Magyarok a világban - Szlovákia

Demográfiai adatok

A szlovákiai magyarság demográfiai és társadalmi viszonyainak változásáról a rendszeres időközönként megtartott népszámlálások nyújtanak információkat. Nemzetiségi szempontból az adatokat egyrészt az anyanyelv szempontjából, másrészt pedig a nemzetiségi hovatartozás szempontjából rögzítették. Általában érvényes, hogy az első világháború előtti magyar népszámlálások az anyanyelv iránt érdeklődtek, míg az azt követő időszak csehszlovák felmérései a kérdezés során a nemzetiségi hovatartozást részesítették előnyben.

Az 1918-ban megalakult Csehszlovákia nemzetiségi szempontból nagyon tarka alakulat volt. Az 1921-es népszámlálás szerint a cseh országrészben a 6,7 millió cseh mellett 3 millió német és 103 ezer lengyel, Szlovákiában pedig az 1,95 millió szlovák mellett 650 ezer magyar, 140 ezer német, 90 ezer ukrán, rutén és orosz, illetve 73 ezer zsidó élt. Gyurgyík László szerint, a módszertani különbségek miatt az egyes nemzetiségek arányának alakulását kielégítő módon csak az 1921 és 1991 között készült felmérések során lehet összehasonlítani. Ebben az időszakban Szlovákia lakosainak száma 3 millióról 5,27 millióra nőtt. Ezen belül a magyar nemzetiségűek száma 651 ezerről 567 ezerre csökkent, és ezzel a részarányuk megfeleződött (21,7%-ról 10,8%-ra). A 20-as években egyedül a magyar nemzetiség létszáma nem növekedett. Ennek oka a tisztviselő és egyéb értelmiségi rétegek jelentős hányadának Magyarországra történő kivándorlása, valamint a nemzeti identitásában bizonytalan népességnek a többségi nemzethez való csatlakozása volt.

A szlovákiai magyarok sorsát a második világháború utáni időszak lényegesen befolyásolta. Ezekben az években 31 780,a bécsi döntés után beköltözött magyart kiutasítottak, kb. 70 ezret a lakosságcsere keretében Magyarországra toloncoltak, 6 ezren pedig maguk menekültek oda. 50 ezer magyart Csehországba deportáltak, de közülük sokan később visszatértek. Ezzel párhuzamosan folyt a reszlovakizáció, amely keretében összesen 410 820 ilyen kérvényt nyújtottak be, és a kérvényezők felét szlováknak is nyilvánították.

Az elszlovákosítást a 40-es évek végén hatalomra került Gottwald-rendszer állította le, a szocializmus ezt követő évtizedei azután elfojtották a szláv nemzetállam megteremtésére vonatkozó - egyébként több kommunista vezető számára is vonzó - törekvéseket. A népszámlálási adatokban a kitelepítések utáni 1950-es mélypontot 1961-ben jelentős gyarapodás követte. Ezután a magyarok száma már csak minimálisan növekedett. Az 1970-es népszámlálás még 33 ezres növekedést mutatott ki, amit a szakemberek úgy értelmeztek, hogy a reszlovakizáltak egy része vallotta magát újra magyarnak. 1980-ra viszont a magyarság száma már csak 7,5 ezerrel nőtt, ezzel részaránya 12,2-ről 11,2%-ra csökkent. Ezt a demográfusok a nemzetváltás és az asszimiláció első komolyabb megnyilvánulásaként értékelték. Gyurgyík László szerint ebben több tényező is meghatározó szerepet játszott. A legfontosabb okok közé a ritkuló magyar iskolahálózat következtében a nem anyanyelvi oktatásban részesülő magyar tanulók számának emelkedését és a vegyes házasságok gyakoribbá válását sorolta. Nem elhanyagolhatók viszont az urbanizációs folyamatok - elsősorban a városba költözködés - kihatásai sem.

Az utolsó, 1991-es népszámlálásra, ellentmondásos légkörben került sor. Hosszú évtizedek után a légkör először volt szabadabb, demokratikusabb, de egyben érezhető volt a nemzetiségek elleni uszítás hatása is. A magyarok száma az előzetes optimista várakozásokat megcáfolva mindössze 7 800 fővel nőtt, amit az elemzők a már visszafordíthatatlan demográfiai változások bizonyítékaként értékeltek. Húsz év alatt ugyanis a magyarok száma mindössze 2,8%-kal nőtt, ami hatszor kevesebb a szlovákok 16,7%-os létszámnövekedésénél.

Területi szempontból a szlovákiai magyarság a határ mellett él. Ez a sáv Nyugat-Szlovákiában a legszélesebb, Közép-Szlovákiában, az Ipoly mentén több helyen is egy-egy községre zsugorodik, majd pedig Kassától keletre néhány tíz kilométerre meg is szakad. A magyar nyelvterületet Csehszlovákia megalakulása után morva telepesek, a második világháború után pedig a kitelepítésekkel párhuzamosan a szlovákiai, illetve magyarországi szlovákok letelepítésével igyekeztek fellazítani. Az 50-es évek óta viszont a nyelvterület kiterjedése nem változott meg lényegesen, ebben az időszakban - főként az urbanizációs folyamatok és az iparosítás következményeként - a városokban tapasztalható a korábbi nemzetiségi arány lényeges módosulása.

Az elmúlt évtizedek történései ellenére a magyar többségű községek a magyar nyelvterület községeinek több mint 82%-át teszik ki. 1991-ben a közel háromezer szlovákiai községből 432 volt abszolút magyar többségű. Ebből 272-ben a magyarság részaránya meghaladta a 80%-ot, 160-ban pedig 50 és 80% között volt. Ezen kívül 5 községben relatív magyar többséget mutattak ki, 503-ban pedig a magyar részarány 20% felett volt. 1991-ben a leghomogénebb településeken élt a magyarság 44,5%-a.

A 2001-re tervezett következő szlovákiai népszámlásnak arra is választ kell adnia, hogy milyen hatással járt a szocialista iparosításhoz kötődő erőltetett városba költözés leállása és a települési önkormányzatok önigazgatási szerepének újbóli kialakulása.

A szlovákiai magyar történészek és politikusok között elterjedt vélemény, hogy az ország közigazgatási felosztásának módosításai során (főleg 1960-ban) az egyik vezérelv a magyarság felszabdalása volt, amely általában észak-déli irányultságú egységek kialakulásában nyilvánult meg (ez szlovák többségű járások létrehozását jelentette). Tény, hogy a meglehetősen nagyszámú közigazgatási átszervezés során általában csak a Csallóközben jöttek létre magyar többségű államigazgatási egységek - hiszen itt egyszerűen nem volt lehetőség más kialakítására. Ez jelenleg is élő gond, hiszen a politikai indíttatású 1996-os közigazgatási átszervezés néhány éven belül anyagilag fedezhetetlennek bizonyult, ezért 2000-2001 során meg kell találni egy, már az Európai Unióban alkalmazott alapelveknek is megfelelő új államigazgatási, illetve önkormányzati felosztást.

A magyarság nagy része Nyugat-Szlovákiában él, a Duna, az Alsó-Vág és az Alsó-Garam tájékán. Az ország középső részén jelentősen elvékonyodik a magyarlakta sáv. A már a 30-as években elszlovákosodott Losonctól délkeletre azonban egy újabb, sok apró faluból álló magyarlakta körzet található. Ettől keletre, a Gömör-tornai Karszt területétől egészen Kassáig húzódik egy viszonylag kompakt, főként a falukban magyarlakta sáv. A Kassától keletre fekvő zempléni részen még a határ mentén is megszakad a magyarlakta sáv. Ez újra csak Bodrog folyó környékén található Bodrogköz és Ung-vidék tájékán kezdődik újra.

A szlovákiai magyarok története

Amikor a szlovákiai magyar kisebbség történelmével foglalkozunk, óhatatlanul felmerül az általa lakott térség megnevezésének problémája. A magyarországi szakirodalom egyaránt használja a Szlovákia és a Felvidék kifejezést, a szlovák történetírás viszont sértődötten veszi tudomásul ez utóbbi használatát. 1918-ig, a történelmi Magyarország felbomlásáig a Felvidék fogalma egyet jelentett a szlovák etnikum településterületével, Észak-Magyarország azon területeit értették alatta, amelyet a szlovákság lakott. A dualizmus korában a Felvidékre címzett rendeleteket általában abba a 16 megyébe jutatták el, amelyben a szlovák lakosság aránya meghaladta a 20%-ot.

A trianoni békediktátum következtében a szlovákok által lakott Felvidékkel együtt Csehszlovákiához került egy jelentős magyar terület is, a mai Dél-Szlovákia.

Akik feje fölött elmozdult a határ



A történelmi Magyarország 1918-ban megkezdett és a trianoni békediktátum 1920. június 4-i aláírásával véglegessé váló feldarabolása elsősorban az első világháború végén kialakuló nagyhatalmi szándékok eredménye volt. A háborúból vesztesen kikerülő magyarság nem élhetett az önrendelkezés jogával, sorsáról párizsi tárgyalótermek asztalainál döntöttek. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása is sokkal inkább volt a győztesek érdekeit szolgáló esemény, mint az érintett lakosság akarata.

Az észak-magyarországi megyéket is magába foglaló csehszlovák állam megalakításának tervét először a prágai egyetem Nyugat-Európába emigrált filozófiaprofesszora, Tomáš Garrique Masaryk vetette fel 1915 folyamán. Az akkor még irreálisnak tetsző ötlet 1918 nyarára az antanthatalmak sorozatos győzelmeit követően elérhető közelségbe került. Miután a győztesek véglegesen elhatározták az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolását, s a Monarchia kormánya is elismerte a vereséget, 1918. október 28-án megalakul a Csehszlovák Köztársaság.

A felső-magyarországi megyék lakossága szempontjából azonban döntő jelentőségűnek az új állam határainak kijelölése bizonyult. A cseh politikusok kezdettől fogva az „etnikai Szlovákiát” meghaladó területek megszerzésére törekedtek. Az új magyar kormány számára csupán az jelenthetett némi reményt, hogy a november 14-én az antant képviselőivel Belgrádban megkötött fegyverszüneti egyezmény továbbra is magyar közigazgatás alatt hagyta a Felvidéket. A ravasz és a Párizsban jó kapcsolatokkal rendelkező csehszlovák külügyminiszternek, Benešnek azonban sikerült elérnie, hogy a franciák beleegyezzenek Észak-Magyarország cseh megszállásába. A magyar kormánynak 1918 karácsonyán átadott antantjegyzék szerint a magyar csapatokat a Duna, az Ipoly és a Rimaszombattól az Ung folyóig húzott vonal mögé kellett visszavonni. Az itáliai cseh légiós csapatok szilveszter napján vonultak be az ősi koronázó városba, Pozsonyba, január és február folyamán pedig a kijelölt területek egészét megszállták. Mohóságukban gyakran túl is lépték a demarkációs vonalat, így próbálva kész tények elé állítani a békekonferenciát. Habár a párizsi határtárgyalásokon Beneš a Vác-Gyöngyös-Miskolc-Sárospatak vonalat is szerette volna megszerezni, a döntéshozók kisebb-nagyobb módosításokkal a karácsonykor megállapított demarkációs vonalat véglegesítették államhatárként.

A végleges döntést aláírt trianoni béke értelmében Magyarország 11 vármegyéjének (Árva, Liptó, Turóc, Szepes, Sáros, Trencsén, Ung, Pozsony, Nyitra, Bars és Zólyom) teljes területe, további 11-nek (Esztergom, Győr, Komárom, Hont, Nógrád, Gömör, Zemplén, Ugocsa, Máramaros, Abaúj-Torna és Bereg) kisebb-nagyobb részei kerültek a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá. Ezen a területen 2,5 millió lakos élt, ebből 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű. A Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt. A Szlovákiába került magyarság döntő része a szlovák-magyar határ mentén Pozsonytól Nagykaposig húzódó összefüggő sávban élt, de jelentős számú volt a magyarok száma a Felvidék szlovák többségű megyéinek városaiban is, például Besztercebányán, Trencsénben, Eperjesen, Késmárkon.

A váratlanul új állami keretek közé kényszerült felvidéki magyarság megdöbbenve vette tudomásul az eseményeket. A bénultságot azonban fokozatosan a tiltakozás hangja váltotta fel. Érsekújvár környékén a januárban bevonuló cseh csapatokat népfelkelők próbálták feltartóztatni. Február elején a vasutasok és postások kezdtek egész Szlovákiára kiterjedő sztrájkba, amit a hatalom Csehországból ide vezényelt vasutasok segítségével tudott csak letörni. A legjelentősebb tiltakozó akcióra 1919. február 12-én Pozsonyban került sor. A város megszállása ellen tiltakozó hatalmas tömeg a Vásár térre vonult fel, a hatóságok azonban sortűzzel fogadták őket. A brutális rendőri beavatkozásnak 7 halálos áldozata és 23 sebesültje volt. A következő hetekben Szlovákia szinte minden magyar többségű városában sor került tiltakozó megmozdulásra, így például március 15-én Kassán.

Habár a csehszlovák hatalomnak fokozatosan sikerült megszilárdítania pozícióit, a magyar lakosság továbbra is átmenetinek tartotta az idegen uralmat. Sokan abban bíztak, hogy Felső-Szilézia vagy Karinthia példájára a vitatott területek hovatartozásáról népszavazás dönthet majd, amelynek nyilvánvaló lett volna a végeredménye. Azt, hogy a többség a cseh uralmat csupán átmeneti helyzetnek tartotta, az állami alkalmazottak példája is bizonyította. Az újonnan megalkotott csehszlovák törvények ugyanis állami hűségeskü letételét követelték meg tőlük. Erre azonban csupán elenyésző részük volt hajlandó. A Szlovákia igazgatásával megbízott minisztérium ezrével bocsátotta el állásukból a megalkuvásra nem hajlandó magyarokat, majd erőszakkal kiüldözte őket Csehszlovákia területéről. A magyar vasutasok, hivatalnokok, tanítók stb. elüldözésével az impériumváltást követő első hónapokban mintegy 100 ezerrel csökkent a „szlovenszkói” magyarok száma.

A Felvidék hovatartozását illetően tovább éltette a bizonytalanságot a Csehszlovákia és a Magyar Tanácsköztársaság között 1919 tavaszán kirobbant fegyveres konfliktus. A cseh csapatok intervenciója nyomán megindult ellentámadás során a Vörös Hadsereg ugyanis visszafoglalta a Szlovákiába került magyar területek döntő többségét, sőt keleten a lengyel határig hatolt. Az antant azonban visszavonulásra kényszerítette a magyar katonaságot, így a kisebbségbe került magyarságnak fokozatosan bele kellett nyugodnia sorsába.

Az új körülmények közé került magyarság számára a legnehezebb próbatételt az anyanyelve ellen azonnal meginduló támadások jelentették. Csehszlovákia 1919 szeptemberében aláírta a békekonferencia keretén belül Saint-Germainben megkötött nemzetközi kisebbségvédelmi szerződést, amely biztosította a kisebbségi lakosok törvény előtti egyenlőségét, szabad anyanyelvhasználatát, anyanyelvű iskoláztatásának jogát. A sokszor homályos megfogalmazás azonban lehetővé tette a kerettörvény különféle értelmezését. A saint-germaini szerződés szolgált alapul a csehszlovák nyelvtörvény megfogalmazásához is (1921), amely a kisebbségi lakosság számarányától tette függővé az anyanyelvi jogok gyakorlását. A közigazgatás átszervezései során azonban a szlovákiai járások határát eleve úgy alakították ki, hogy minél kevesebb olyan járás legyen, ahol a magyar lakosság aránya eléri a törvény által megkövetelt 20%-ot. A törvények és a gyakorlat között óriási űr tátongott, s az állami hivatalok a csehszlovák politikai vezetés hallgatólagos támogatásával nap mint nap megsértették a magyarság nyelvhasználati jogait. A magyar nyelv ellen indult támadások elsősorban az egységes magyar tömbön kívül élőket érintették, de a türelmetlen szlovákosítás a színmagyar vidékeken is teret nyert. Az olyan jelentékeny, de már kisebbségbe került magyarságú városokban, mint Zólyom, Ruttka, Rózsahegy, de még az akkor szinte színmagyar Léván is falragaszokkal, fenyegető akciókkal próbálták száműzni a magyar nyelvet a hivatalokból, a munkahelyekről, az utcáról. A vasúti alkalmazottaknak országos körrendelet tiltotta, hogy egymás között magyarul beszéljenek, de például a Gömör vármegyei Nagyrőcei járás szolgabírája a magyar nyelvű énekeket tiltotta ki járása területéről 1922 augusztusában megfogalmazott hirdetményében.

A sokszor durva szlovákosítási hadjárat azonban nem csak nyelvi jogaiban sértette a magyarságot. Az új hatalom emberei igyekeztek minden nyomát eltüntetni a régvolt világnak. Ennek a gyalázatos hadjáratnak nemcsak a különböző utcai feliratok, utcanévtáblák estek áldozatul, de a magyar jellegű emlékművek, szobrok is. Ledöntötték többek között a dévényi és a Zobor-hegyi millenniumi emlékművet, Fadrusz János híres alkotását, a pozsonyi Mária Terézia-szobrot.

A szlovákosítási hullám természetesen nem kímélte az egyházakat és az iskolákat sem. Az új hatalom útját bezárt vagy elszlovákosított általános és középiskolák szegélyezték. Egyik pillanatról a másikra számolták fel a rozsnyói és a lévai gimnáziumot, az eperjesi jogakadémiát és a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet. Az itt oktató kiváló tanári kar nagyobb része az egyetemmel együtt Pécsre került ugyan, de a szlovákiai magyarságnak a mai napig sincs saját felsőoktatási intézménye. Színmagyar városokban alakultak szlovák nyelvű polgári iskolák (Dunaszerdahelyen, Szepsiben), amelyek magyar iskola hiányában a szlovákosítás fontos eszközeivé váltak. A magyar iskolák leggyorsabban a szlovák többségű területeken szűntek meg. Az itt élő magyar lakosság az anyanyelvű művelődés és oktatás hiányában gyorsan az asszimiláció útjára lépett. A valaha vegyes nyelvű és kultúrájú városok, mint Trencsén, Nyitra, Késmárk, Besztercebánya egynyelvűvé szürkültek, ahol az uralkodó szlovák nyelv mellett a magyar csupán néhány család konyhanyelvévé degradálódott.

Forrás: Xantusz