MŰVÉSZETTÖRTÉNET VÁZLATOKBAN

A megmaradt tárgyi emlékek nem helyezhetők be ismert történelmi-társadalmi környezetbe, ezért nevezik e korszakot prehistorikus, azaz "történelem előtti" művészetnek. Az alkotások értelmezése problematikus, mert semmi biztosat nem tudunk róluk. Ezért általában csak a mai törzsi szinten élő népek felfogásából következtetnek jellegükre, és az akkori népek vallására.

Fetisizmus (1): amikor tárgyaknak különleges erőt tulajdonítanak, és ezért babonás tisztelet övezi azokat. Animizmus (2): vallási hiedelem, melyben a tárgyaknak lelket, szellemet, természetfölötti erőt tulajdonítanak, és így személyesítik meg a természetfeletti jelenségeket is. A vallástörténészek feltételezése szerint ez a hiedelem alakult át politeizmussá (3): sokistenhitté, majd henoteizmussá (4): főistenhitté, végül monoteizmussá (5): egyistenhitté.
(Érdekes megjegyezni, hogy a Biblia szerint ez a folyamat éppen fordítva zajlódott le: az egyistenhit torzult el sokistenhitté.)
A dinamizmusban vagy manahitben (6) a tárgyakban vagy személyekben rejlő varázserőt tisztelik. A mágiában (7) a természetfeletti erőket vélik befolyásolni az emberi akarat szerint, különféle szertartásokkal. A totemhit (8) az ősök szellemének állat alakban való elképzelése. A tabu, (9) vallási jellegű babonás tilalom. A varázslási szertartások (10), beavatási rítusok közben kultikus tárgyakat használtak

A kor építészetét megalitikus építészetnek, "nagykő" kultúrának nevezzük (görögül: megasz lithos = nagy kő), mert hatalmas méretű köveket használtak, és csak ezek az építmények maradtak ránk. Valószínűleg áldozati szertartásokkal, csillagászati megfigyelésekkel, nap- és halottkultusszal kapcsolatosak.

A kezdetek művészetét a természethű állatábrázolások jellemezték. A feltételezések szerint művészetük a mágia szolgálatában állt, a sikeres vadászatot kellett segítenie. Később, az élelemszerző életmód következtében a termékenység gondolata került előtérbe. Ez különböző áttételekkel jelentkezett a művészetben is. A termékenység jelképe a nő lett, az általános, mindenekfelett álló nő, a Nagy Anya (Magna Mater), mint az élet forrása, aki mindennek a kezdete és vége. A ránk maradt figurális ábrázolások nagy része nőistenségeket jelenít meg. Nem gyönyörködtetni kívántak, hanem a termékenységi varázslás szolgálatában álltak. A szobrok többsége agyagból készült, és 30 cm-nél kisebb. A Duna vaskapui szakaszánál azonban 60 cm magas mészkőszobrokat találtak. Ezeken az arckifejezés széles skáláját láthatjuk. Főleg az Észak-Balkánon és a Kárpát-medencében jellemző, hogy a szobrok feje hátrahajlik, révületet érzékeltet. Olykor a figurát ellaposították, de az erős stilizálás ellenére felismerhető az emberi alak. A díszítés állatbőrből vagy textíliából készített ruha viselésére enged következtetni. A többször is előforduló hajviselet-ábrázolásnak valamilyen jelentősége lehetett.
A cernavodai istenpárt (csernavoda; Románia) a fafaragást utánozva formálta meg alkotója. A nő nemi jellegét erősen hangsúlyozta.
A szegvári istenpár kiemelkedik a magyarországi emlékek közül. A férfi arcábrázolása maszk viselésére enged következtetni. A női figura feje letört. Karcolt maenderszíne (ismétlődő, szögletes formákban vezetett szegélydísz) a késői neolitikum edénydíszítésének is gyakori motívuma.
Kerekszobrászat: azaz körplasztika kőből, elefántcsontból, agancsból, égetett agyagból, később bronzból is.
Szikladomborművek: magasítottak, vagy mélyítettek.
Használati eszközök: mintázott, faragott, karcolt, csiszolt, ritkán festett tárgyak.
Kisplasztikák: kultikus céllal, termékenységvarázslattal készültek a női alakok, az un. „Vénusz”-szobrok; az állatfigurákat pedig vadászmágiára használták
A „Vénusz”-szobrok jellemzői: a női jellegek eltúlzása, arcnélküliség, csökevényes kéz.
idolok: faragott bálványok
kabalák: szerencsét hozó tárgyak
ékszerek: felfűzött kagylók, átfúrt állatfogak amulettek: minden bajtól, ártó szándéktól megóvó, bűvös erejű tárgyak

Edénytípusok: ember- és állatalakú edények, temetkezési urnák. Az edényeket agyagból, fából, tökhéjból, bőrből készítették. Emberalakú edények:
- A két kökénydombi Vénusz trónuson ülő istenségekre emlékeztet; - a szegvári arcos edényeket feltehetően az áldozati italok, ételek befogadására használták; - a nagyobb méretű arcos edényeket, amilyeneket csak a Kárpát-medencében találtak, élelmiszerek tárolására használták. - Ritkán előfordulnak kétarcú edények, az istenpár ábrázolások vetűletei, s talán a kétarcú Janus előképei (Janus a kezdetnek és a végnek, minden ki- és bejáratnak kettős - előre- és hátranéző - arccal ábrázolt ókori római istene). Az arcos edényeket a rézkor végén halotti urnának is használták. Ezek már csaknem szobrok, a halottat vagy a védelmező istenséget kívánták vele megjeleníteni. Az edényeken az egységesítő stilizáltság ellenére egyéni jelleg is érvényesül.
Az edényeken látható ábrázolások célja:
minden bizonnyal a hitvilág, a termékenységi varázslatok szolgálata. A korai időszakban az istennő kíséreteként állatokat, juhot, kecskét is ábrázoltak; a szeredényi edényen az istennőt kíséretével együtt jelenítette meg alkotója.
Állatábrázolások:
az állatábrázolásokat megjelenítő kisplasztikai alkotások többnyire elnagyoltak. Gyakoribbak és jelentősebbek az állatalakú edények, amelyeket szertartásoknál használtak. Figyelemre méltóak az edények plasztikus állatábrázolásai.
Az edények díszítései:
- a kerámiákat karcolt, vésett sordíszítményekkel ékesítették; ezek ábrázolástípusa a készítő közösségek stílusának jellemzője
- általánosan elterjedtek a geometrikus elemek: a kör, a spirál, a háromszög, a vonal, a meander (= geometrikus, folytatólagos, tört vonalú szegélydísz)
- a vonaldíszes kerámiákat egyszerű vonalakkal, cikcakkokkal, ívelésekkel díszítették
- felismerhetők a természetes anyagok, a szövés, a fonás mintái
- a fazekasság kezdeti fokán még a természeti formákat utánozták
- később már változatosabb formákat alakítottak ki
Kocsialakú edények.
Magyarországon két kocsialakú edény is előkerült, amelyeket vallási szertartásokon használtak. Ezek az első kocsiábrázolások Európában.
Kerámiakultúrák:
Körös-kultúra, vonaldíszes-kultúra, Tiszai-kultúra

Tárgya: állat- és emberábrázolás, geometrikus jelek, kézjelek vagy írásjelek
Célja: vadászmágia, termékenységvarázslat, avatási szertartás, "szemléltető" ábra gyerekek tanítására
Színezőanyaga: színes földek, növényi nedvek, korom, szén, ásványokból őrölt festékpor
Kötőanyaga: vér, gyanta, tojás, méz, zsírtartalmú anyagok
Az ún. "makaróni rajzok" kövekre karcolt kusza, egymást átszelő, párhuzamos, hullámos vonalak, amelyekkel valószínűleg a barlangi medve kaparását utánozták
Kezdetben állatokat ábrázoltak; kevés az emberábrázolás; ha elő is fordul, az alakok álarcban vannak vagy fej nélküliek, pl. Pech-Merle-i barlang, Franciaország
Később:
- állatábrázolások pontos megfigyelés alapján
- a körvonalaknál felhasználták a sziklafal természetes egyenetlenségeit
- a látomásnak és beleélésnek fontos szerepe volt az.
A barlangfestmények és sziklarajzok jellemzői:
- profilnézet (oldalnézet)
- jellemző formák (karakterábrázolás)
- mozgásábrázolás
- biztos vonalvezetés
- a tudatos kompozíció hiánya
- takarásos térábrázolás

- varázslószövegek
- mesék
- siratóénekek
- mondák

A törzsi szinten élő népeknél általában a hang mágikus erejébe vetett hit uralkodik. A ceremónia osztatlan egész: a mozgás, a beszéd, az ének, a ritmus szerves egységet alkot.
Tabudallamok (összefüggenek a totemjelképpel) "hangmaszk"-kal: fa- vagy bőrdarabot illesztenek a fogak közé, hogy a hang természetellenesen „zizegő" legyen.

Fajtái:

- vadász- és munkadalok
- harci és varázsénekek
- dobnyelv, siratók, ringatók
- szerelmi és gúnydalok

A törzsi mágikus szertartások szervezőközpontja. a tánc. A nem ábrázoló (elvont jellegű) táncok során (pl. örömtánc) a jól sikerült munkát ünneplik monoton, egyre gyorsuló ritmusú, sokszor az extázisig fokozódó mozgással. A varázsló és gyakran a közösség is az ilyen vonagló, eksztatikus tánc (pl. görcstánc) segítségével akar az őssel, a szellemekkel, a természeti hatalmakkal mágikus kapcsolatba kerülni.

Az ún. ábrázoló (pantomim jellegű, utánzó) táncok (pl. állatutánzó, vadász-, termékenységi vagy aratótáncok), valamint a születési, avató- és temetkezési táncok pedig a varázslat szerves részei, nélkülözhetetlen elemei lehettek. Ezek alkalmával a varázsló vezetésével előre eltáncolták, "utánozták", "előadták" pl. a megölendő állat mozgását, vagy magát a vadászatot, hogy gazdag legyen a zsákmány.

Az ősi táncok legelterjedtebb létformája a kör. Ennek középpontjában személy is, tárgy is állhat (pl. tűz, vagy bálvány), melynek mágikus ereje a körben levőkre sugárzik. A bekerítés gondolata kapcsolódik a birtokba vételhez, az eggyéváláshoz, a hatalom átadásához, vagy átvételéhez.

Csak a férfiak táncolhatták (a nők nem is nézhették) pl. a vadász-, a háborús és naptáncokat, vagy az állat-, a szellem- és a fiúavató táncokat. A női munkához és élettevékenységhez kötött táncok az eső- és aratótáncok, leányavató, termékenység-, születés- és a holdnak szentelt táncok, valamint a női sámántáncok.



- A művészet kezdetei (Az őskor művészete c. fejezet). Corvina, Bp. 1990.
- André Leroi-Gourhan: Az őstörténet kultuszai. Kozmosz, 1985.
- David Oates-Joan Oates: A civilizáció hajnala. Helikon, Bp. 1983.
- Zolnay Vilmos: A művészetek eredete (Pokoljárás). Magvető, Bp. 1983.
- Laming: Őskori barlangművészet: Lascaux. Bp. 1969.
- László Gyula: Az ősember művészete. Corvina, Bp. 1968.
- Kalicz Nándor: Törzsi művészet I-IL Szerk. Bodrogi Tibor. Corvina, Bp. 1981.
- Kalicz Nándor: Agyagistenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon. Corvina, Bp. 1970.

{Forrás: Szabó Attila: Művészettörténet vázlatokban}