Az otthontalanság vákuumában: V. S. Naipaul

A harmadik világ volt angol gyarmatterületei között igen zavaros belső kulturális berendezkedéssel bíró régió a karibi térség. Ősi kultúrája lényegében nincs. Az arawak és a karib őslakosságot a gyarmatosító erők gyakorlatilag kiirtották; a korai spanyol telepesek kedvelt időtöltése volt lóhátról vadászni a bennszülöttekre. A maroknyi életben maradt hírmondó Guyana esőerdeiben kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy vegyes lakosságú új társadalomban az ősi kultúrát továbbörökítse. A modern karibi társadalom ezerarcú. A rabszolga-kereskedelmi háromszög középső állomásaként (erre utal Naipaul irodalmi útikönyv-szociográfiájának a címe is: The Middle Passage [A középső út]) otthont adott a Nyugat-Afrikából behajózott fekete bőrű rabszolgáknak.1 Az 1830-as évek rabszolga-felszabadítása után a korábbi rabszolga nem mutatkozott hajlandónak arra, hogy visszatérjen az ültetvényekre, korábbi szolgálati helyére, inkább urbanizálódó, gettósodó társas együttélésben keresett menedéket; ha tehette, elmenekült. Hiányukat az ültetvényesek kezdetben betelepített német vendégmunkásokkal remélték pótolni, ám hamar kiderült: kevés sikerrel. Újabb megoldásként Indiából érkeztek fizetett vendégmunkások, akiknek nagy része a szerződésbe foglalt öt-, illetve tízéves tartózkodást követően nem tért vissza Indiába, bár a hazatérés költségeit a megbízó lett volna köteles vállalni. Az indiai vendégmunkások a forrástársadalom alsóbb rétegeiből, legtöbben Punjab tartományból, földműves sorból kerültek az új világba. Praktikus okokból a szétszéledt rabszolgák barakkjaiban szállásolták el őket, és életkörülményeik szinte semmivel sem voltak jobbak, mint rabszolga elődeikéi. A munkaszerződés lejárta után gyakran nem volt hova visszatérniük, hisz nincstelenként nem hagytak maguk mögött semmit. Új hazájukban, kisebb-na­gyobb mértékben szegregálódva, hindu kolóniákban, a fekete bőrű lakossággal gyakorta viszályban éltek együtt.2 A modern karibi társadalom további (kisebb) szeletét különböző vegyes rasszok, kínai kereskedők, libanoni muzulmánok és európai telepesek adták, akiknek egy része nem is volt állandó lakos: a tengeren túlról igazgatta az ültetvény gazdálkodását. Ez utóbbi lakosságréteg széles körű elterjedtségére utal, hogy az általuk képviselt társadalmi magatartást az angol nyelvben külön kifejezéssel jelölik (absenteeism).

V.S. (Vidiadhar Surajprasad) Naipaul nagyszülei vendégmunkásokként érkeztek Trinidadra. A hindit, nagyszülei nyelvét Vidia már gyerekkorában is többnyire rituális szertartások alkalmával, szitkok, meseelemek rövid utalásaiban hallhatta csupán. Már apja, Seeparsad Naipaul is irodalmi ambíciókat táplált. Egy napilap, a Trinidad Guardian munkatársa, életében kétszer is alkalmazást nyer ugyanitt. 1943-ban saját költségén egy novelláskötetet adott közre; ez az első ilyen jellegű munka indo-karibi szerző tollából, amely valószínűleg feledésbe is merült volna, ha a később már több regényt jegyző fia angliai kiadója, André Deutsch V.S. Naipaul előszavával újra meg nem jelenteti 1976-ban.

Vidia tizenkét évvel fiatalabb öccse, Shiva hasonló pályán indul, mint bátyja. Szintén Oxfordban tanul, szintén több kötetet publikált szerző lesz belőle, nagyrészt bátyja utánzója, de fiatalon, negyvenegy évesen szívinfarktusban meghal. Shiva Naipaul egy hosszabb önéletrajzi esszében eleveníti fel, hogyan hagyta el Trinidadot Oxfordért (Beyond the Dragon’s Mouth), amely kötet talán a legmaradandóbb műve. Vidia unokaöccse, Neil Bissoondath is irodalmi karriert fut be. Jelenleg a torontói York Egyetem professzora, többkötetes szerző. Szépirodalmi munkái mellett említést érdemel még, hogy Kanadában vihart kavart Selling Illusions című kritikai munkája, amely a kanadai kvázi-multikulturális társadalomról és kultúráról rántja le a leplet.

V.S. Naipaultól eddig magyarul három regény látott napvilágot, a Nagyvilág pedig két ízben közölte egy-egy elbeszélését. Ezeket a regényeket a keletkezés sorrendjében mutatom be, és nem a magyar fordítások megjelenésének időrendjében.

Naipaul apjának állít emléket a Mr. Biswas háza főszereplőjében. Ez a portré néhol szomorúra és ironikusra sikerül. Naipaul életrajzírói aprólékosan megvizsgálták és lajstromozták, mely aktuális, a való életből vett esemény szolgál a regénybeli Mr. Biswas mintájául. 1961-ben, a Mr. Biswas megjelenésekor az apa 1953-ban bekövetkezett halála már halványuló veszteség. Az apa életének utolsó három éve alatt már csak levelezés útján érintkezett nagyobbik fiával, aki 1950-ben állami ösztöndíjat nyert, és Oxfordban kezdett egyetemi tanulmányokat. Ennek a hároméves, a távolból ápolt kapcsolatnak dokumentuma az 1999-ben megjelent családi levelezés, Between Father and Son: Family Letters. A sorsfordító esemény élményét, ahogy az ígéretes tehetségű ifjú elindul Trinidadról, V.S. Naipaul szinte kizárólag az első hazaírt levelekben dokumentálja, ám – jóllehet önálló mű nem meséli el újra részletesen az otthonról való elindulás traumáját, katalizátorszerű élményét – szinte minden művében említést kap, és hol fikcionáltan, hol önéletrajzi vonatkozásban, az elindulás örök érvényűen önmeghatározó sajátsága, origóként és indíttatássá nemesülve állandóan jelen van. Rögtön első munkája, amelyet tekinthetünk novellafüzérnek vagy regénynek is, ezzel az epizóddal zárul: „Otthagytam őket, és fürgén a repülőgép felé indultam, hátra sem nézve, csak az árnyékomat bámulva magam előtt, egy táncoló törpét az aszfalton.”3 Ami egyidejűleg ilyen hidegen dokumentált élmény, ugyanaz sokkal megrázóbbnak bizonyult: az apja iránt érzett, gyakran ambivalens ragaszkodás, megértés, szeretet sarkallja harmadik regényének megírására. A több mint hatszáz oldalas mű emléket állít apjának, Mr. Biswas alakjában megrajzolja azt az embert, aki minden bizonnyal a leginspirálóbb személyiség lehetett az egész családban egy bontakozó írói ambíció élesztésében. A Mr. Biswas magyar fordítását 2005-ben, negyvennégy évvel az eredeti mű megjelenését követően indokolja, hogy számos kritikus Naipaul legsikerültebb regényének tartja, de ebben sem, mint Naipaul körül szinte semmiben nincs teljes egyetértés: ugyanennyien vallják, hogy a Mr. Biswas csak egy korai mérföldkő azon a pályán, amely később a The Enigma of Arrival (A beérkezés dilemmái), a Booker-díjjal kitüntetett In a Free State (Egy szabad államban), a magyarul még nem olvasható The Mimic Men (Ripacsok) vagy az Európa Könyvkiadónál Gy. Horváth László fordításában, Bart István utószavával megjelent A nagy folyó kanyarulatában (A Bend in the River) című művekben csúcsosodott ki.

A nagy folyó kanyarulatában remekmű; az eredeti, 1979-es megjelenést ez esetben néhány éven belül követte a magyar fordítás. Salim, az indiai származású főhős Kelet-Afrikából a kontinens belsejébe költözik, hogy egy családi vállalkozás keretében, de magányosan morzsolja éveit. A „nagy folyó”, a Kongó felidézi, újraírja és átértelmezi a posztkoloniális irodalom csírájaként is emlegetett Joseph Conrad-regényt, A sötétség szívébent. Salim – ahogy Conradnál Marlow – a regény végén a folyón menekül el a városból, hagyja maga mögött a polgárháború küszöbén álló országot, és hajózik egészen Londonig. A két regény közti párhuzam szándékolt, de Naipaul regénye a conradi metafizikai kitettség és kitaszítottság átértelmezése is egyben, ugyanakkor egybevág a Paul Theroux memoár-jellegű Naipaul-monográfiájának tanúsága szerint Naipaulban rögeszmeként munkálkodó meggyőződéssel: biztatja Theorux-t, hagyja el Afrikát, mert itt mindent hamarosan újra magáévá tesz a vadon.4 A regény szövegében állandósult metaforaként többször felbukkanó vízilótusz elterjedése, amely a hajózást kezdetben megnehezíti, majd lehetetlenné teszi, és ezáltal az őserdő belső területeit megközelíthetetlenné változtatja, ezt a rögeszmét hivatott illusztrálni.

A Naipaultól eddig magyarul megjelent regények között a keletkezés sorrendjében harmadik, a Fél élet (2004) magyar nyelvű közreadása egy kiadói kényszerpálya eredménye: a 2001-ben Nobel-díjjal kitüntetett szerző abban az évben legfrissebb regénye került néhány éven belül a magyar olvasók elé, jóllehet ez a regénye a szerzőt nem mutatja meg igazi nagyságában, lévén a Half a Life egy idősödő, önismétlő író kissé fáradt és kényszeres önvallomása. Hogy miért nem a Half a Life folytatásával, a 2004-ben megjelent Magic Seeds (Varázsmagvak) című művel, amely egyébként a Fél élet főszereplőjének, Willie Chandran életének „másik felét” írja le, folytatódott a magyar kiadások sorozata, talán érthető. A Magic Seeds ugyanúgy tucatregény, mint a Fél élet. Mindkettő az otthontalan, bolyongó posztkoloniális egyén, a szülőföldjétől elidegenedett, hazátlan kozmopolita helykeresését mintázza. Ahogy a Mr. Biswas háza is éppúgy példázza az apa fizikai menedéket kereső létállapotát, mint a lelki menedék hiányából megszenvedett elutasítást, akaratlanságot, feleslegességet, porszemnyi mulandóságunkat, a Fél életben és a Magic Seedsben megjelenített Willie Chandran története is a fizikai és lelki elutasítás légüres terében önazonosságát, ősei kultúráját kereső, magára maradt, magányos hős traumája.

Az otthontalanság vákuumérzését Naipaul folyamatosan újra és újra körüljárja. A Mimic Men semmihez és senkihez nem tartozó és nem köthető, egy londoni panzió ürességében élő, volt karibi politikusának visszaemlékezéseiben éppúgy ez a központi probléma, mint az Enigma of Arrival leginkább bevallottan önéletrajzi hátterű szerzői, narrátori, főszereplői elbeszélésében.

Az életmű formai vonulatától Naipaul két utolsó regénye elüt. Az utóbbi húsz év munkáival ellentétben, amelyek fokozatosan közeledtek az irodalmi műfajokat szándékosan egybemosó ábrázolásmód felé (Ways of the World, Finding the Centre, Reading and Writing), a Fél élet és a Magic Seeds hagyományos fikció. Épp ezért fordításban könnyebben megragadható, a külföldi olvasó számára kevésbé kultúrkör-függő, míg Naipaul eddig le nem fordított regényei jobbára lábjegyzetekkel megterhelten lennének a magyar olvasó számára igazán érthetőek. Valódi dilemma, hogy hozzáférhetőek lesznek-e magyar fordításban valaha egyáltalán, vagy könyörtelenül elszállnak felettük az évek, és a magyar olvasó Naipaulról alkotandó képe csak az eddig megjelent három regényen alapulhat-e, aminél persze a teljes életmű nemcsak terjedelemben, de világlátásában, filozófiájában, az írói mesterség minőségében is sokkal-sokkal több. Sokat kaphatnánk Naipaulból, ha akadna kiadó, aki vállalná a Mimic Men, az Enigma of Arrival vagy a Guerillas lefordítását és megjelentetését, hogy csak néhány, a magyar olvasó előtt az ismeretlenség homályába vesző regényt említsek az egyébként igen terjedelmes, több tucatnyi kötetre rúgó Naipaul-életműből.5 És ahhoz, hogy a Naipaul-jelenség – amit skandalumok, anekdoták, váratlan feltűnések és eltűnések, interjúkban hangot kapó markáns vélemények gyúrtak imázzsá – magyarul valaha is hozzáférhetővé váljon, semmi reményt nem fűzhetünk: a mai betagozódott könyvkiadásban egy Naipaul-monográfiára aligha lesz hamarosan igény.

JEGYZETEK

1. A behajózás körülményeit George Lamming a The Pleasures of Exile című kötetében plasztikusan illusztrálja.

2. Ezt példázza Seeparsad Naipaul fiához Oxfordba írt titkos levele a hindu közösség zártságáról, lásd Between Father and Son: Family Letters. New York: Vintage Books, 2001. 122–124.

3. Naipaul, V.S.: Miguel Street. Harmondsworth: Penguin, 1987. 172.

4. New settlements are “going back to bush” (80) “when the crunch comes” (102). Theroux, Paul: Sir Vidia’s Shadow: A Friendship Across Five Continents. London: Hamish Hamilton, 1998.

5. És akkor még az igazán csak esszéregényként jelölhető Naipaul-művekről vagy az irodalmi szociográfiát az útirajzzal ötvöző, sokszor Indiához, ősei szülőhazájához – ahol egyébként maga Naipaul soha nem töltött huzamosabb időt – kapcsolódó művekről nem is szóltam.

Forrás: Tárnok Attila Korunk folyoirat