SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 2.

55. William Shakespeare: LV. szonett

Márvány s királyi arany oszlopok Nem élik túl hatalmas versemet; Tündöklőbb őreid e verssorok, Mint vénségmarta, mosatlan kövek. S bár zord háború szobrokat tipor És gyökerestől szaggat házakat S Mars kardja sújt s gyors tüze ránk omol: Emléked örök híradás marad. Büszkén haladsz át halálon, irigy Feledésen; babérod üdezöld: Rajtad minden jövendők szeme, míg Végítéletre nem kopik a Föld. Míg a harsonás angyal föl nem ébreszt, Versem és a szeretők szeme éltet.


56. William Shakespeare: LVI. szonett

Újítsd erődet, édes szerelem; Ne mondják: élet tompább, mint az éhség, Melynek, bár ma torkig lakva pihen, Étvágya holnap újra feni kését. Tégy így te is; és ha éhes szemed Ma gyönyörök el is nehezítették, Holnap nézz újra: így nem öli meg Szellemed az örök túltelítettség. E bús időköz legyen óceán két Part közt, ahová folyton kiszalad Két szerető, s a másik visszatértét Látva mindegyik egyre boldogabb. Vagy mondjuk télnek: épp, mert oly sivár, Háromszor oly szép utána a nyár.

57. William Shakespeare: LVII. szonett

Rabod lévén, más dolgom mi legyen, Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz? Életem üres, vesztegethetem, Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz. A világhosszú időt se szidom, Fenség, folyton az órát lesve érted, S felejtem, bár keserű volt nagyon, Hogy szolgád egykor távozásra kérted. Kérdezni sem merem féltékenyen: Hol jársz s miért? Semmit se gondolok, Legfeljebb sóhajt rabszolga szívem, Hogy akikkel vagy, milyen boldogok. Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel Egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el.

58. William Shakespeare: LVIII. szonett

Ments Isten, ki raboddá tett, hogy én Gyönyöreid ellenőre legyek, Vagy csak féke óráiknak: szegény Vazallus, tisztelem önkényedet! Ó (azt lesve csak, hogy ints), hadd viseljem Szabadságod börtönös távolát; Mindent tűr kínhoz idomult türelmem: Sérelmeimért nem ér semmi vád. Légy, ahol tetszik; pátensed szilárd Joga, hogy te oszd be napjaidat; Tégy, amit akarsz, hatalmadban áll, Hogy magadnak ártva, fölmentsd magad. Nekem várnom kell, bár pokol kínoz, S nem kéjed feddeni, ha jó, ha rossz.

59. William Shakespeare: LVIX. szonett

Ha nincsen új s mind volt már, ami van De rászedi agyunk a képzelet, Mely folyton újra tör, hogy kínosan Megszülje a már megszült gyermeket! Ó, forgathatnák csak vissza előttem A Nap körútját ötszázszor az évek, Hogy viszontlássalak egy régi könyvben, Melyben először lett betű a lélek! Csak látnám, hogy állt tűnt korok előtt Szép alakod csodás épülete; Hogy mi vagyunk-e a jobbak, vagy ők; S a körforgás mindig ugyanaz-e! Ó, az biztos: aki akkor írt igaz dalt, Himnuszával csak gyarlóbbat magasztalt.

60. William Shakespeare: LX. szonett

Mint a kavicsos part felé a hullám, Úgy futnak a halálba perceink, És előde helyére benyomulván Küzdelmes láncban mind előre ring. Az élő mag fürdik a fényözönben Nő, megérik, de alig volt dicső, Sanda sötét tör glóriája ellen S amit adott, megrontja az Idő: Lemarja friss hamvadat, ifjúság, S ráncokat vés a szépség homlokára, Habzsolja létünk kincsét, legjavát, S nincs amire le ne csapna kaszája. De bárhogy dúl is vérengző keze, Dalomban te mindig dacolsz vele.