A TÁNC REGÉNYE

Fuchs Lívia: Száz év tánc

Hiánypótló. Egyike ez a számos, a túlzott használatban elkoptatott jelzőinknek: hiányt pótol boldog-boldogtalan, ha meg nagyritkán valaki letesz valami fontosat az asztalra, hajlamosak vagyunk elmenni mellette. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Az üdítő kivétel erősíti a szabályt, márpedig Fuchs Lívia tánctörténeti áttekintése sok szempontból kivételes olvasmány. És nemcsak azért, mert a szerző a magyar nyelven csak nyomokban létező szakirodalmat most egyetlen vaskos kötetbe szerkesztve nyújtja át az érdeklődő olvasónak. Hogy mostoha sors jutott a csak magyarul tudó, a színpadi tánc múltja és jelene iránt érdeklődő olvasónak, azt bárki könnyen ellenőrizheti a Száz év tánc végén álló válogatott irodalomjegyzéket böngészve, ahol a több mint 260 cím kevesebb mint harminc százaléka hazai tánctörténeti kiadvány. A Magyar Táncművészek Szövetsége vagy az Országos Színházi Múzeum és Intézet jórészt alkalmi kötetei mellett legfeljebb a Planétás idevágó, valóban fontos, ám követhetetlenül ritkán megjelenő kötetekből épülő sorozatát említhetnénk. A L’Harmattan Kiadó azonban nem csak e szomorú háttértudás birtokában érdemel meg minden elismerést és – az új sorozat egyes kötetei számára pusztán az NKA által megítélt parányi összegeken elmélázva – a mostaninál jóval több támogatást.

Hibás az az előfeltevés, hogy a tánctörténeti stúdiumok ügyének gáláns felkarolása csupán egy szűk réteg úri passziójának kielégítésére szolgál, amibe emiatt kár pénzt ölni. Fuchs Lívia kötete ékesen bizonyítja, hogy a XX. századi tánctörténet nem nevekből és adatokból álló halott anyag, hanem regényes, mozgalmas, letehetetlen olvasmány. Amiből nem mellesleg a XX. századról legalább annyit megtudunk, mint a könyv tulajdonképpeni témájáról: közvetve és közvetlenül is sok szó esik művészetpolitikáról (illetve annak különös doktrínáiról, mely a /színpadon lévő/ testet az aktuális ideológiai alapvetés nyomán hol felmagasztalja, hol porba sújtja), filozófiáról, testkultúráról, ars poeticák változásáról stb. A jó stílusban megírt, áttekinthető struktúrájú könyv (szerkesztő: Mestyán Ádám) tágra nyitja a kaput a tánctörténettel kacérkodók előtt: szakírók és koreográfusok, táncosok és őket nézők, tanulók és tanárok egyaránt nagy hasznát veszik majd.

Nevek és adatok azért vannak nagy számban, hiszen az ezekben való alapos tájékozódás adja a kötet módszertani vezérfonalát: évtizedek, műfajok, alkotók, műhelyek szerint haladunk szépen előre. Amely előrehaladás a könyvet figyelmesen olvasva sosem volt bágyatag araszolás – Fuchs Lívia a nagy újítókat, a forradalmárokat állítja szabatos, precíz elemzései középpontjába. Döntése vállaltan szubjektív – ahogy természetesen válogatása is az –, ám elfogadható: a tánctörténeti rengések epicentrumát fürkészi, miközben hagy időt az utórezgések (hatások és ellenhatások, hommage-ok és elhatárolódások) analízisére is. Sőt, avatott vezetőnk nem diktatorikus természetű lévén a kalandor szellemű olvasónak arra is ad módot, hogy maga teremtsen kapcsolatokat az esetenként időben és térben még oly távol eső életek és művek között. Újabb bónusz: nyitott művet tartunk a kezünkben. A leltár elvileg a 2000. esztendőnél befejeződik, ám gyakorlatilag túlnyúlik rajta egyrészt későbbi bemutatók megemlítésével, másrészt a ma táncot néző olvasó „munkáját” is megkönnyítve teszi lehetővé, hogy a szóba hozott hazai vagy a Magyarországra ma már viszonylag nagy számban érkező külföldi együttesek korai/korábbi munkáinak utánajárjon.

A tolerancia amúgy is fontos jegye a Száz év táncnak: a tánctörténésznek nyilván épp úgy megvannak a maga kedvencei, mint bármely olvasónak/nézőnek, ám – akár ízlésén, akár többlettudásán alapuló – ítéletét sosem kényszeríti ránk, legfeljebb finoman sejteti, kit és mit tart igazán jelentősnek. A szerző nem érzi feladatának miniatűr kiritkai tükrök összeállítását, dinamikus alkotói portréi általában egyszerre mondanak többet és kevesebbet az ismerős kulcsfogalmak szokványos újracsoportosításánál. (Apropó, kulcsfogalmak: egy tárgymutató és egy fogalomtár is elkelt volna a kötet végén, de reménykedjünk, hátha jut rá hely és pénz az új kiadásban, amiben majd a főként az OSZMI Táncarchívumából származó fotók nyomdai minőségének feljavítását is elvárhatjuk. Merjünk nagyot álmodni: jogdíjproblémák ide vagy oda, a kötet több mint ideális kiegészítője lenne egy – akár kommentárokkal ellátott – előadásrészleteket tartalmazó DVD is, hogy ne csak lelki szemeink előtt lássuk, amit látnunk kell.)

Fuchs Lívia egyik divatos betegségtől sem szenved: egyrészt nem rajong feltétel nélkül a táncszínpad nemzetközi sztárjaiért, másrészt nem értékeli túl a hazai tánc egykor vagy ma ismert neveit. E két halmaz nagyritkán metszetet képzett a tánctörténelem során; különösen tanulságosak a könyvnek ezek a, kezdetekről szóló fejezetei: Madzsar Alice, Dienes Valéria, Szentpál Olga pályája külföldi tanulmányok után kanyarodott vissza Magyarországra, hogy a forradalmian új eszmék birtokában saját egyéniségükön átszűrve alkossák újra a táncról, a testről szóló gondolataikat. És egyben szomorúak is ezek a passzusok, hiszen az Európában is jegyzett, virágzó hazai táncéletet egyetlen tollvonással szüntették meg a szovjet megszállás alatt mint dekadens nyugati holmit. Nem jó emlékezni azokra az időkre, de kell – erre is tanít, és ebben is segít Fuchs Lívia kötete.

Forrás: REVIZOR