OKTÓBER 23.

Ünnepek és hétköznapok

Október huszonharmadika – a két évvel ezelõtti véres események közelgõ évfordulója baljós, rossz érzésekkel, súlyos szürke felhõkkel és szemerkélõ esõvel köszönt a világra, és Rózára. Elhatározza, hogy ezt a napot a pihenésnek szenteli, hiszen másnap munkanap lévén, korán kel, dolgozni megy majd. Levegõre vágyik, de az ágy nehezen engedi õt el. Arra gondol: végtére is milyen jó, hogy egyedül van, reggel nyolckor ágyban, nem sürgeti senki és semmi, még a cicák sem, nem serkentik õt felkelésre, nedves orrocskájukat hozzá nyomva, kobakjukkal õt döfködve, mint annyiszor, míg együtt lakott velük. Hiányuk kiváltotta szomorúsága így lassan oldódik, helyét átveszi a parttalan vasárnap reggeli lustálkodás lehetõsége feletti öröm.

Michael Cazier illusztrációja

Így morfondírozik magában, még mindig az ágy melegéből szemlélve a kinti esőáztatta világot.
Az egyedül való életet csak az vállalhatja, aki békében van önmagával és nincsen benne félelem sem. Aki kibírja, hogy nem hall élő beszédet, el tudja magát foglalni és az unalom fogalmát nem ismeri.

Róza évek óta élt úgy, hogy fizikailag nem volt ugyan egyedül, de kis szobája magányába visszahúzódva nem hallott élő beszédet, volt, hogy naphosszat nem szólt hozzá senki. Elfoglalta magát, és az unalom fogalmát nem ismerte.
Mégis, a helyzet nem érett meg arra, hogy az egyedüllétet felvállalja. Mert nélkülözhetetlen örömet okozott neki, hogy este hazatérő családtagjaihoz szóljon, vacsorát tegyen eléjük, és ha vágyott is az egyedüllétre, valójában félt is tőle.
Mostanra jutott el oda, hogy képes elfogadni ezt a helyzetet, békében van önmagával, és nincsen benne félelem.

Fizikailag is egyedül van, és élvezi ezt a helyzetet. Leszámítva azt a sajgó hiányérzetet, amit távol levő kedvese vált ki belőle, a szerelem sürgetését, hogy érintse, hogy szóljon hozzá, hogy átölelje.

De már úrrá tud lenni ezen is, hónapokkal ezelőtt még őt győzte le a hétvégi magány, a hiány, a harsogó fájdalom, amit érzett. Nem csökkent benne a férfi iránti szerelem és vágyakozás, csak ma már képes mederbe terelni azt és így úrrá lenni rajta. Míg korábban megzabolázatlan vadonhoz hasonlatos volt számára ez az érzés, most szelíd ligetnek tűnik néha, kijelölt utakkal, együttlétek és távollétek váltakozásával. Nehéz ma is, de már elfogadta a szabályokat. Kevesebbet sír, kevésbé kínozza őt a tehetetlenség. Nem érzi most kiúttalannak a helyzetét, valahogy bizakodóvá vált.
Naptárában rég átírta már a napokat. A kedves mosolya, szavai, mozdulatai, csókjai, a jelenléte számára az ünnepet jelentik, távolléte pedig a hétköznapokat. Mégis, vannak napok, amikor bármit tesz, minduntalan arra gondol, mennyire más lenne vele. Ezeken a napokon a rátörő szomorúságot nagyon nehéz legyőznie, hiszen tudja, egyedül is jó, de az igazi vele együtt lenne.

Eddig jut gondolataiban, amikor megkordul a gyomra, figyelmezteti, hogy ideje felkelni, reggeli után nézni.

A lakásban még nincsen hűtő, de fűtés igen, meleg van. A fürdőszobában nincs fűtés, és Róza, aki sokáig élt „tábori” körülmények között, találékonyságával megoldotta a helyzetet. A fürdőszoba kövén kis zománcos edényben tartja az ennivalót: sajt, vaj, tojás, tej. Fejedelmi lakoma ígérkezik!
Reggelizik, közben a kerítésen parádézó szarkák látványában gyönyörködik. Amikor eláll az eső vágyat érez, hogy levegőre menjen. Körbejárja a telepet, a falevelek még nem hullottak le, dús a növényzet mindenütt. A nagy forgalmú körútra kiérve megállapítja, hogy a környék pont olyan, mint ahová korábban nemhogy nem vágyott, de még az áthaladó villamos ablakán sem nézett ki. Holdbéli táj, valószínűtlen figurákkal. Sorban végig rég bezárt, megszűnt üzletek koszos, betört üvegû kirakatai díszelegnek. Teljességgel néptelen az utca, csak néhány ember lézeng.

Rózát rossz hangulat fogja el, először azóta, hogy otthonról elköltözött. Bizonyára hozzájárul ehhez a távolban elhúzó rendőr- vagy mentőautók szirénájának hangja is. Ekkor jut újra eszébe: október 23-a, az ünnep, ami a korábbi években annyi titkos reményt hordozott, de mára megfosztották ettől a tartalomtól, több benne a nyugtalanító tényező, mint az emelkedettség.

Hazafelé igyekszik már, magában fohászkodik, hogy szerettei ne legyenek az utcán, vagy ha mégis, ne érje őket baj.
Otthon az ablak alatti fotelből nézi az utcát, újra a békés kép tárul elé, amit már megszeretett. Kint kitartóan esik.
Rádiójának keresőjét olyan adóra állítja be, ahol szinte folyamatosan kellemes zenét játszanak, csak a hírekből értesül arról, mi történik a városban. Kizárja a külvilágot, nem akar tudni semmiről, ami az utcákon zajlik.

Néhány nappal később Róza felolvassa kedvesének a két új írást, amit a költözés után írt. Egymás karjában fekszenek a dupla ágyon, Róza keze a zöld füzetet tartja, másik kezével a férfi vállát simogatja. Szerelme õt átölelve hallgatja a felolvasást.
Az asszony ilyen boldog talán még soha nem volt, attól, hogy szerelmes, hogy szerelme vele van.

A második írás vége felé a férfi lélegzete elárulja, hogy elbóbiskolt. Róza továbbra is őt öleli, meg sem mozdul, szeretne reggelig így maradni, álmát vigyázni, együtt aludni vele.
De tudja, nem lehet.
Tudják mindketten.

A meghitt mozdulatlanság felébreszti bennük a vágyat.
Néhány óra múltán Róza már ismét egyedül van, kinéz az ablakon. Teste-lelke emlékezik.
Hazaérkezett.

Börzsönyi Erika (1954) E-mail: 3207@vipmail.hu

Forrás: PR Herald