Magyarok a világban - Horvátország

Történelmi áttekintés

A magyarság történetének utolsó nyolc századában a Kárpát- medencében élő nemzetek közül a horvátság volt az a nép, amellyel társországban (unióban) éltünk. Ez a felhőtlen együttélés sajnos csak addig tartott, amíg a francia forradalom és az azt követő 19. századi nacionalista eszmék meg nem mérgezték a baráti légkört. Nézzük, melyek voltak azok a tényezők, amelyek a magyarságot és a horvátságot egymáshoz vezették! Kölcsönös érdekekről van szó: egyrészt a magyarságnak szüksége volt tengeri kijáratra és rajta keresztül a kereskedelmi életbe való bekapcsolódásba, szabad útra a kereszténység központja, Róma felé; másrészt a horvátoknak is szükségük volt a magyarokra, egy erős hátvédre, keletről a bizánciak, délről a boszniai ariánus eretnekek, nyugatról pedig Velence ellen így biztosítva a horvát nemzeti egységet. A horvátországi magyarság történelmi áttekintése azonos a különböző tájegységek és az ott élő magyarság történelmi fejlődésével, elsősorban azokkal a tájegységekkel, ahol a magyarság tömegesebben élt, és még ma is jelen van. Megkülönböztető figyelmet érdemel a Drávaszög és Szlavónia tájegység, melyek fejlődési útja a történelem folyamán - különös tekintettel az ott élő magyarságra - jelentős tényezőként szerepelnek, sőt úgy is, mint a magyar nyelvterület peremrészei. A többi tájegység esetében, mint például: a Muraköz, a Középkori Szlavónia (Közép-Horvátország), a Horvát tengerpart hátországával együtt, illetve Dalmácia és Isztria, a magyarságról mint tényezőről főként csak a 19. század végén és a 20. században beszélhetünk - kivételt képeznek a Dráva menti Légrád és Zdrala helységek.

Drávaszög

Ez a terület (Dél-Baranya) századokon keresztül a magyarországi Baranya megye szerves része volt, így együtt vészelte át a történelem viharait, de ugyanúgy részt vett a megye többi vidékének békés fejlődési időszakaiban is. A honfoglaló magyarok szlávok és avarok töredékeit találták a 10-11. századra tehető megtelepedésük során. Korábban római, majd hun ittlétről tanúskodnak például azok a hun leletek, melyeket Vörösmarton találtak 1942-ben (2 pár díszes arany csatlelet). Ma a zágrábi múzeumban őrzik e kincseket. Feltételezhetjük, hogy a csúzai templom, fenn a parton, római burgus helyén épült, a hercegszöllősi református templom pedig, mely uralja az egész vidéket, római castrum alapköveiből nőtt ki - valószínűleg a 4. században. Közelében volt a rómaiak dunai kikötője, ahol a 60-as években előkerült egy római háziistenszobor (mely eltűnt a vörösmarti múzeumból). Laskón is volt római erődítmény, a mai templomdombon. Itt a református templom egyik része a római erődítmény vagy szentély alapkövein fekszik. A templom déli oldalán megtalálták a tábor hajdani tűzhelyének maradványait. Római pénzek, urnák, katakombák, pecsétgyűrűk, téglák kerültek ki a föld alól. A legérdekesebb egy fogadalmi kő, melyet a templom északi oldalába építettek be. Őshonos magyar lakosság leszármazottai ma Vörösmart, Csúza, Sepse, Kő, Hercegszöllős, Karancs, Kopács, Laskó és Várdaróc községekben él a később bevándorolt magyarsággal együtt. Ezek a falvak talán azért vészelték át a történelem viharait, mert a Duna árterülete és a Báni-hegy védelmet nyújtott számukra. Ezen a területen haladt át már a legősibb időkben az a hadiút, mely összekötötte északot déllel, és amikor az ellenséges hadseregek áthaladtak rajta, a környék falvainak lakói a mocsaras árterületen és a Báni-hegy erdőségeiben találtak menedéket. A veszély elmúltával aztán lassan kezdtek visszaszállingózni régi otthonaikba. Az őshonos lakosság ilyen módon maradhatott fenn. A drávaszögi magyarság - sőt részben az egyetemes magyarság szempontjából is - a 16. században megjelenő reformáció meghatározó történelmi folyamatnak számított ezen a vidéken, mivel biztosította a magyarság szellemi felemelkedését és megmaradását. Sztárai Mihály, a haladás, az újítás megszállottjaként 1544-ben érkezett olyan területre, mely akkor már török uralom alatt állt. Külföldi egyetemeken nyert alapos tudásával, gyönyörű énekhangjával, zeneismeretével, írói tehetségével végzett prédikátori munkája következményeként 120 virágzó református gyülekezetet alapított a Drávaszögben és Szlavóniában (ebből ma 14 létezik, melyből 1 horvát nyelvű). A 16. századi vörösmarti gimnázium története összefonódik a reformáció eseményeivel, hiszen ez az iskola a reformáció eredménye. Váradi Ferenc Baranya múltja és jelene című könyve szerint, Veresmart mezővároska, Árpád-kori település, egykor a dombhát tölgyrengetege között húzódott meg, itt lehetett az iskola és a templom is, s csak később költöztek le lakói a mart alá, a Duna hajdani medrébe. A szájhagyomány szerint a régi veresmarti gimnáziumot 200 más vidékekről is érkező diák látogatta. Hercegszöllős is igen fontos szerepet töltött be ebben az időben, hiszen itt 1576. augusztus 16-17-én negyven prédikátor részvételével zsinatot tartottak, melynek határozatai nagy fontosságúak voltak az anyanyelvű igehirdetés és tanítás terén. Olyan egyházi törvényeket hoztak, melyek szabályozzák a református magyarság életét. A törökök kiűzése után erős belső vándorlás kezdődött. Az ország más részeibe menekült magyarság most visszatért a török alól felszabadult területekre, így a Drávaszögbe is. A zentai csata győztese, Savoyai Jenő herceg kapta a legnagyobb birtokot a harcokban szerzett érdemeiért. Bellyén kastélyt építtetett, a dárdai birtok pedig Veteráni Jánosé és Frigyesé lett 1700-ban. A herceg 800 km2 területű birtokának megművelésére tervszerű telepítésbe kezdett 1720 után. A bevándorlás a Dráván túlról is megkezdődött már a század elején; Savoyai Jenő halála után a bellyei uradalom Habsburg kézre került. 1824-ben a birtok laki adjunktusa, Josef Páger megírja a birtok, azaz a Drávaszög nagy részének történetét. Megírja, hogy „…a magyarok a Drávaszögben hat faluban laknak egységesen, másokban a szerbekkel és németekkel együtt, mert a török időkben nagyon megritkult a magyar lakosság”. A következő évszázadokat egy kiegyensúlyozottabb fejlődés jellemzi, különösen a 19. századot. 1841-ben V. Ferdinánd nevezte ki Vörösmartot várossá, noha már a defterekben város néven szerepel. A város pecsétjén még láthatók a dunai kikötő és fent a hegyen a vidék jólétét jelképező szőlőtőkék. Az 1848-as események megrázták a vidéket, de a kiegyezés után nagy fejlődésnek indul a mezőgazdaság, kereskedelem, közlekedés. A magyarság számaránya növekvőben van, a szomszédos Bácskából (Bezdán) telepesek érkeznek, földet vásárolnak Báni-hegy északi oldalán, s megalapítják Újbezdánt. Általános szellemi és kulturális fellendülés érezhető, melynek véget vet az első világháború. A Drávaszög lakossága nemzetiségi és anyanyelvi szempontból vegyes volt (magyar, német, horvát, szerb), sőt még ma is az (horvát, szerb, magyar). Amikor 1918-ban megkezdődött az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, melyre nagy hatással volt TH. W. Wilson, az USA akkori elnökének tézise a népek önrendelkezési jogáról, akkor egyes dél-magyarországi horvát és szerb politikai aktivisták megfelelőnek találták a körülményeket céljaik megvalósításához, vagyis Dél-Magyarország (Baranya, Bácska, Bánság) leszakítását az anyaországtól és az újonnan alakult délszláv királysághoz való csatolását. Ebben az időben Baranya megye a Mecsektől délre eső térségében a magyarság alig-alig volt abszolút többségben a nagyszámú németség, horvátság és a kevesebb létszámú szerbség mellett. Ilyen körülmények között Wilson elképzelése a népek önrendelkezéséről ezen a területen nem lett volna lehetséges horvát és szerb szemszögből nézve, és ez a terület a magyar állam keretein belül maradt volna. Nem egészen így történt, mert a már említett horvát és szerb politikusoknak sikerült elhitetniük az antanthatalmak vezetőivel, hogy a szerb és horvát egy nép, igyekezve ilyen módon megemelni arányszámukat, kimutatni valamiféle relatív többséget, megkérdőjelezve a népszámlálás eredményeit. Így került Dél-Magyarország nagy része a trianoni békeszerződés alapján a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Amikor 1918. november 4-én Magyarország kapitulált, akkor a magyar kormány elnöke, gróf Károlyi az antant keleti hadtestének vezérkarával Belgrádban katonai egyezményt kötött, melynek értelmében a magyar katonai egységek visszavonulnak a kijelölt demarkációs vonalig (Maros, Szeged, Baja, Mecsek hegység, Barcs). Ettől délre, az így megüresedett hatalmas területre, a magyar ellenállás hiányában, bevonultak a szerb királyi egységek. 1918. november 25-én az újvidéki szerb és horvát nagygyűlésen határozat születik ezen területek szerb királysághoz való csatolásáról, majd rögtön ezután kimondják csatlakozásukat a Szlovén-Horvát-Szerb Államhoz, melyet Zágrábból irányított a Nemzeti Tanács. Valójában itt két ellentétes határozat született, melyek lényegtelenné váltak, amikor 1918. december 1-jén kikiáltották a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Baranya megyének nagy része tehát szerb megszállás alá került Péccsel együtt, mely 1921. augusztus 19-éig tartott. 1922. február 20-ától április 3-áig a határt kijelölő bizottság Eszéken állomásozott, feladata pedig a mai határ kijelölése. Ekkor került a Drávaszög 34 helysége a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Az országot 1929-ben bánságokra osztották, Drávaszög a Duna bánsághoz tartozott Újvidék központtal. 1941-ben a Drávaszög visszakerült Magyarországhoz a Muraközzel együtt. 1944. november végén, a Dunán át bevonulnak a Drávaszögbe a szovjet katonák és a jugoszláv partizánok. Ekkor már nagyon sok magyar és német elmenekült, az otthon maradottakba pedig rettegés költözött, hisz megkezdődött a partizánok bosszúja. Hatalomátvételük első időszakában ártatlan emberek tömegét ölik meg a legkegyetlenebb módon, eltűnnek emberek, vagy elűzik őket otthonaikból. Ilyen módon a magyarság és németség számbelileg megfogyatkozik. 1945-ben a Drávaszög újra Jugoszláviához kerül, ezen belül pedig Horvátországhoz.

Szlavónia

Az 1918 előtti Horvát-Szlavónország, történelme során három fő részből alakult ki: Szlavóniából (Verőce, Pozsega, Szerém megye) a Középkori Szlavóniából (Zágráb, Bjelovár-Körös és Varazsd megye), valamint a régi Horvátországból (Modrus, Lika-Krbava megye és Dalmácia északi része). A 7-9. században hercegek uralma alatt állt a Dráva-Száva közti terület, nyugaton egészen a Ilova folyóig. A magyarok a 10-11. században kiterjesztik hatalmukat erre a területre, és itt is sikerül megtelepedniük. E rész bánság formájában Magyarországhoz tartozott. A szláv lakosság mellett nem csekély magyar lakosság is élt ezen a területen, egészen a 15. századig, a török háborúkig. A későbbi századok folyamán itt már csak inkább magyar szigetek voltak, melyek fennmaradását a reformáció térhódítása biztosította. (Szentlászló, Kórógy, Haraszti és az Eszékkel ma már összeépült Rétfalu). Ez a vidék a 16. században török uralom alá kerül, és csak 1746 után kezdték Szlavóniának nevezni, a Középkori Szlavónia pedig a Habsburg Birodalom része lesz, amely elnevezést 1746-ig használják (utána mint Horvátország). A törökök kiűzése után Szlavónia területének nagy része elsősorban a Száva mente, a Középkori Szlavóniából Bjelovár környéke, a régi Horvátországból pedig a Kupa folyótól délre, Modrus, Lika-Krbava megyék területéből megalakult a Határőrvidék. A Határőrvidék polgárosítása és Horvátországnak, valamint Szlavóniának új közigazgatási beosztása alkalmával Szlavónia Horvátországgal egyesült, és Horvát-Szlavónország név alatt királyságot alkotott. Ennek a helyzetnek az előzménye az 1102-ben létrehozott Pacta Conventa, melynek alapján a horvát nemesség a magyar királyt választja saját királyává is. Ez az 1102-ben törvényes alapokra fektetett kapcsolat a két ország között olyan erős volt, hogy sem a tatárok betörése, sem az Árpád-ház kihalása nem bontotta fel. Horvátország mint a magyar Szent Korona csatolt része független volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy saját országgyűlése volt (Szábor), és csak az általa hozott törvény lehetett hatályos (pl. a magyar vallásszabadságot biztosító törvények nem terjedtek ki Horvátországra), adó-megajánlási joga volt, követei a magyar országgyűlésben, a közigazgatás feje pedig a bán volt (egyben a Szábor elnöke és az ország főbírája). A török uralom Szlavóniában a Dráván túli magyar falvak nagy többségét elnéptelenítette, olyannyira, hogy csak a már említett négy falu élte túl a szörnyű pusztítást. A 18. századi migrációk, telepítések itt a szláv népeknek kedveztek. A reformkortól mutatható ki a magyarok betelepülése, amely a 19. század második felétől felgyorsul. Szlavóniába elsődlegesen a dél-dunántúli megyékből érkeznek, ahol az olcsó föld és házhely híre futótűzként terjedt el szegényparasztság körében. Azok a szegényparasztok, akik csak 2-3 hold földdel rendelkeztek, Szlavóniában 20-30 hold földhöz juthattak. A bevándorlók elsősorban azokon a területeken vásároltak földet, ahol az termékeny volt, ezért a későbbiek során számításaikban nem csalódtak. A bácskaiak általában a Szerémségben, a baranyaiak Verőce vidékén, a somogyiak és zalaiak Pozsega és Bjelovár-Körös megyékben telepedtek meg. A szlavóniai földbirtokosok uradalmaikba olyan földet szerető embereket telepítettek, akiknek gazdasági ismereteik, szorgalmuk és szaktudásuk felülmúlta az itt élő parasztok szintjét. Az első telepesek már a 19. század 40-es éveiben megjelennek a Dráva jobb partján, Bjelovár megyében pedig a 60-70-es években. Szlavónia-szerte magyar falvak keletkeztek, a meglévőkben pedig megszaporodott a magyarság. A század végéig már egész Dunántúlról, sőt távolabbi vidékekről is érkeztek letelepülők. A bevándorolt magyarokat eleinte szívesen fogadták, de később egyre inkább ellentétekre került sor - főként, amikor ma-gyar tannyelvű iskolákat kértek. Az őslakosság és a bevándorlók együttélése tehát nem volt zavartalan. Valamivel jobb volt a református magyarság helyzete olyan értelemben, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerület missziót végzett, híveit rendszeresen látogatta, segített, ahol lehetett. A katolikus vallású magyar lakosság ilyen védelmet nem kapott, mivel az itt lévő plébániák a zágrábi és djakovói püspökséghez tartoztak, azok pedig horvát beállítottságúak voltak. Igen sok helyen a magyarság volt gazdasági fölényben, iskoláik is voltak, azonban a szórványokban élők hamar elidegenedtek anyanyelvüktől, és rövid idő alatt elhorvátosodtak. Az elhorvátosítás remek példáját láthatjuk a szerémségi Maradék községben (1945 óta ez a helység Vajdasághoz tartozik), ahol az 1890-es évek második felében a magyar lakosság magyarul beszélő katolikus papot kért Srossmayer püspöktől, ő azonban durván elutasította őket úgy, hogy a maradéki magyarok kénytelenek voltak a dunamelléki református püspökhöz folyamodni segítségért. Ezek után ma-gyar református papot kaptak, s áttértek a református hitre - ilyen módon az iskolakérdés is megoldódott. Hogy ennek a folyamatnak elejét vegyék, a magyar közvélemény érdeklődése a szlavóniai magyarok felé fordult, nagyobb hangsúlyt fektettek az oktatásra, ezáltal biztosítva megmaradásukat. Szlavóniában már a 17. században találunk olyan iskolákat, melyeket a református egyház tart fenn, például a már említett négy őshonos faluban (Kórógy stb.). Az 1888-as iskolaválasztási törvény ellenére a hatóságok bírsággal sújtják azokat a szülőket, akik gyermekeiket magyar iskolába íratják. A magyar iskolákat rendszeresen magyarosítással vádolták. A 18. század végén a református iskolákon kívül alig működött magyar iskola, például az eszéki tanfelügyelőségben csak három községi és négy magániskola. A MÁV-iskolák megjelenése sok helyen elősegítette a magyar tanulók iskoláztatását. A 20. század elején itt, a Dráván túl lakó magyaroknak 24 iskolájuk volt (közülük hét MÁV-iskola). 1904-ben gróf Széchenyi Béla elnökletével egy egyesület alakult - Juliánus barát emlékére Julián Egyesületnek nevezték el -, melynek feladata volt felkeresni és segíteni a szlavóniai magyarokat. A célt a Julián-tanítók váltották valóra, megjelenésükkel a magyar gyermekek taníttatása biztosított lett. 1912-ben a Dráván túli magyarságnak már 99 iskolája volt: egy régi községi iskola, 14 református, 14 MÁV, 64 Julián és hat uradalmi. A magyarság száma rohamosan nő, annak ellenére, hogy a közigazgatás helyi vezetői, és a horvát kormányzati szervek irányítói abban voltak érdekeltek, hogy a magyarság létszámát a minimálisra redukálják. Akik szláv hangzású neveket viseltek, vagy vegyes házasságban éltek, azokat is horvátoknak tűntették fel. A kivándorlás második szakaszában, a század végén már nem a földnélküliek vagy a kevés földdel rendelkezők voltak túlsúlyban, hanem a törpebirtokosok, iparosok és kereskedők. A magyarság létszáma ettől az időtől kezdve egészen az első világháborúig, különösen a városokban, vasúti és ipari központokban megnövekedett.

Muraköz

Ugyanúgy, mint a Drávaszög Baranya megye részeként, a Muraköz Zala megye részeként tartozott századokon át Magyarországhoz, egészen a trianoni békeszerződés aláírásáig. Ez a terület homogén horvát lakosságú volt a történelem folyamán, csak a 19. századtól vándorol be kis létszámban magyar lakosság, méghozzá a nagyobb falvakba és Csáktornyára, iparosokként, kereskedőkként, s köztük jelentős számban a magyar zsidóság is. E terület 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része, 1941-44-ig Magyarországhoz kerül, majd 1945-ben Jugoszláviához, a horvát tagköztársaság szerves részeként. E rész tárgyalásánál említenék meg két helységet a Dráva mentén: Légrádot, Muraköz közvetlen közelsége miatt és a távolabbi Zsdrálát. Légrád a Dráva és a Mura folyó összefolyásánál fekszik, egészen Trianonig Zala megyéhez tartozott. 800 éves település, a középkorban magyar mezőváros, 1530-tól evangélikusok lakják. A 16-17. században Zrínyi-birtok, s a vár megerősítésére ők is küldenek katonákat, jórészt protestánsokat. Leszármazottaik vezetéknevük alapján még ma is megtalálhatók. 1945 óta nincs magyar oktatás, az asszimiláció igen gyors, a hajdan erős evangélikus magyar egyház ma már 140-150 hívőre zsugorodott. A szülők gyermekeikkel és egymás között is inkább horvátul beszélnek. A 60-as években az evangélikus hitoktatás még magyarul folyt, majd két nyelven, ma már sajnos csak horvátul. Zsdrála a Drávától nem messze, közvetlen a magyar határon fekszik. Bjelovár-Körös megyéhez tartozott egészen 1918-ig. 1900-ban még több mint 1200 lakos vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 1910-ben eddig az 1600 lakosból már csak 114-en vállalták magyarságukat. Ebben a helységben az elhorvátosodás folyamatáról beszélhetünk, horvát megyéhez tartozott, ahol a horvát törvények szerint éltek, a gyerekek több száz éven át horvát iskolába jártak, és az egyházi vezetés is csak horvát papokat küldött. Az idősebb generáció még beszél magyarul (egy archaikus változata a magyarnak), a fiatalabb generációknál a beszéd azonban már nehezen megy. Teljes mértékben azonosulni akarnak a körülöttük élő horvátokkal, ők már magyarul beszélő horvátok. Nem volt és nincs is alkalmuk anyanyelvüket ápolni. Magyarországon is tudatosítani kellene, hogy a határokon túl, a közvetlen szomszédságban még ma is élnek magyarok ezrei, akik magyar iskola és templom híján elvesznek, ha nem próbálunk tenni valamit állami, egyházi és társadalmi szinten nyelvük és magyarságtudatuk erősítése érdekében. A Középkori Szlavónia (Közép-Horvátország), Horvát tengerpart, Dalmácia és Isztria Ezek a tájegységek a magyarság szempontjából Isztrián és Dalmácián kívül a 19. század második felétől, különösen a kiegyezéstől jelentősek, hisz az ipar és a kereskedelem fejlődésével a városokban megnőtt a magyar lakosság aránya. Ez a növekedés az első világháború befejezéséig tart. A városok közül kiemelkedik Fiume (Rijeka) és Zágráb mint főváros, majd Eszék, Varazsd, Karlovác, Vukovar. Külön figyelmet érdemel az egyedi státust élvező Fiume, mely a Magyar Királyság legfejlődőbb városai közé tartozott, kereskedelme, kikötője révén, mondhatni, az ország kapuja volt, fejlett anyanyelvi intézményrendszerrel. A két világháború között a városok magyar lakossága elvándorolt, asszimilálódott és tényezőként nem szerepel. A második világháború után, 1946-ban Isztria is Horvátországhoz került. A gazdasági változások és fejlődések miatt (a 60-as és 70-es évektől) a vajdasági magyarok tömeges elvándorlása indul meg, külföldre és az ország fejlettebb vidékeire, városaiba (Zágráb, Fiume, a dalmát városok és Isztria). Az Isztriában való letelepedés korábban is elkezdődött, hisz miután Horvátországhoz került, az ott élő olasz lakosság kb. 90%-ban elhagyta lakóhelyét, és Olaszországba vándorolt ki. Ilyen módon elsősorban a városok ürültek ki, helyükre az akkori Jugoszlávia egész területéről érkező, vállalkozó szellemű lakosság kerül - közöttük igen sok magyar van. Az akkor még többségében faluközösségekben élő vajdasági magyarság elvándorlása a drávaszögi és szlavóniai magyarságot is érintette, aminek következménye arányszámuk erős csökkenése volt. Ma a városokban élő magyarság szórványokban vagy csak mikrokörnyezetekben él, iskolák, kulturális intézmények nélkül, teljesen kitéve az asszimilációs folyamatoknak.

Forrás: Xantusz