Johájt pedig halálra keresték a rómaiak. (Talán mondanunk sem kell, ki volt a feljelentő.) Simon menekülni kényszerült: fiával, Eliezerrel együtt a Cfát melletti Méron egyik barlangjában élt, 13 éven keresztül. Nyilván nem véletlenül választotta ki ezt a rejtekhelyet: Méron környéke nehezen járható, elhagyatott vidék. A Talmud egyik példázata szerint ilyen az ember élete: úgy kell számot adnunk a Mindenható előtt, mintha Méron hágóin járnánk, ahol mindenki csak egyedül haladhat, és kétoldalt szakadék les rá a mélyből. . .

Mindmáig fel szokták keresni azt a barlangot, ahol Simonék rejtőztek. Előtte egy szentjánoskenyérfa áll, ez táplálta oly hosszú időn át az üldözötteket. A legenda úgy tartja, hogy Bar Joháj itt, a barlang sötétjében írta meg a „Ragyogás könyvét”, a Zóhárt. Azóta mindenki, akit a kabbala érdekel és vonz, kötelességének tartja, hogy itt rója le tiszteletét, s hogy a hely atmoszféráját magába szívja. Simon halálozási évfordulóján, a kora nyári ijár hónap 18-án (lág baómer napján) mindmáig nagy ünnepséget tartanak Méronban, amelyre az ország legtávolabbi pontjáról is számos hívő érkezik. A kabbalisták a halált nem szomorúságként élik meg, ezért ennek az ünnepnek a neve Hilulá di-Bar Joháj, vagyis „Bar Joháj menyegzője”. Gyalogtúra versenyt szokás ilyenkor tartani, valamint a három éves kisfiúk haját is itt vágják le először, ünnepélyesen, és a sok apró hajfonatból tábortüzet gyújtanak.

A spanyol és a portugál kiűzetés után is - éppen ezért -sokan települtek ide, ekkor jelentősen megnőtt a város gazdasági és kulturális szerepe. A szárgoszi Joszéf lett a város rabbija, utódja Jákob Béráv lett, aki meg akarta újítani a rabbiavatás szertartását. Javaslatát már 25 cfáti rabbi (!) írta alá. Tanítványa volt a kiváló Joszéf Káró, a zsidó vallástörvénykönyv, a Sulhan Arukh (= Terített asztal) szerzője (itt halt meg 1575-ben) és Mose di-Trani is. Cfát szellemi élete lett az a vonzóerő, amely a világ minden részéből ide gyűjtötte a tanulni vágyó diákokat, és persze, főként a misztikus tudományokban, a kabbalában elmélyülni kívánókat. A fejlődésre utal, hogy itt állították fel az egyik legrégibb héber nyomdát Izraelben, a 16. század közepén. Alapítói az Askenázi-testvérek (Ábrahám és Eliezer) voltak. Ők adták ki Mose Alseikh misztikus Dániel-kommentárját, Havacelet hasaron (=A Sáron őszikéje) címmel, vagy később Jiszraél Nadzsara ugyancsak kabbalista költeményeit (Zmirot Jiszraél, 1587).

1569 tavaszán a kor két legjelentősebb kabbalistája, Jichak Lurja Askenázi és Mose Cordovero, népes kísérettel érkezett Egyiptomból, hogy megünnepeljék Bar Joháj menyegzőjét. Megtetszett nekik Cfát városa, és megtelepedtek itt. Mose lett a község rabbija, Juchak (másképp Ari hakados = a szent oroszlán) pedig kabbalista iskolát indított. Tanításait nem jegyezte le, s csak legkiválóbb növendéke, Hájim Vitál Calabrese írásaiból ismerjük azokat.

Mose Cordovero (RmaK) 1570-ben halt meg, utódja a legkiválóbb tanítvány, Mose Alseikh lett, akit 1580-ban Mose Galanti, 1596-ban pedig Mose di-Trani követett, mind kiváló tudósok, sírhelyeiket mindmáig látogatják. Az 1572-ben elhunyt „szent oroszlán” kedvéért jön a legtöbb zarándok: zsinagógáját, terméskövekből épült, kupolás fürdőjét és sírját látogatják, kérőcédulákkal halmozzák el. Az 1837-i földrengéskor elpusztult városban egyedül az ő Tóra-szekrénye maradt meg épen. . .

A kabbala fővárosában ekkor (a 16. század második felétől a 17. század végéig) sok kiváló, misztikus gondolkodású költő is működött: Jiszraél Nadzsara (aki a kabbala szent nyelvén, arámiul is írt), Szaádja Longo, Dávid Onkineira, Dávid Ibn abí-Zimra és a közismert szombatköszöntő dal, a Lechá dódi szerzője, Slomó Halévi Alkabec. Ez a költemény ahhoz a kabbalista szokáshoz kötődik, hogy péntek délután a fiatalok kivonultak a város szélére, s ott várták a naplementét. Amikor beköszöntött a szombat, menyasszonyi sátrat emeltek a magasba, és tánccal-dallal kísérték be a szombatot a zsinagógába. Amikor ott az idősebbek ezt meghallották, az ajtó felé fordultak, és velük együtt énekelték az utolsó versszakot. (Innen a mai szokás, hogy a „szombat menyasszony jövetelét” köszöntő utolsó strófát ma is hátrafordulva éneklik a templomban. Egyébként, a mártírhalált halt Goldberger Izidor rabbi leírásából tudjuk, hogy ez a szokás hajdan, Sátoraljaújhelyen is divatban volt.)

A kabbala fénykorában, a török megszállás alatt levő Izraelben majdnem testet öltött a „cionista gondolat”. A szultán egyik fő tanácsadója, Don Joszéf Hanászi, a „naxoszi herceg” volt. Joszéfnak sikerült elérnie a Porta támogatását egy zsidó állam létrehozását, a Cfáthoz közel eső Tverja (Tibériás) fővárossal. A tervezett államban a kabbalistáknak is nagy szerepük lett volna. Sajnos, a terv - röviddel konkrét megvalósulása előtt - ugyan kudarcot vallott, mindenesetre elmondhatjuk, hogy a modern Izrael egyik előfutára éppen ezen a tájon vetődött fel.

Cfát városában ma is sok magyar származású zsidó él, de így volt ez már a középkor végén. A mohácsi vész után, 1526-ban ugyanis a győztes török Szulejmán szultán hajóra ültette a budai zsidókat, és elvitte őket a birodalom különböző városaiba. A legtöbben Isztambulban és a mai bulgáriai Vidinben települtek le, ők jórészt, Buda eleste után (1541 nyarán) azonnal visszaköltöztek a városba. Ám sokan érkeztek a messzi Szentföldre, elsősorban a galileai Cfátba. A konstantinápolyi (isztambuli) állami levéltár egyik török nyelvű, 1555/56-os összeírásából kiderül például, hogy Cfát városában, ebben az időben, még mindig 12 magyar zsidó család élt. Ők tehát nem költöztek vissza Budára, hanem inkább Izrael földjén maradtak.

1564-ben a városban már 15 „magyar” családot találunk. 1619-ben a budaiak itt jesivát is alapítottak, illetve szegényeket támogató alapot szerveztek egy budai származású zsidó, Noah pénzén. A cfáti zsidók komoly magyar kapcsolatát bizonyítja az a tény, hogy a jeruzsálemi Pinhász korabeli leírása szerint 1617-ben a cfáti askenázi hitközség 9 külföldi közösséggel, köztük a budaival állt rendszeres levelező viszonyban.

Így talán nem véletlen, hogy 1986-ban éppen itt, Cfátban hozták létre, egy szép régi épületben, a Magyar Zsidóság Múzeumát. A ma már komoly gyűjteménnyel rendelkező múzeum (amelynek megnyitóján szerencsém volt részt venni) megvalósulásában a helybeli Lusztig Józsefnek és Galili-Gemeiner Ervinnek volt oroszlánrésze. A közelmúltban elhunyt Galili-Gemeiner könyvet is írt a kabbala fővárosáról, történetéről és látnivalóiról.

Raj Tamás

EREC