Alekszandr Szolzsenyicin Hazugságban nem lehet élni

Volt idő, amikor suttogva is féltünk beszélni, és most láss csodát, szamizdat lapokat olvashatunk, írunk, s ha összefutunk a munkahelyen, a cigarettázóban, nyíltabb szívvel panaszoljuk el bajainkat: mi vár ránk, merre manipulálnak minket. És ez a tragikomikus hencegés most, amikor szakad ránk a plafon, vad, alattomos kormányokkal vagyunk szolidárisak. Polgárháborús zűröket kavarnak. Ma ilyen a világjelenség, és nem léphetsz ki a táncból. Kénytelen vagy rángatózni benne. Az éj leple alatt bárkit elítélhetnek (akár halálra), egészséges gondolkodók roskadnak be az elmegyógyintézetekbe, és mi „újra” képtelenek vagyunk állást foglalni. Betelt a pohár. Ez a lelki megnyomorodottság mindannyiunkat benyel, és most jöhet a fizikai satnyulás, a pusztulás nyúzódeszkájára kerülünk gyermekeinkkel együtt. És mi gyáva kukacok mosolygunk, mosolygunk, és álarcosan, képmutatón gagyogunk itt-ott. Mit tegyünk? Nincs már erőnk a replikára. Elvesztettük emberi önbecsülésünket. Jelentéktelen koncokért dobtuk oda elveinket, és utódaink jövő lehetőségeit ejtettük a sárba, csakhogy ne veszítsük el ezt a beomlott egű, langyos kényelmet, amelyben fetrengünk. Már nem vagyunk konokok, sem büszkék, nincs lelkesedésünk sem. Az atombombától sem félünk (szinte mindegy, mint a patkányoknak, valahol megbújunk mi is), és bújunk az igazi hazafiak kiállása elől. Jaj, óbégatunk. Nehogy lemaradjunk a csordától, nehogy legalább egy saját lépésünk legyen, mert lakkcipő és bérelt lakás nélkül maradunk, amely így-úgy langyosságban tart minket. Mekkora szólam és reklámözön áraszt el, és azt hisszük naivan, hogy ez a valós élet, és marad mindig. A szociális lét, az életvitel világosan meg van húzva. Nincs merre tekeredni, ez az álságos lét nyomja el a szellemiséget. Nincs is már közös pontunk semmiben. Így lettünk akarat– és cselekvőképtelenek. Pedig mennyi szépet, okosat lehetne cselekedni, ám számunkra könnyebb a hazudozás. Nem „ők” a hibásak, hanem „mi”, csakis mi! Beszélhetnénk ellenük, de ránk sem bagóznak, mert be van tömve a szánk. Hogy „őket” jóra bírd, örök időkig képtelenség. Ők nem képesek a jócselekedetre. A legkézenfekvőbb lenne részünkről, hogy tudjunk választani öntudatosan, de erre mi képtelenek vagyunk. Más népek sztrájkolnak, tüntetnek, békésen és határozottan, mi gyávaságba ragadtunk, félünk az igazért kilépni az utcára. Hogyan lehetséges ez? A történelmi tragédiákból, tapasztalatokból nem tanultunk, úgy teszünk, mintha nem lenne szükség rájuk. Most annyi kudarc után látjuk, hogy lelkes fiataljaink harca, áldozata szinte hiábavaló volt, csalódtak, legyintünk fölöttük. De, drága elődök, csak köszönöm nektek, hogy felnyitottátok a szemem, és még néhányunknak. Mert azért csak tudjuk, hogy aljas módszerek, gyakorlatok csak gyalázatos eredményt hozhatnak. A kezünk maradjon tiszta! A kör bezárult? Nincs kiút? Csak az lenne a sorsunk, hogy várjunk, hátha történik valami? Ha saját erőnkből nem szakítunk ezzel a rózsaszín álságossággal, akkor a hazugság állandó gyakorlattá válik. Amikor az erőszak betör az ember életébe, s elkapja álnok hevülete, az egyén erősnek hiszi magát, hiszen a hatalom mellette van. – Félre mindenki előlem! – hiszi, mert ha nem, jaj a fejeteknek! De az erőszak hamar öregszik, kifullad, arcot vált, pár év, s már nem bízik csicskásaiban, önbizalma sem marad, s akkor hívja az új szövetségest, az új hazudót, mert a frigy elengedhetetlen mindkettő megmaradásáért. Az erőszak néha visszahúzódik, előreküldi hazug hordárait, amíg elfogadjuk hazug stílusát, besúgói leszünk, zsoldosai. Itt rejlik a szabadság, a szabadlelkűség kulcsa: ha nem veszel részt ez ocsmány hazudozásban. Legyen a hazudozás bármilyen általános, de én, az „egyén” szembeszegülök, és akkor a hazugság még a legegyszerűbb dolgokban sem verhet gyökeret. És megnyílik egy pici ablak a fény felé, nem is volt nehéz rátalálni, de ez a hazudozásnak tragikus végét jelzi. Mert az ember, ha nem fél a hazugságtól, s nem hódol be neki, az gyáván, sunyin elinal. Mint a rüh, úgy élősködik a hazugság azokon, akiket megfertőzött. Sajnos, nem vagyunk érettek felnőni a kihívásokhoz (hiába áltatjuk magunkat), hogy utcára menjünk az igazság nevében, félünk a társadalmi igazságtól, magától. De legalább azt a rosszat, hamisat ne terjesszük, ami nem tőlünk származik! Ne adjunk lovat alá! Az itteni gyakorlat: a renyheség, a gyávaság kitaposott útja, hol állunk mi Gandhi egyenes, egyszerű, méltóságos és csendes kiállásától. Legalább annyit tennénk, hogy az ámítás, a cselszövő hazugság vírusait ne terjesztenénk, ha már tudjuk mindezek eredetét. Az ideológiák bedobták törülközőjüket, sterilek, kikopott a zászlójuk. Csak döntenünk kell, mindenkinek, hova áll. Nem ír alá vállalást, esküt, nem hazudik álságosan írásaiban. Nem ferdíti a társadalmi (és nemzeti) valóságot, sem félelemből, sem karrierhajhászás miatt. Nem hagyja manipuláltatni magát, nem vesz részt abban, amivel nem ért egyet. Nem szavaz gazemberekre, hazugokra, álságosokra. Nem vesz hazug újságokat, és nem hallgatja el ezek hazudozásait. Ez nem könnyű kihívás. Lesz, aki elveszti állását, fiataloknak ellehetetlenítik az iskoláztatást, de aki egyenes akar maradni, vállalnia kell! Aki erre nem képes, hiába dicsekszik akadémikusi címeivel vagy ilyen-olyan rongyaival, a tükör előbb-utóbb gyáva gazemberré minősíti, mint egy férget. Dicsőség azoknak, akik a kigombolt ingben a tankok elé feküdtek. Örök tisztelet nekik. Nem elsők leszünk, ha kiállunk önmagunkért, de nem baj, ha előttünk mások is megtették, és mi csak „követőik” vagyunk. Ha sokan leszünk, megteremtődik a csoda, de ha gyávák maradunk, ne sopánkodjunk, hogy légüres térben pangunk, tengünk. Begörbülünk csámpásan, és „ők” gondoskodnak genetikai, biológiai pusztulásunkról is, s ránk aggatgatják: „ilyen az új ember”, akinek nincs szüksége gondolkozni, és tisztességes életet élni. Senkik leszünk „általuk”, mint ahogy Puskin írta: „Kár a turmát magára hagyni, vágd, nyírd meg, nyakába szabd az ostort, jármot, s nem elkapatni”.

A Veki-Mírből fordította: László György (Kalotaszeg)

Forrás: Kapu.cc