„Senki sem száll le közülünk a mélybe..."

Kéri László

„Senki sem száll le közülünk a mélybe..."¹

Bármerre nézek, bárkit hallgatok, bárkit kérdezek, azt látom, hallom, érzékelem, hogy megállíthatatlanul tör elő az elbutulás, jut hatalomra a végsőkig leegyszerűsödő gondolkodásmód, szorít ki minden egyéb megközelítést a fekete/fehér mentalitás, válik meghatározóvá az azonnaliság uralma, hatalmasodik el a pillanat terrorja. Nem vagyok egyedül ezzel az élménykészlettel. Hagyományos értelmiségi szerepekhez szokott/szoktatott kortársaim, kollégáim, egykori tanáraim és valaha volt legjobb tanítványaim évek óta versenyt panaszkodnak az elbunkósodás feltartóztathatatlannak tűnő eluralkodása láttán.

S némi rémülettel látom magamon is e folyamat mind szembetűnőbb jegyeit. A végén még Truffaut filmjeit is képes leszek átértékelni, pedig milyen erős viszolygással éltem meg egykoron e látványvilág kötelező sikereit. S most meg.... Évek óta vissza-visszatér bennem a Fahrenheit 451 utolsó néhány percének vészjósló bája: néhányan, kimenekülve a tömegkommunikációs diktatúrára alapozott sötétség világából, egy-egy könyvet fejből megtanulva készülnek arra az esélyre, amelyben majd lehetséges lesz újra olvasni, sőt kell is. S akkor legalább legyen még néhány ember, akik egy-egy könyvet átmentenek ebbe az - egyelőre csak remélhető - világba. Találgatom, hogy közelebbi ismerőseim közül melyikük miféle könyv helyettesítésére lenne leginkább alkalmas. S én vajon melyik könyv kell hogy legyek? Egyáltalán: felnőttem-e már bármelyik könyv méltó átmentésének színvonalához? S mikor kell majd ezt a döntést tényleg meghozni? Majd ha eljön ennek is az ideje. Lehet, hogy már évek óta itt van. Lehet, hogy le kéne szállnunk arról a nagyon magas lóról, ahová a megelőző évtizedek felpakoltak minket. Lehet, hogy nem több a szerepünk e mai korban annál, mint hogy egy egészen körülhatárolható kisebbség számára valamit átmentsünk mindabból, ami nem is oly régen még közkincsnek tetszett.

Ám ott van ugyanezen folyamatnak a másik oldala is. Soha ennyit nem beszéltek tudásalapú társadalomról, mint mostanában, s nem is volt hozzá soha a maihoz hasonlíthatóan széles és gazdag infrastrukturális hátterünk. Soha ebben az országban nem látogatták a felsőoktatási intézményeket annyian, mint ezekben az években. Soha nem költöttek ekkora tömegek ennyi pénzt kulturális turizmusra, mint az elmúlt években. Több mint háromszor annyian beszélnek/használnak idegen nyelveket, mint húsz évvel ezelőtt, a harminc alatti korosztályok esetében még ennél is jobbak az arányok. Magyarország most évszázadokkal nyitottabb, mint amilyen a nyolcvanas évek közepén volt, tízmilliók járnak nálunk, és milliónyian járják tőlünk is a világot. Néhány évvel ezelőtt Stratfordban, a Shakespeare-házban átböngésztük az éves vendéglátogató-könyv alapján öszszeállított statisztikákat, s némi büszkeséggel vegyes örömmel összegezhettük, hogy az évenkénti magyar idelátogatók száma kiugróan a legmagasabb az Európa keleti feléből érkező nemzetek polgárai között, csak a jelentősen nagyobb népek - olaszok, franciák, illetve a mindenhová elmenő hollandok - előztek meg minket. Cseh, román, délszláv, orosz stb. bejegyzéseket talán ha minden tizedik magyar regisztráció után találtunk. Kísérletünket hasonló eredménnyel végezhettük el Helsinkitől Barcelonáig, Amszterdamtól Yorkig, számos más helyen is. Igen ám... de a budai várnegyedben lévő középkori zsidó imaházban meg hosszú hetekre visszamenően mi voltunk az egyetlen magyar látogatók, számos argentin, ausztrál, spanyol és egyéb turista között. Szóval ez is komplikált jelenség, de mégis azt mutatja, hogy nagyon sok minden megváltozott körülöttünk. A lehetőségeink mindenképpen. Éppen az a probléma, hogy ezek a lehetőségek nagyon is szétszóródnak, és egyáltalán nem magától értetődően állnak rendelkezésére még azoknak sem, akiket leginkább megilletnének.

Próbáljunk meg körültekintően eljárni, s először is nézzük meg, hogy leginkább milyen értelemben igaz a hazai elbutulás folyamata!

A butaság bővített
újratermelésének körei

1) Az oktatásról

Az egyik leginkább szemet szúró s legtöbbet elemzett jelenség az oktatás világában zajló színvonalesés. Hét évvel ezelőtt az Élet és Irodalomban majdnem egy éven keresztül tartott az a vita, amely a felsőoktatásra összpontosítva tisztázta e fejlemények okait, nem olyan régen pedig Ormos Mária mondott el számos olyan összefüggést, amelyek után számunkra legfeljebb a lényeg megismétlése adatik - megtoldván mindezt a magunk harmincévnyi oktatási tapasztalataival.² A legújabb kori ideológiák természetének félreértése révén a versenyképesség, a sikeresség, a korszerűség kritériumai olyan attitűdök általánossá válásának kedveztek, amelyek nyomán maga a tanítás/tanulás évszázados, egymásra épülő kisciklusai felszámolódnak, s manapság a lehető legnagyobb bizonytalanság uralkodott el a legelemibb kérdéseket illetően is: Mi a tudás? Mi a hasznos ismeret? Mi lenne az oktatás feladata? Melyek a leghasznosabb oktatói minták? A mai világ mely modelljeit kövessük? Az amerikai, a kontinentális, a feltörekvő ázsiai minta lenne inkább üdvözítő, avagy ragaszkodjunk a magyar közoktatás és elitképzés évszázados, leginkább bevált hagyományaihoz?

Ezekre a kérdésekre még jó ideig nem lesznek olyan konszenzussal elfogadott válaszok, amelyekkel elejét vehetnénk a mostanság eluralkodó képmutatásnak és felszínességexpanziónak. S amíg nem szabályoz az új normál állapot, addig marad a mai esetlegességek uralma. Nem kötelező, nem törvényszerű, de azért a hallgatók többsége eredetileg meglévő képességeinek töredékét fel- és kihasználva tölti négy-öt évét a felsőoktatás keretei között. Lázadozhatunk e tény ellen, de ettől még meghatározó jellegű körülmény, hogy legfeljebb tehetségmentésre hagyatkozhatunk: mert írni/olvasni/jegyzetelni kéne tanítani ma olyan egyetemeken is, amelyeken néhány évtizeddel ezelőtt még nemzetközi színvonalú képzést lehetett folytatni. Az átalakítás hosszú évei alatt a színlelés zavartalanul folyik és folyhat - százezrek kapnak diplomákat úgy, hogy e papírok mögött valóságos és funkcionális tudás kevéssé található, s jó ideig már csak a véletlenben és a kiirthatatlan spontaneitás teremtő erejében bízhatunk. A történelmileg felhalmozódott társadalmi tudás intézményes újraelosztásának alrendszere, az oktatás a rendszerváltásnak aposztrofált, húszéves átalakulás egyik nagy vesztese volt, és az is marad még hosszú ideig. Miközben elvileg minden politikai erő elismerte, deklarálta e szféra kivételes fontosságát, nemzetközi versenyképességünkért való elsőrendű felelősségét, mindez mára már egy felismerhetetlenül széttagolt, kifosztott, formális teljesítésekre berendezkedett, pazarló nagyüzemmé vált. A talaját vesztett oktatási rendszer nagyrészt védtelen a külső körülményekkel szemben, sokkal inkább, mint a korábbi évtizedekben. S e külső körülmények közül mindenekelőtt a konkurencia, a társadalmi tudás és ismeretek szétosztásának másik alrendszere, a tömegkommunikáció hatásai a legkevésbé kivédhetők.

2) A médiáról

A hazai kritikai értelmiség egyik elsőszámú tevékenysége az elmúlt évtizedben korlátozhatatlan Gólemmé hatalmasodott bulvármédia szünet nélküli bírálata. Ez ügyben igazán talán csak az az érdekes, hogy e bírálatoknak az égvilágon semmiféle foganatjuk nincsen, s a bulvárosodás által kitermelődő negatív következmények visszaszorulását a közeljövőben kevéssé remélhetjük. Az a jámbor óhaj, miszerint e médiatermelő nagyüzemek előbb-utóbb belátják a társadalomért való felelősségüket, és változtatnak az elmúlt tíz évben kiteljesedett gyakorlatukon, láthatóan nem számol a bulvármédia lényegével. Mégpedig azzal, hogy mind a tulajdonosi struktúra, mind a műsorpolitika, mind a nemzetközi tapasztalatok, valamint a szemünk előtt zajló töretlen verseny következményei alapvetően ugyanabba az irányba hatnak: a média e szegmensei mindenekelőtt profittermelő üzemek, és ez a megfontolás az összes egyéb szóba jöhető kritériumot háttérbe szorítja.

Szűkebb témánk szempontjából mindez azt is jelenti, hogy jelenleg Magyarországon a tényleges befolyással, jelentékeny táborral rendelkező kereskedelmi tévé- és rádióhálózatok, a szórakoztató lapok uralma együttesen olyan erővel formálják a közgondolkodás mindenkori aktuális állapotát, hogy azzal semmilyen egyéb intézmény nem képes a versenyt felvenni. Ennek a hatásmechanizmusnak a legáltalánosabb sémája pedig a szűkös igényűnek vélt, önálló gondolkodásra nagyon kevéssé képes, leginkább a pillanatnyi szórakozásra vágyó fogyasztót tételezi fel, és a maga eszközeivel szüntelenül elő is állítja azt. Ebből az ördögi körből nem látni a kitörési lehetőséget. A hosszabb távra is előretekintőknek inkább azon kellene töprengeniük, hogy milyen következtetések adódnak abból, ha e fönti médiaállapotokat nem a gyermekbetegségek teremtette ideiglenességnek tartjuk, hanem belátjuk, hogy ez maga a rendszer. Természetesen nem állítjuk, hogy a bulvármédia direkt funkciója lenne az intézményes butítás, mert a direkt funkció - a már említett - a nyilvánosság fenntartásával előállított profittermelés. Ám az nagyon is végiggondolandó, hogy hosszabb távon mi lenne a korrekciós teendő akkor, ha a latens funkcióval, valamint a nyilvánvaló diszfunkciókkal szemben ez a nagyüzem tehetetlen, illetve nincs beépítve a működésébe a korrekciós mechanizmus. Akkor vagy utólag kell beépíteni ezt a korrekciót, vagy másféle alrendszerekkel kell e korrekciót kikényszeríteni. (A megoldások széles skálájának felvázolása jelen írásunk keretei között nem férne el, csupán utalni lehet a jogi szabályozástól a versenyképes közszolgálatiság kiépítéséig számos, már ma is meglévő lehetőségre.)

Noha a jelenlegi értelmiségi közvélekedés úgyszólván egységes abban, hogy mindenekelőtt a kereskedelmi médiát tartja felelősnek az ország mind nyilvánvalóbb elbutulásáért, érdemes ezt a megállapítást némi körültekintéssel összefoglalnunk. Vitathatatlan, hogy az esemény/érdekesség-központú média a mind nagyobb nézettségért, példányszámért rendre feláldozza a folyamatokat, s könnyen befogadható, elfogyasztható látványelemekké tördeli szét még a legelemibb összefüggéseket is. Nem helyettünk akar gondolkodni - mint az egykori, agitpropos jóakarónk -, hanem leginkább arra törekszik, hogy ne nagyon gondolkodjunk. Ebben a médiában az elemzés, a folyamatok sokrétűségének a bemutatása nemcsak fölösleges, hanem kifejezetten káros (értsd: profitellenes) tett. Mindebből azonban egyáltalán nem kellene következnie annak, hogy ugyanezek a hatásmechanizmusok törvényszerűen érvényesüljenek az élet számos más, fontos területén is. Magyarán, az lenne az igazi kérdés, hogy miért éppen a bulvármédia mintái hatnak leggyorsabban és legerőteljesebben olyan szegmensekben is, amelyekben pedig egyáltalán nem a nézettségi adatok hajhászása lenne az elsőszámú működési elv. Miért hasonlít mindinkább a politikai élettől a közoktatásig, a helyi hatalmi szféra gyakorlatától a felnőttképzésig, a pártok életétől a művészeti autonómiákig minden közösségi/társadalmi tevékenység a valóságshow-k gyakorlatára? Lehet, hogy Baudrillard és Bourdieu egykori (tizenöt évvel ezelőtti) megfigyelései lennének a leginkább eligazító jellegűek, s az eredeti viszonyok már régen megváltoztak, mert a „való élet" előbb-utóbb a televíziós valóság formái nyomán alakul? Vagyis a bulvármédia győzelme csak a felszínét mutatja valami sokkal mélyebb változásnak?

S a leginkább releváns társadalmi tudás maga az up to date médiaismeret lenne? Kétségtelen, hogy vannak olyan területek, ahol e változások önmagukért beszélően mentek végbe.

3) A közélet változásairól

Több mint tanulságos, hogy a hazai politikai közélet nagyfokú elbulvárosodása és mediatizálódásának legutolsó hulláma lényegében egybeesett azzal az időszakkal, amit az előző pontban a média átalakulásakor rögzítettünk. A kereskedelmi televíziók 1997 utáni megjelenésével, majd gyors győzelmükkel párhuzamosan zajlott le a legújabb kori magyar politikai élet látványos bulvárosodása. Elkezdődött ez már a Fidesz-korszak második évében - ennek részleteiről e sorok írója éppen e folyóirat hasábjain számolt be annak idején -, 2001-től, a permanens kampányok éveiben pedig a futótűz terjedésének gyorsaságával végbe is ment.³ A folyamat részletei s következményei a jelen írás témája szempontjából nem túlzottan fontosak, ám az elbutulásunk történetét és transzparenssé válását nagyon is lényeges pontokon magyarázó fejleményről van szó.⁴

A tartós polarizáció hosszú éveiben észrevétlenül válik kötelező normává a politikai paletta mindkét oldalán a hitszerű viszonyulás, s a nyilvánosan megvallható és tanúsítható közéleti szerepek fokozatosan leegyszerűsödnek a lojalitások rituális megvallásaira. Az odatartozás üres gesztusaira lepusztuló politikai identitásnak előbb-utóbb nélkülözhetetlen egybetartója lesz/lett a mítoszképzés és a mítoszigények újratermelése. Mindez persze egyáltalán nem kedvez a kritikai-reflexív, esetleg pedig önreflexív magatartásoknak, hanem éppenséggel ellenük hat. A politikai elemzés, magyarázat, helyzetértékelés helyét fokozatosan átveszi a mítosztermelés, s a fentebb leírt médiaműködés is előszeretettel ad helyet a mítoszoknak, mert azokat lehetséges röviden, látványosan, azonos terjedelemben, reflexiók nélkül, egymás mellett bemutatni, s így a legkevésbé problematikusan állítható elő a „pártatlanság" póza. (Ami persze ebben az átlátszóan pofátlan formájában szintén inkább mítosz, semmint szakmai-etikai megfontolás, mert a pártatlanságot ilyenformán kitermelő szerkesztőséget rendszeresen megkíméli a legelemibb állásfoglalás kínos pillanataitól.)

Ily módon minden politikai esemény, tett, gesztus, mondandó legfőbb üzenete maga a táborhoz való kötődés rituáléja. Ha a táborhoz tartozás „dupla vagy semmi" érzelmeken nyugszik, akkor a kérdezők, kritizálók veszélyt jelentenek, mert megbontják a tábor egységét, s nemcsak végső soron, hanem mindenekelőtt az ellenfél pozícióját erősítik. E folyamatok a politikai lepusztulás, a közéleti retardáció kétségbeejtő produktumait hozzák létre, s az amúgy is folyamatosan tekintélyét vesztő közélet előbb-utóbb csak a kontraszelekció logikája szerint működik. Magyarán, csak azokat tartja meg és csak azok a típusok élnek meg benne, akiknek másutt már nem jut semmiféle mozgástér.

2007 végére lassan már odáig jutottunk, hogy igazi bátorság szükségeltetik bármiféle közszereplés vállalásához. Igaz, e beszűküléshez időközben jelentékeny mértékben járult hozzá a 2006. őszi héthetes belpolitikai válság nyilvánossága is, amikor is azt lehetett tapasztalni, hogy bármiféle közéleti extremitás, politikai idiotizmus egyenrangúan legitimmé és médiaképessé vált. A közéleti-politikai érdeklődés lassan egyfajta patologikus, magyarázkodásra szoruló szereppé válik, amelynek vállalása nemhogy nem természetes, hanem kifejezetten gyanakvásra okot adó jelenség. S noha közismert ez a tény is, egyetlen bekezdésben mégis utalnunk kell rá. A politikai osztály széles nyilvánosság előtt folytatott diskurzusainak a végtelenségig leegyszerűsített formái, a konszenzus leghalványabb esélyét is nélkülöző küzdelmek erősen öncélú jellege miatt mind kevésbé lehetséges az, hogy bármely társadalmi nagycsoporttal még az őket leginkább érintő kérdéseket is a politika nyelvén meg lehessen tárgyalni.⁵

Összegezve: a tartós és mind kevésbé megindokolható politikai polarizáció egy fontos közéleti szegmensben gyarapítja a kollektív elbutulás forrásait, mert a nyilvános viselkedések egyébként semmi mással nem pótolható részvételi világában pusztítja ki a többféle és reflexív minták lehetőségeit. Ott, ahol esetleg az azonnali korrekció, a kölcsönös tanulás lehetősége komolyan korlátozhatná a butaság egyedüli üdvözítő hatását. Ahol a butaság káros és hosszabb távon mindenkinek ártalmas következményeit a közönség a diszkurzív csatákban könnyedén láthatná be, ott sajnos az üres monológok önmagát erősítő unalmát élhetjük újra és újra át. A kampányműködésre leegyszerűsödő közéletben szükségképpen néznek mindenkit együgyű fogyasztónak, ahol mindenkinek egyetlen ügye van - a kampány maga.

4) A korszellemről

Azzal, hogy Magyarország 1990 táján gyors ütemben politikai és gazdasági rendszert váltott, kevésbé deklaráltan, de ezzel nagyon is lényegbevágóan átszabták a közgondolkodás és a korszellem mintáit is. Az ország szemlátomást egykettőre elfogadta a legfontosabb új kritériumokat: legyen verseny mindenütt és mindenben, mert ez a legjobb a vevőnek. Legyen a teljesítmény a mércéje mindennek, mert ez a legdemokratikusabb, legyen mindenki büszke a sikerére, legfőképpen pedig legyen mindenki sikeres, mert ha mindenki sikeres, akkor az egész ország is az... Nem mondhatni, hogy ne lettek volna már annak idején is szkeptikus hangok, hogy azért ez a váltás nem lesz ennyire népmeseien egyszerű folyamat. Mert például a versenyben nem egyformák a feltételek, ezért nem is lehet igazságos a végeredmény. Arról meg csönd volt, hogy egy versenyben vesztesek is vannak/lesznek, s nem volt világos, hogy ők majd hogyan ünneplik folyamatosan a Mások sikereit, amelyek - egyúttal - az ő kudarcaik. S mi lesz azokkal, akiknek a pillanatnyi piaci és erőviszonyok nem igazolják vissza teljesítményeiket? Az ő teljesítményeik értelmetlenek?

Nem folytatván ennek a maga korában meg sem történt vitának a történetét, csupán csak azt szerettük volna jelezni, hogy az új rendszer hajnalán is roppantul problematikusnak tetszett az Új Korszellem némely alaptétele. Az új tekintély elsődleges forrása a siker lett, a sikert pedig leginkább pénzben lehetett mérni, s innét kezdve nagyjából öt-hat év alatt megismételjük verseny-siker-teljesítmény mindazt, amit a nyugati kultúra erről mondani tudott Balzactól Dickensig, Zolától, Upton Sinclairtől Thorstein Veblenig, száz éven át. Pontosabban szólva: át sem ismételjük, mert ha legalább ezt tettük volna, akkor kevésbé hüledeznénk mostanság, akkor legalább egyben látnánk a folyamatokat. Egyelőre s talán még jó ideig az a helyzet, hogy a háromszög alakzatában bizonyos korábban magas presztízsű tulajdonságok komoly akadályt jelentenek, mert nem megengedhető a habozás, tétovázás, töprengés luxusa, hanem a korszellemet sokkal inkább fejezi ki az e sorok írásakor éppen legsikeresebb tévéműsor, a Pókerarc. Az a lényeg, hogy a végén Te blöffölj a legügyesebben. Az persze nem árt, ha tudsz is valamit, de az önmagában kevés, nagyon kevés. Ahhoz is értened kell, hogy verd át a Másikat, mert ha nem te teszed, akkor ő teszi veled. S ez benne a szép... az, hogy elhiszed-e, nincs is másféle választék/szerep, hanem csak ez a kettő lehetséges... Egy jókor időzített blöff pótolhatja bármiféle tárgyi tudás hiányát. Ennél korszerűbb üzenetet elképzelni sem lehet. Általános vélekedés szerint ez a műsor még a legjobban sikerültebbek közül való, arra meg kitűnően alkalmas, hogy a korszellem modelljét megrajzoljuk belőle. Itt már nincs helye szolidaritásnak, az eredeti minták is sokat finomodtak, itt már úgy illik pofátlannak lenni, ahogyan az még eredményes, de nem kell vele tüntetni. A pofátlanság belső adottság és nem kívülről kapott kényszer.

Persze mindez csak játék. Miként a vele járó pénz is az, mind a játékosnak, mind pedig a csatornának. Szóval ennek az új korszellemnek a mélyén a Tudáshoz való viszony változott meg lényegbevágóan, mert csak a piacosítható, azonnal pozitív következményekre váltható tudásnak/ismeretnek van értelmezhetősége, a siker pedig utólag képes bármiféle tudáshiányt eltakarni. S ha nem kell a tudás, akkor a tudásért kifejtett erőfeszítésnek sincs sok értelme, mert ha a siker tudás nélkül könynyebben elérhető, akkor kifejezetten bosszantó pazarlás mindaz, amit a tudás megszerzéséért fejtettünk ki - feleslegesen. Ezen a ponton be is fejezzük a korszellem eme fontos vonásának taglalását, s visszatérünk a bevezetőben emlegetett dilemmánk értelmezéséhez.

Egy rövid összegzés

Elfogadtuk kiindulópontként annak felvetését, hogy az elmúlt egy-két évtizedben letagadhatatlanul megnőtt a nyilvános suttyóság szerepe, megállíthatatlanul terjed és tüntet a butaság, s minden ellenkező híresztelés ellenére nem a tudásalapú társadalom épül, hanem a büszke tudatlanság hosszan tartó tobzódása az igazi veszély. Megkíséreltük bemutatni négy olyan alrendszer működését, amelyben elvileg blokkolhatóak lennének az imént leírt negatívumok eszkalálódásai. Azt láthattuk, hogy mind az oktatás, mind a politikai közélet, a média és a korszellem mintái szüntelenül termelik azokat a - diszfunkcionálisnak mondható - viszonyokat, amelyek egyáltalán nem kedveznek az elbutulás visszaszorulásának, sőt. Éppenséggel azt is állíthatnánk, hogy eme alapvetőnek tekinthető alrendszerek mindennapi működése nagyon is okkal felelős a végtelenül egyszerű, primitivitásában meghatóan hatékony közéleti minták újratermeléséért. S arra még csak alig utaltunk, hogy e négy metszet közötti szinergikus hatások talán éppen ezekben a mintateremtésekben a leghatékonyabbak. Vagyis egymástól is éppen azokat veszik át, amelyeknek terjedését gátolniuk kellene.

Tegyük fel, hogy az írás legelején a homlokegyenesen ellenkező eljárást választottuk volna. S mind az oktatás, a média, a közélet és a korszellem világából csak azokra a momentumokra összpontosítottunk volna, amelyek a butaság csökkentését, viszszaszorítását, minimalizálását szolgálják. Bizonyosan találtunk volna száz és száz meggyőzőnek tetsző, igaz példát. S akkor kereshetnénk másutt az okokat.

Vagy az is lehet, hogy eleve nem is igaz kiinduló állításunk. Szó nincs a butaság terjedéséről, mindig is itt volt, sok volt belőle, csak mi nem vettük észre, vagy nem vettük komolyan a létét. Mindig is rengeteg sötét ember volt, de nem volt hozzá Mónika show meg héthetes Kossuth téri táborozás, kampánygyűlés és szólás- meg gyülekezési szabadság stb. A butaság csöndben volt, tudta, hogy nem népszerű, és ezért megítélhetetlen volt a valóságos súlya. S csak a rendszerváltás tette transzparenssé, s nagy tévedés volt azt hinni, hogy a rendszerváltás teremtette szabadsággal csakis azok élnek, élhetnek, akiket az előző rendszer jogtalanul korlátozott. (Tímár Péter korai rendszerváltás-filmjében a Csapd le csacsi!-ban panaszkodik a Koltai Róbert által megformált rendőr a népekre, hogy amióta „rendszerváltás van", Nagy lett a pofájuk köztérileg...)

Hát, valahogy így... Nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy mihez képest is nő, növekszik a butaság, a bunkóság, a lepusztulás és a társadalmi szétesettség néhány olyan jellegzetessége, amelyeknek az aránya, mérete, jelentősége - úgy emlékszünk... - egykoron kisebb volt. Vannak folyamatok, amelyekről egyértelmű számaink vannak. Tudjuk, hogy a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest kb. négyszeresére nőtt a bűnözés, tudjuk, mennyivel emelkedett meg a stabilan alkoholisták aránya, azt is, hogy a nők között sokkal jobban, mint korábban. Tudjuk, hogy sok százezren kiestek a munka világából még a kilencvenes évek elején, s azt is, hogy soha többé nem fognak oda visszajutni. Tudjuk, hogy húsz évvel ezelőtt nem láttunk koldusokat az utcán, de azt nem tudjuk, hogy akik ma ott vannak, azok miből és hogyan élhettek annak idején. Tudjuk, hogy csaknem egymilliónyian beleszorultak a kisvállalkozói világba, s azt is, hogy a többségük ezt egyéb lehetőségek híján, kényszerből teszi. Azt is tudjuk, hogy ebben a félszürke/félsötét szférában korántsem a jogkövető magatartás a legsikeresebb, de azt nem tudjuk, hogyan viselkedhetne valaki az élet egyéb területein normakövető szellemben, ha az alaptevékenységében folyamatosan képmutatásra és szabálykerülésre kényszerül. Tudjuk, hogy húsz évvel ezelőtt milliók látogatták a közkönyvtárakat, azt is, hogy hatszor-hétszer ennyien mentek mozikba, s azt is tudjuk, hogy az egykori könyvtárak, kultúrházak és mozik helyén benzinkút, turkáló, babaszerviz és utazási iroda van. Tudjuk, hogy alig tudunk biztosan valamit is. Tudjuk, hogy egy korábbi világot sokkal jobban át tudtunk tekinteni, jobban értettük a számait, a viszonyait, ezt a mait pedig nehezen értjük. A számai sem biztosak, a viszonyai áttekinthetetlenek, s a dominánsnak tekinthető mintáit ugyanúgy együtt tanuljuk azokkal, akikről korábban a legelemibb tanulási képesség meglétét sem tételeztük fel. Tudjuk, hogy ez nem igazán a mi világunk, de azt nem tudjuk, hogy azoké-e, akiktől annyira féltjük. Azokról is nagyon keveset tudunk, akik a tudást fölösleges luxusnak tartják.

¹ Seneca a Vigasztalások 59. levelében teszi fel magának azt a kérdést: „...miért tart minket oly erővel rabságban az ostobaság?...", majd az okokat taglalva fakad ki a címben megidézett kitétellel. S hosszasan panaszkodik amiatt, amiért beérjük mindig a felszínnel, a szemérmetlen hízelgéssel, és egyáltalán nem akarunk megváltozni. (Seneca: Vigasztalások. Budapest, 1980, Európa, 323-324. o.)

² Ormos Mária írása az Élet és Irodalom 2007. október 5-i számában jelent meg A kultúránkról címmel, s a szokásos oktatáskritikai megfigyeléseket minden korábbi próbálkozáshoz képest tágabb perspektívába helyezte. Így arra is alkalmat nyújt, hogy a várható nehézségek tényleges méreteivel vessünk számot, ne csak a rossz közérzetet okozó megszokott élményeinkkel.

³ A polgári koalíció esete a médiában c. tanulmányomban részletesen bemutattam, a Fidesz-kormányzat hogyan építette és használta fel az akkor már érzékelhető infotainmenthatásokat a kormányzati munkában. Mozgó Világ, 2002/7.

⁴ Két hosszabb tanulmányban nemrégiben megpróbáltam számba venni azt a kölcsönhatást, ahogyan a hazai politikai osztály igyekszik eltanulni az új médiahatásokat, illetőleg ahogyan a média igyekszik alkalmazkodni az új politikai felálláshoz: Média, politika, pártok. Politikatudományi Szemle, 2005/1; A hosszú másfél évtized, in Bayer József-Kovách Imre (szerk.): Kritikus leltár. Budapest, 2005, MTA PTI.

⁵ E folyóirat éppen egy évvel ezelőtt, a 2007/1-es számban írások sorát gyűjtötte csokorba annak megmagyarázására, hogyan megy végbe hazánkban a politikai szféra tekintélyének szétmállása.

Forrás: Mozgó Világ