Bibliai tájak titkai:A Karmel-hegy

---

„Tested fölött a fej olyan, mint a Karmel, fejeden a haj, mint a bíbor, királyi fürtökkel ékesítve” (Énekek éneke, 7. fejezet 6. vers). A Szentírás nem véletlenül a női szépséggel veti össze azt a vízben gazdag, virágzó hegyvidéket, amely Izrael északnyugati részén, Haifa fölött terül el. Legmagasabb csúcsa ugyan csak 535 méter, ám tölgy- és fenyőerdői, a völgyekben megbúvó patakok és cserjék, a tavasszal virágzó rétek, a déli és nyugati, a Földközi tengerbe nyúló lejtőkön termô olajfaligetei és szőlőskertjei mégis varázslatossá és fenségessé teszik. Jesája próféta is a „Karmel díszét” (héberül Hadar hakarmel) említi (35. fejezet 2. vers), s ez a kifejezés mindmáig használatos.
Nevét a hegy a héber kerem és Él szavak összetételéből nyerte, ezek együttes jelentése: az Isten szôlôskertje. Az erôs napsugár, a jó minőségű föld, a többnyire kellő csapadék és a patakok tápláló vize édes aszúszemeket érlel, ezeket októberig a szőlőtöveken hagyják, úgyhogy az ebbő l nyert tömény mazsolabort vízzel és fűszerekkel kell oldani. A hegydélnyugati lejtője mind a mai napig világszerte ismert borvidék, s a „Carmel” márkanevet szinte mindenütt ismerik.
Amikor a Szentírás „tejjel-mézzel folyó Kánaánról” beszél, nem csupán képletes szófordulatot alkalmaz, hiszen már a korai ókorban ezen a tájon (Izrael északi-északnyugati vidékein) olyan fák is léteztek, amelyeknek kérgéből a legínségesebb időben is gyantamézet lehetett fakasztani, s a kókuszhoz hasonló, lehulló gyümölcsökben „tej” folydogált. Még később is, valahányszor az ország értékeit kívánták ecsetelni, a Karmel-hegyet említik először. „Elvittelek benneteket a Karmel országába, hogy egyétek gyümölcseit és minden javát” (Jeremiás könyve, 2. fejezet 7. vers).
Érthető, hogy ezen a tájon már ősidők óta megtelepült az ember, barlangjaiból folyamatosan kerülnek elő őskori és ókori régészeti emlékek. A közelmúltban egy amerikai turistacsoport az egyik barlang mélyén bevert fejű koponyára bukkant, s az esetet azonnal jelentették a legközelebbi rendőrőrsön. Valóban gyilkosság történt, - állapította meg a nyomozati jelentés -, csakhogy a buneset több ezer évvel korábban zajlott le.
A hegy bővelkedik a mélyebb és kevésbé mély barlangokban, ahova már a korai ókorban is szívesen rejtőztek az emberek. Sőt, egyes barlangokat hosszabb-rövidebb ideig lakóhelyként is használták. Ámosz próféta is említi ezeket a búvóhelyeket, de úgy véli, Isten ítélete elől ezek sem nyújthatnak oltalmat. „Ha a (bűnösök) elrejtőznének a Karmel csúcsán, onnan is felkutatom és elhozom ôket” (Ámosz könyve, 9. fejezet 3. vers).
A Karmel-hegyen sok sírbarlang található. A hegy északnyugati lejtőjén, Haifától északra, a tenger közelében, egy ilyen sírbarlangból került elő az első izraeli zsidó emlék, egy kőbe vésett felirat, amely röviddel (mindössze tíz-tizenöt évvel) a honfoglalás után, az időszámításunk előtti 1400 körül készült. Csupán négy óhéber betű található ezen a sírtáblán, egy jól ismert bibliai férfinév: az itt eltemetett zsidót történetesen Jákobnak hívták. Ebből is látható, hogy a Karmel-hegy egyike volt a Kánaánba érkező törzsek első letelepülési helyeinek.
A honfoglalás után Jósua szétosztotta a meghódított földet az egyes törzsek és családok között. A Karmel vidéke Asér és Zebulon törzseinek határterülete lett (Vesd össze Jósua könyve, 19. fejezet 26-27. vers). Asér leszármazottai mezőgazdasági termeléssel, Zebulon fiai viszont - nyilván a haifai öböl segítségével - halászattal és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak.
A Karmel hegyén, a Szentírás szerint, számos fontos történelmi esemény zajlott le, ezek közül a legjelentôsebb Élijáhu (Illés) próféta személyéhez kötôdik. Élijáhu a gileádi Tisbi falvából jött ide, hogy a Mindenható küldetését teljesítse. Neve annyit tesz: az Örökkévaló az én Istenem. S valóban, a próféta egész élete az egyistenhit szolgálatában, a társadalmi igazság védelme érdekében állt. Ebben az időben, a 9. század közepén (871-től 852-ig) egy igen jelentős uralkodó, Áháb, Omri fia állt az izraeli királyság élén. A korabeli közel-keleti források szerint a nagyhatalmak szinte egyenrangú partnerükként fogadták el őt, aki legyőzte és adófizetőivé tette a szomszédos országokat: Arámot, Moábot és Ammont. A föníciai városállamokkal baráti kapcsolatot teremtett: ennek érdekében a szidoni királylányt, Izebelt feleségül is vette. Fôvárosa, Somron nagyszerű építészeti remekekkel gazdagodott. Csakhogy a bibliai emlékezet nem ezeket érzi fontosnak, inkább a vallási-erkölcsi szempontokat veszi figyelembe, s ezért egyértelmuen elítéli Áháb királyt.
Áháb, aki a Salamon halálával kettészakadt Izrael hetedik királya volt, eltávolodott a zsidó egyistenhit hagyományaitól. „Áháb, Omri fia pedig király lett Izrael fölött, --s uralkodott Somronban huszonkét évig--S mintha csak kevesellte volna Jerobeámnak, Nevát fiának vétkeit, folytatva azokat feleségül vette Izebelt, Elbáálnak, a szidoniak királyának lányát, elment és szolgálta Báált, és leborult elôtte. S oltárt emelt Báálnak, a Báál házát, amelyet Somronban épített. S létrehozta Áháb az Aséra ligetét, és tovább bosszantotta az Örökkévalót, Izrael Istenét, súlyosabban, mint Izrael bármelyik királya tette, aki előtte volt” (Királyok I. könyve, 16. fejezet 29-33. vers).
Báál és Aséra egyaránt föníciai-kánaáni termékenységistenek voltak, amelyek kultusza már korábban sem volt ismeretlen Izraelben, legnagyobb elterjedésüket azonban kétségtelenül Áháb és Izebel (Jezabel) idején érték el. A báálok (a szó jelentése úr, gazda, mellesleg innen ered magyar bálvány szavunk) minden bizonnyal bikaistenek voltak, míg az asérák (jelentése bőség, boldogság) inkább a nôi termékenység jelképei lehettek A föníciai királyné hazájából nagy számmal hozatott papokat, hogy a zsidókat saját hitére térítse. Ugyanakkor kegyetlenül üldözte a prófétákat, sokukat meggyilkoltatta. Egyesek az országból elszökve, vagy barlangok mélyén igyekeztek meghúzódni, hogy átvészeljék a nehéz éveket. A király első embere, Obadjá például (a királyi pár akarata ellenére) ötven-ötven prófétát rejtegetett és táplált két barlang sötétjében.
Élijáhunak ugyancsak menekülni, bujkálnia kellett, s többek között a Karmel-hegy egyik barlangjában talált menedéket. Ezt a barlangot mindmáig „Illés barlangjának” tartja a helyi hagyomány. Az üldöztetés olyan súlyossá vált, hogy végül egyedül Élijáhu maradt a próféták közül Izrael földjén, s ezért a nép őt tekintette a megváltás utolsó reményének.
A Szentírás szerint Isten megbüntette Áhábot és Izebelt a bálványimádás elterjesztése miatt, s ezért három éven át nem hullott eső. Különösen érdekes Élijáhu és Áháb személyes találkozása: a próféta szinte ráparancsol a szorult helyzetben levő királyra. „S történt, mihelyt meglátta Áháb Élijáhut, így szólt hozzá: Hát te vagy az, Izrael megzavarója? Amaz így válaszolt: Nem én zavartam meg Izraelt, hanem te és atyád háza, hogy elhagytátok az Örökkévaló parancsolatait, és hogy jártál a bálok után. Most pedig küldj és gyűjtsd össze egész Izraelt a Karmel hegyére, a Báál prófétáit is, mind a négyszázötvenet” ugyanott, 18. fejezet 17-19. vers). S a nagyhatalmú király eleget tett a próféta felszólításának: a Karmel hegyére hívta a hitében elbizonytalanodott népet és a nagyszámmal érkezett idegen prófétákat. Velük szemben Élijáhu egymaga vette fel a versenyt.
A Karmel délkeleti csúcsán mindmáig látható az a magaslat, ahol hajdan Élijáhu megküzdött a Báál-papokkal. (A közelében ma karmelita kolostor áll.) A próféta és a papok számára egy-egy tulkot hoznak, felteszik a fára, de tüzet nem gyújtanak alá. Élijáhu megengedi, hogy Báál papjai szólítsák először istenüket, küldjenek tüzet az oltárra, de azok napestig hiába próbálkoznak. A próféta - a nép meggyőzése érdekében - végül már gúnyos hangvételt választ: „Kiáltsatok hangosabban, mert ha isten ô, netán beszélnivalója támadt, netán akadályoztatva van, netán útra kelt, talán alszik éppen, és akkor felébred. Azok pedig fennhangon kiáltottak, és összeszabdalták magukat szokásaik szerint, karddal és lándzsával, amíg a vér el nem lepte őket. S lassan elmúlt a dél, eljött a késő délutáni lisztáldozat ideje, ám sem hang, sem válasz, sem isteni jel nem érkezett” (ugyanott, 27-29. vers).
Végül maga Élijáhu készíti elő áldozatát, a nagyobb hatás kedvéért még vizet is öntet a fára. „A lisztáldozat elérkezésének idején, előrelépett Élijáhu próféta és így szólt: Örökkévaló, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene, a mai napon nyilvánvalóvá válik, hogy Te vagy Isten Izraelben, s én a Te szolgád vagyok. Hallgass meg, Örökkévaló, és felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy Te, Örökkévaló, vagy az Isten, hiszen Te engedted meg azt is, hogy szívük elforduljon Tőled” (ugyanott, 36-37. vers). A próféta imájának hatására tűz szállt le az égből, még a köveket, a port és a vizet is felperzselte, a nép pedig egyhangúan ezt kiáltotta: „Az Örökkévaló az Isten”. (Hadd tegyük hozzá, hogy a jom kipuri böjt végén ugyanezt mondjuk, hétszer egymás után.)
A tömeg ezután levetette gátlásait, felgyülemlett dühét a Báál-papok ellen fordította, valamennyiüket lemészárolták. Áháb király, mit sem zavartatva magát, vacsorázni tért, Élijáhu azonban a Karmel egy másik csúcsára ment, hogy esőért imádkozzék. A Karmel hegy tetejéről mindmáig páratlan kilátás nyílik a haifai öbölre, ahol a nyugati tenger habjai közt, csodálatos színek kíséretében nyugszik le a nap. Ez a látvány nyújtott pompás hátteret a próféta újabb csodatételének: leborult a hegytetőn, hogy az Egek Urához imádkozzon. Elküldte szolgáját, nézze meg a tengeri utat, lát-e valami változást. Hetedszerre tenyérnyi nagyságú piciny felhőcske jelent meg a láthatár szélén. Élijáhu ekkor szolgáját a királyhoz küldte, fogasson be gyorsan, és induljon el, mert rövidesen elered az esô. Mire a szolga visszatért, teljesen elborult az ég, kitört a vihar, és a szomjas föld magába szívhatta a várva-várt csapadékot.
A Karmel csúcsairól érzékelhetô, magával ragadó látvány a Talmud tudósait sem hagyta hidegen. A magasból alátekintve a Földközi tenger habjainak tükröződését, folyamatos színárnyalat változásait figyelhetjük meg. Aki tartósan szemléli, délibábos képeket fedezhet föl bennük. Rabbi Hijja, az egyik legkiválóbb mester például váltig állította: „Aki látni akarja, milyen volt Mirjám kútja, menjen fel a Kármel tetejére, és tekintsen a tenger irányába. Előbb-utóbb látni fog a távolban valami szitafélét, amely éppen olyan, amilyen a prófétanő kútja lehetett” (Sabbat 38/a).
A talmudi mesterek a Karmel leghíresebb termékét, a mazsolaszőlő édes-erôs nedűjét sem vetették meg. Egy vita során például azt mondják valamire: „ez épp olyan, mint a Karmel bora” (Nidá 21/a) - tudniillik szép, vörös színu. Élijáhu csodája sem merült feledésbe. A Talmud említi azt a szokást, hogy az őszi nagyünnepek végén, a záróünnepen (smini aceretkor), amikor az esôért imádkoznak, így szól a nép Istenhez: „Kérünk, válaszolj nekünk, ahogyan meghallgattad Élijáhu imáját a Karmel hegyén” (Taanit 15/a).
A „Karmel dísze” ma is Izrael egyik legszebb vidéke. Noha a város már szinte a hegy csúcsáig terjeszkedett, noha kábelkabinok visznek föl a levegőben Haifa felső részébe, a hegyoldal (benne a Baháj-szentély) megőrizte régi szépségét, s a magasból nagyjából ugyanaz a csodálatos látvány tárul elénk, ami a régieket, Élijáhu prófétát és a talmudi mestereket is rabul ejtette.

Raj Tamás EREC 2002. november