Bejegyzések
Az ország középső részén, az izraeli középhegységben, az ugyancsak bibliai Áj városától nyugatra fekszik Bét Él, a Somronból (Szamáriából) és Shemből (Sikhemből) Jeruzsálembe (észak-déli irányban) vezető út mentén. Szép környezetével ellentétben viharos története van. A régészek megállapítása szerint ősi idők óta lakott. Már a Biblia korai történeteiben is úgy szerepel, mint meglehetősen régi, ismert hely, sőt „város”, ami abban az időben és azon a tájon azt jelentette, hogy fallal volt körülvéve. „És elnevezte (Jákob) annak a helynek a nevét Bét Élnek, noha korábban Luz volt a város neve” (Mózes I. könyve, 28. fejezet 19. vers).
A héber Bét Él kifejezés jelentése: Isten háza, vagyis megszentelt hely. Már Ábrahám, az első ősapa is járt a közelében. „Átvonult onnan (Ábrahám) a hegy felé, Bét Éltől keletre, és felütötte sátrát úgy, hogy Bét Él tőle nyugatra, Áj pedig keletre volt, s oltárt emelt ott az Örökkévalónak” (Mózes I. könyve, 12. fejezet 8. vers).
Nevét azonban a Szentírás szerint Jákob álmának helyszínéről nyerte. Az ismert történetben a harmadik ősapa menekülni kényszerül testvére, Ézsau bosszúvágya elől, s amikor útközben beesteledik, az út menti köveken hajtja álomra fejét. Látomásában létra magasodik az égbe, rajta angyalok szállnak fel-alá, s a létra csúcsán maga Isten szól hozzá bíztatva őt: „Én vagyok az Örökkévaló, Ábrahám ősöd és Izsák Istene, a földet, amelyen pihensz, neked adom és utódaidnak. Oly sokan lesznek utódaid, mint a föld pora, elterjedsz nyugatra és keletre, északra és délre, s áldottak lesznek általad a föld összes nemzetségei, akárcsak utódaid által. Bizony, Én melletted leszek, megőrizlek mindenütt, ahol jársz, és visszahozlak téged erre a földre, mert nem hagylak el, amíg meg nem tettem mindazt, amiről szóltam neked” (Mózes I. könyve, 28. fejezet 13-15. vers).
Álmából felriadva, Jákob így szól: „Mily félelmetes ez a hely, ez nem más, mint Isten háza, s itt az ég kapuja” (ugyanott, 17. vers). Ezért másnap reggel, miután a kövekből oltárt emel és megszenteli azt, új nevet ad annak a számára sokatmondó vidéknek. Fogadalmat tesz, hogy visszatér oda, s templomot, valódi istenházát állít majd a kövek helyén.
Húsz esztendő múltán, az isteni ígéret teljesülése után, Jákob valóban visszatérés erre a megszentelt helyre. Shem felől érkezik ekkor, addigra népes családjával együtt. „Eljött Jákob Luzba, amely Kánaán országában van, ez Bét Él, ő maga és az egész nép, amely vele volt. Oltárt épített ott, és elnevezte a helyet Bét Él Istenének, mert ott nyilatkozott meg neki Isten, amikor fivére elől menekült” (Mózes I. könyve, 25. fejezet 6-7. vers).
Mivel fogadalmában Jákob azt hangoztatja, hogy „ez lesz majd egykor Isten háza”, a hagyomány úgy véli, az álom-jelenet Jeruzsálemben, vagy legalábbis annak környékén játszódott. Ezt az ellentmondást kísérelték meg kiküszöbölni később a középkori írásmagyarázók. Rási (Slomó ben Jichák, 1040-1105) úgy véli, az egyik Áj, a másik Jeruzsálem mellett. Joszé ben Zimra (Nachmanides bibliakommentárja szerint) egyenesen azt állítja, hogy a Jákob történetéből ismert Luz (Bét Él) Jeruzsálem. Van olyan vélemény is, hogy valójában három Bét Él létezik, s ezeket Jákob mind bejárta. Mindenesetre kétségtelen, hogy megszentelt hely (Bét Él) később, a Biblia szerint, az ország több részén létezett, így Jeruzsálemtől délre, Silóah mellett és Benjámin magaslatán (Micpé Binjamin).
A honfoglalás idején (időszámításunk előtt 1400 körül) Bét Él önálló városállamként működött, amelynek saját királya volt. (Vesd össze Jósua könyve, 12. fejezet 16. versét!) Amikor azután Izrael fiai felosztották Kánaán földjét, a város Benjámin törzséhez került (ugyanott, 18. fejezet 22. vers), ám a legkisebb törzs tagjai nem tudták elfoglalni azt. A honfoglalók ugyanis egyáltalán nem értettek a várostromhoz, Jerikót és Ájt csupán kivételesen tudták bevenni, ám a legtöbb megerősített hely nem került a kezükbe, így például Hacór, vagy Jeruzsálem. Mint szinte minden kánaáni várost, Bét Élt is magas falak vették körül.
A Bét Élt körülvevő hegyeket, már a honfoglalás idején, a bibliai József két fiának nevét viselő törzsek (Efrájim és Menáse) birtokolták (ugyanott, 16. fejezet 1. vers). Ezért később, amikor végre „Isten háza” mégis zsidó tulajdon lett, nem Benjámin, hanem József leszármazottai szerezték azt meg. Rövidesen - nyilván a bibliai Jákob ősapa tiszteletére - Bét Él magaslata szent hely lett, ahol prófétaiskola is működött. A időszámításunk előtti 11. században Sámuel próféta itt találkozik, Isten szavára, ezekkel a fiatalokkal, mielőtt az első zsidó uralkodót, Sault királlyá szentelné. „Ha tovább vonulsz onnan, eljutsz a Tábor (hegy) terebintusáig, ott találkozol három emberrel, akik éppen Bét Élbe, Istenhez zarándokolnak. Egyikük három gödölyét, a másik három cipót, a harmadik egy tömlő bort visz. Meg fognak kérdezni téged hogyléted felől, két kenyeret adnak neked, s te fogadd azt el a kezükből. Azután elérkezel Isten dombjához, ahova a filiszteusok őröket állítottak, s amikor bejutsz a városba, egy sapat prófétára találsz, akik Isten magaslatáról jönnek le, s előttük lant, dob, fuvola és hárfa (halad), miközben prófétálnak” (Sámuel I. könyve, 10. fejezet 3-5. vers).
Egy esztendő múltán Saul és fia, Jonatán, már elkergették a filiszteusokat arról a vidékről. „Kiválasztott Saul háromezer (férfit) Izraelből, kétezren Mikhbásban és Bét Él hegyén, ezren pedig Jonatánnal voltak, a Benjámin törzséhez tartozó Gibeában, a nép többi részét elengedte, mindenkit a maga sátorába. Megverte Jonatán a filiszteusok őreit, akik Gibeában voltak, ezt meghallották a filiszteusok, Saul pedig megfúvatta a sófárokat az egész országban, mondván, hadd hallják meg azt a héberek” (ugyanott, 13. fejezet 2-3. vers).
Salamon király halála után az ország kettészakadt, s a lázadó Jerobeám (Nvát fia) a tizenkettőből tíz zsidó törzset elszakítva, külön országot hozott létre északon, az ókori zsidó állam nagyobb és erősebb részét, Izrael névvel. Bét Él ekkor az új ország határvárosa lett, közel a déli, Juda nevet viselő országrészhez. Jerobeám ekkor itt, a jeruzsálemi zarándokút határállomásán pogány szentélyt épített, nehogy a jeruzsálemi zarándoklat folytatódjék, s hogy a hajdani fővárosba igyekvőket ott megállítsák.
A Bét Élben felállított pogány szobrot, az arany Báál-bikát a bibliai szóhasználat gúnyosan éppúgy „aranyborjú”-nak titulálja, ahogyan a mózesi korban, a Szináj hegyénél emelt bálványtársát is nevezte. Ezért aztán a zsidó utókor Jerobeámot, mint bálványimádót és az ősi ország szétszakítóját, a legnagyobb bűnösök közt tartja számon.
A régészeti leletek bizonyítják, hogy Izrael déli határán, Bét Élben ez idő tájt valóban létezett egy ilyen pogány szentély, akárcsak az ország északi határa közelében, Dánban, a Damaszkuszba vezető út mentén. Jerobeám így akarta elérni, hogy a kultikus élet az ország határain belül maradjon, s hogy a szomszédba igyekvő zarándokokat ezeken a pontokon megállítsák. Amikor azonban a király először mutatott be áldozatot Bét Él pogány oltárán, az általa kiötlött ünnepen, a késő őszi hesván hónap tizenötödikén, egy próféta jelent meg előtte.
„Íme, Isten embere érkezett Judából, az Örökkévaló szavára, Bét Élbe, Jerobeám pedig éppen ott állt az oltárnál, hogy füstölgő áldozetot mutasson be. Odakiáltott az oltárhoz az Örökkévaló szavával, és így szólt: Oltár, oltár, birony fia születik Dávid házának, Josijáhu a neve, aki majd levágja rajtad a pogány magaslatok papjait, és emberi csontokat égetnek majd rajtad. Csodajelet is adott azon a napon, a következőképpen: Bizony, az oltár meghasad, és kiömlik a hamu, ami rajta van. Amikor meghallotta a király Isten emberének a szavát, amelyet az oltárról szólt Bét Élben, kinyújtotta kezét az oltárról Jerobeám, mondván: Fogjátok meg! Ám megmerevedett a keze, amelyet kinyújtott ellene, és nem tudta magához visszahúzni. Az oltár pedig meghasadt, és kihullott a hamu az oltárról, a szerint a jel szerint, amelyet az Isten embere adott, az Örökkévaló szavára” (ugyanott, 13. fejezet 1-5. vers).
Az Isten házát”, vagy legalábbis Bét Él határvidékét mégis sok neves bibliai alak kereste föl, hogy ott átjussanak Judába, elszökve a pogány kultuszt előtérbe állító izraeli királyságból. Így tett, hogy közel száz évvel később, Élijáhu (Illés) próféta is, aki menekülései során, a megerősített Bét Él környékén átvágva, gyakorta választotta rejtőzködésül a déli zsidó területet, Judát. Ez idő tájt, Áháb király idején azonban az északi országrész olyan erős volt, hogy Élijáhu Judában sem érezhette magát biztonságban. Ezért több ízben álruhát öltve bujdokolt, emlékét a zsidó népi történetek jó része - nem véletlenül - így örökítette meg.
Nyilvánvalóan, Élijáhu erre haladt át akkor, amikor az Úr Szináj hegyéről Damaszkuszba küldi, hogy Hazaelt királlyá kenje föl Arám fölé. Jéhut pedig Izrael fölé, s hogy tanítványát, Elisát utódjává emelje. És erre járt a próféta idős korában is, amikor Jeruzsálemből Hebronba, majd onnan Jerikóba és a Jordán völgyébe igyekezett.
Itt megjelennek előttük az úgynevezett próféta-fiak (a prófétaiskola növendékei), akik azonnal megsúgják Elisának, hogy mesterük lelkét még aznap el akarja venni az Örökkévaló. Elisa persze tudja ezt, ám csendre inti társait. Amikor pedig Élijáhu elmondja Elisának, hogy Jerikóba készül, s hogy egyedül szeretne odamenni, a tanítvány ellenkezik, mert nem akarja elengedni a halálba mesterét. „S kivonultak a próféta-fiak, akik Bét Élben voltak, Elisa elé, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az örökkévaló ma elviszi felőled a te uradat? Én is tudom, - mondta ő -, hallgassatok! Élijáhu pedig azt mondta Elisának: Maradj itt, mert az Örökkévaló Jerikóba küldött engem. Ő viszont így szólt: Esküszöm az Örökkévalóra és a saját lelkemre, hogy nem hagylak el” (Királyok II. könyve, 2. fejezet 3-4. vers).).
Az asszír hódítás során (időszámításunk előtt 722-ben) az északi zsidó ország elesett, lakóit elhurcolták, és helyükbe a mai Irán északi részéből, Kuti környékéről idegen népet telepítettek, akik - állítólag az oroszlánoktól való félelmükben - felvették a zsidó vallást. Ők, az úgynevezett szamaritánusok, lakták hosszabb ideig Bét Él hegyeit, leszármazottaik (néhány százan) azon a tájon még ma is élnek.
A babilóniai fogság után (i.e. 538-ban), az első csoportban negyvenezer zsidó tért vissza Jeruzsálembe és környékére. Rövidesen mások is követték példájukat, ezért több elhagyott várost benépesítettek, köztük Bét Élt, amely ezután Judához tartozott. A Szentírás megőrizte számunkra a családfők számát, akik már az első csoporttal, a Dávid házából való Zerubábellal együtt, tértek vissza, összes hozzátartozóikkal, ebbe az ősi városba. „S ezek a tartomány fiai, akik bevándoroltak a száműzöttek fogságából, akiket elhurcolt Nabukodonozor, Bábel királya Babilóniába, s akik visszatértek Jeruzsálembe és Judába, mindenki a maga városába. -Bét Él és Áj fiai, kétszázhuszonhárom fő (Ezra könyve, 2. fejezet 1. és 28. ves).
Bét Él stratégiai jelentősége miatt sokszor szerepelt a későbbi történelmi események sorában. A „Makkabeusok könyve” és Josephus Flavius leírása alapján tudjuk, hogy az időszámításunk előtti 2. század elején a szír-görög Szeleukida birodalom katonái is itt állomásoztak mindaddig, amíg Juda Makkabi seregei fel nem szabadították a vidéket. Mintegy háromszáz évvel később viszont a római Hadrianus császár állíttatott fel őrhelyeket a Bét Élbe vezető utakon. Ez utóbbi történelmi tényről - különös módon -a Mózes első könyvéhez írt egyik bibliamagyarázat, a Midrás Brésit Rabbá tudósít.
A késő középkorban, Bét Éltől nyugatra egy kis arab falu létesült, Dir Diván névvel, ennek ellenére mindvégig laktak itt zsidók is, egészen az izraeli felszabadító háborúig, amikor az egész területet a Jordán Légió szállta meg. Újabban a hegy tetején ismét izraeli település létesült, bízva abban, hogy Bét él újra „az Isten háza” lesz.
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése