L’ESTRO ARMONICO DELL’ORGANISTA

Orgonaátiratok / Vivaldi 330, III. Budapesti Barokk Fesztivál

L’estro armonico, azaz a zenei erőpróba – ez Vivaldi híres op. 3-as concerto-sorozatának címe, amelyből – orgonaátiratban – három jól ismert darab is felcsendült a III. Budapesti Barokk Fesztivál nyitóhangversenyén, Somogyi-Tóth Dániel előadásában.

Az ismert opusz címének továbbfacsarásával természetesen éppen rá, a Váci utcai Szent Mihály templomban rendezett orgonaest szólistájára utaltam. A többek között három eredeti Bach-kompozíciót (köztük a bachi orgona-oeuvre egyik csúcspontját, a c-moll passacagliát) is magába foglaló program ugyanis nyaktörő erőpróba volna minden igényes orgonaművész számára. A tanulmányait csak nemrég befejező Somogyi-Tóth Dániel jött, játszott, és kiállta a próbát. Mi több: meghódította a közönséget. Sőt még ennél is többet tett: sutba dobta a Bach-orgonálással gyakran együtt járó merev ünnepélyességet és üres monumentalitást, és olyan érzékeny, színekben és előadói ötletekben gazdag, hajlékony módon zenélt ezen a talán legnehezebben kezessé tehető hangszeren, hogy nyugodt szívvel leírhatom: berobbant a magyar előadóművészet élvonalába.

Somogyi-Tóth azt kérte a rendezőktől, hogy játékát a szentély előterében elhelyezett kivetítőn tegyék láthatóvá a közönség számára. Az első pillanatban talán sztárallűrnek vélhető gesztus azonban nem a népszerűség-hajhászást szolgálta, hanem olyan határozott zenei célt, amely szorosan összefügg játékának jellegével. Ő ugyanis azok közé az orgonisták közé tartozik, akik nem hajlamosak semmiféle sleppelésre (amiben segítségére volt a gyakorlatilag késés nélkül megszólaló Váci utcai orgona is), de főképp a leggazdagabb regisztráció esetén is a zenei szövet transzparenciájára, a szólamvezetés plaszticitására törekszenek. Ha viszont a néző előtt megjelenik a rendszerint láthatatlan orgonista négy végtagjának munkája, az majdnem olyan áttetszővé teszi a zenei szövetet, mintha partitúrát tartanánk a kezünkben.
Persze semmilyen vizuális mesterkedés nem segítene, ha az, amit hallunk, nem volna rendben. Somogyi-Tóth játékára viszont egyszerre jellemző a szigorúság, pontosság és a lélegzet nagyívűsége, az artikuláció kivételes gazdagsága (elsősorban a rövid hangok karaktertől függő, bőkezű alkalmazása), az idő agogikai eszközökkel történő magabiztos kézben tartása, és a regisztrációs lehetőségek gazdag, olykor rendkívül eredeti és a zenei élményt elmélyítő kihasználása.

Mindjárt a nyitó „nagy” g-moll fantázia és fúga első tételében feltűntek a pedálbasszus puha, szinte túlvilági mély hangjai; a fúga energikus non-legatója pedig feltartóztathatatlan lendületet adott a tételnek. Már ekkor megfigyelhettük, hogy Somogyi-Tóth pedáljátéka is mennyire pontos és tudatosan artikulált.

A János Ernő szász–weimari herceg egytételes C-dúr concertójából készített Bach-átiratát többek közt a következetesen végigvitt visszhang-effektusok tették energikussá. A L’estro Bach által feldolgozott öttételes d-moll concerto grossójának első tétele éteri hangzású, magas ajaksípokra regisztrálva hangzott fel, szinte a szférák zenéjeként. A hallgatót a nyúlfarknyi Grave átvezetés telt akkordjai rángatták vissza a földre. A fúga és a gyors zárótétel ismét az előadó perfekcionizmusáról tanúskodott, és főként arról a képességéről, hogy egy bonyolult tételt nem csupán eljátszik, hanem minden hangja él, és így valóságosan, figyelmünket folyamatosan ébren tartva eljut az első hangtól az utolsóig.

A C-dúr toccata, adagio és fúga előadásából hadd említsem meg a toccata ruganyosságát, izmosságát, a tételt megnyitó cikázó motívum Till Eulenspiegel-i szemtelenségét, a beszédes retorikus szüneteket, a „régi zenés” fül által is szomjazott rövid záróhangokat, valamint az Adagio felkavaróan szép, az Actus Tragicus nyitótételének közeli rokon gyászzenéjét emlékezetünkbe idéző előadását.
Az ismét a L’estróból, az a-moll kéthegedűs koncertből adaptált következő Bach-átirat emlékezetes pillanata volt a lassú tételben a bevezető ütemek markánsan artikulált basszusmenete, majd az átható nazális regiszteren játszott, puha és érzéki hatású ajaksípokkal kísért dallam. A zárótétel, a maga hangsúlyos kotkodácsoló effektusával, lenyűgözően sodró erejű volt.
Ezt az előadó saját átirata követte ugyanazon sorozat G-dúr concerto grossójából, majd a nagy c-moll passacaglia monumentális és minden ízében izgalmas előadása. Már a kezdés pillanatát emlékezetessé tette a nyolcütemes passacaglia-téma lélegzetelállító, misterioso megszólalása. A koncert után egy már visszavonult, kiváló kolléga megkérdezte tőlem: hallottad ezt már valaha így játszani?

Bizony nem hallottam. S valószínűleg az egész hallgatóságból sem sokan.

Szerző: Malina János REVIZOR
Fotók: Somogyi-Tóth Dániel. Forrás: legifoto.hu és Antonio Vivaldi (Forrás: Wikipedia Commons)