Haláláig nem bánta meg tettét az 1956-os vérbíró

Aki már hallott a Nagy Imre-perről, annak ismerősen cseng Vida Ferenc neve: ő volt az, aki kimondta a halálos ítéletet az 1956-os forradalom miniszterelnökére és társaira, és összesen 20 embert végeztetett ki. A vérbíró haláláig tagadta, hogy az MSZMP vezetői, illetve maga Kádár János utasította volna a halálos ítéletek meghozatalára. Ezt erősíti meg abban az 1989-es interjúban is, amelynek tekercsei közel 20 éven át porosodtak egy fiók mélyén és amit péntek este a Múlt-kor legújabb adásában mutatunk be.

Dr. Vida Ferenc, a Népbírósági Tanács vezető bírája a Magyar Rádió 1989. július 19-én felvett közel hét órás interjújában, és annak a Bartók Rádióban leadott vágott változatában vallott az akkori eseményekről, és a következőkkel indokolta álláspontját: „Én nagyon sok embert halálra ítéltem! Nem bosszúból. Éntőlem távol áll a bosszú! Én nem vagyok a halálos ítéleteknek a nagy híve, de a törvényeket tisztelem.”

A 20 embert hóhérkézre juttató vérbíró azonban nem állt mindig a hatalom csúcsán: Vida Ferenc 1911-ben született Csongrádon, jómódú ügyvéd apa fiaként. 1932-1933-ban részt vett a cionista mozgalomban, közben elvégezte a jogi akadémiát 1934-ben Szegeden, majd 1934-ben Tel-Avivba ment, ahol részt vett az ottani munkáspárt megalapításában. Magyarországon 1936-tól ügyvédjelöltként dolgozott, emellett az illegális kommunista mozgalomban is dolgozott. Ekkor vált ismertté "Tunisz" fedőnéven, mivel jellegzetes arabos külseje volt. 1942-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték illegális kommunista szervezkedésért.

Magyarország német megszállása után Németországba hurcolták, megjárta a dachaui és buchenwaldi koncentrációs tábort, a második világháború után pedig ügyvédként kezdte újra hazai pályafutását. 1945 júliusában a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) budapesti V. kerületi pártbizottságának titkára lett, 1946-1949 között a Belügyminisztérium tanácsosaként, azután pedig az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának alosztályvezetőjeként dolgozott. Az Igazságügyminisztérium 1951 decemberétől alkalmazta, 1953. november 8-tól pedig egészen 1972. október 31-ig a Legfelsőbb Bíróságon tevékenykedett, ahol legmagasabb beosztása kollégiumvezető-helyettes volt.

A gyakran kontrollálatlan dühkitöréseiről és ordibálásairól elhíresült Vida Ferenc mint Pilátus a Krédóba, úgy csöppent bele a Nagy Imre perbe. Eredetileg ugyanis Radó Zoltánt nevezték ki a per bírájává, ám szívinfarktusa miatt 1958 februárjában meg kellett szakítani a tárgyalást. Rainer M. János történész szerint „Radó pervezetési stílusa és Vidáé több ponton döntően különbözött. Radó koncepciója az adott körülmények között lehetséges korrektség elvét követte, mindenkit hagyott beszélni. Radó nemcsak szavakban, hanem gesztusokban is megpróbálta tartani magát az ún. törvényességhez, betartott formaságokat és feltételezhető, hogy az ő fejében nem volt kész koncepció arra, hogy itt mit kell csinálni, kik ezek az emberek.” Vida 1989-ben erről a következőképp vélekedett: „Radó Zoltán nem tudta vezetni a tárgyalást. Radó-féle tárgyalás alatt nem volt több mint a vádlottak kihallgatása. A vádlottak vezették a tárgyalást, Radó pedig futott utánuk, képtelen volt összefogni az ügyet.”

Vida stílusa egész más volt, ő úgy viselkedett, mint egy klasszikus sztálinista politikai per bírája, így átvállalta a vádló szerepét is. A bírói pártatlanság elvére mit sem adva azonosult a váddal és nem lehetett pontosan tudni, hogy éppen ki is az ügyész és ki is a bíró. A helyzetet az is bonyolította, hogy a Nagy Imréék elleni eljárás nagyon összetett ügy volt, a mai fogalmaink szerint egy ilyen per tárgyalása éveket venne igénybe, sok-sok tucat, esetleg százig elmenő tárgyalási nappal. Ebben az esetben viszont az egészet egyetlen hét alatt kellett végigvinni. Vida az 1989-es interjúban mindezt így fogalmazta meg: „Én nagyon jól tudom, hogy a magam első fokú rendkívül kevés rutinjával, bizonyos, hogy néhány eljárási szabályt megsértettem. Meg vagyok győződve róla, hogy ha jól keresnek, sok minden hibát, hiányosságot találnak az ítéletemben.”

Mink András történész szerint „az egy finom megfogalmazás, hogy szakmai hibákat követett el. Én azt gondolom, hogy jogsértések tömkelegét követte el. Jogszerűnek azt gondolom nem nevezhető semmilyen olyan eljárás, ahol a védelem egyetlen egy tanút nem szólíthat a pulpitusra, az összes tanú, aki megszólal a per folyamán, az egytől egyig a vád tanúja.”

Rainer elmondása alapján „közel 30 megidézett tanura, szembesítésekre, védői kérdésekre, vádbeszédekre és a többi és a többi, összesen hat napja volt. Feltűnően sietett. Vida erőltetett tempót diktált. A vádlottakat félbeszakította, nem hagyott teret semmiféle álláspont bővebb kifejtésére és szembeötlően sietett. Vida nyilvánvalóan mélyen azonosult érzelmileg is a vádakkal, az ő hangjából, amely egy inkvizítor kínzó kamrájából süvölt szinte még 50 év után is, őszinte és mély felháborodás, sőt gyűlölet sugárzik.” Az interjúban Vida erről a következőképp nyilatkozott: „Én annál undorítóbb dolgot nem tudok elképzelni, minthogy valaki fönn ül a pulpituson, bíró, tanácsot vezet és azzal, aki lenn áll a vád terhe alatt, azzal elkezd ordítozni, meg gúnyolódni, meg nem tudom mit csinálni. Hát ennél szörnyűbb, ennél embertelenebb dolgot el sem tudok képzelni."

Vida Ferenc mindvégig tagadta, hogy bármilyen törvénytelenséget követett el, és azt állította, hogy ő minden szempontból korrekten járt el, ez viszont messze nem így volt. Indoklás nélkül visszautasított minden védekezésre irányuló indítványt, tehát amikor a vádlottak, illetve a védőik tanúk megidézését szorgalmazták, bizonyos dokumentumok bemutatását indítványozták, akkor Vida ezeknek részlegesen, vagy egyáltalán nem adott helyt.

A Nagy Imrére és mártírtársaira halált kérő Szalai József ügyész, a rendszerváltás hajnalán a még életben maradt Kopácsi Sándor hatod rendű vádlottól bocsánatot kért, Vida Ferenc azonban egy évvel halála előtt sem bánta meg tettét Az interjúban ez így hangzik el: „Én a legtisztább lelkiismerettel ítélkeztem: Én nem úgy éreztem és nem úgy gyakoroltam a bírói hivatást, hogy ez hatalom, hanem ez szolgálat. Ma, 1989-ben Nagy Imrét halálra ítélné? Ma is elítélem. Az, hogy halálra ítélném, azt nem állítom.”

Az interjú döbbenetes részletei, és Vida Ferencnek a per során tanúsított magatartása péntek este lesznek láthatók, 23:15-kor az m1-en.

Forrás: Múlt-kor történelmi portál