Balanyi György: Magyar szentek, szentéletű magyarok I.

Bevezetés

Sokan és sokrendben felpanaszolták már, hogy mi, magyarok, szentjeink száma tekintetében messze mögötte maradunk nyugati szomszédainknak; nemcsak a román olaszoknak, franciáknak és spanyoloknak, hanem a germán németeknek, angolszászoknak és a kelta íreknek is. Míg ugyanis nyugati szomszédaink martirológiumai százszámra tudják felsorolni történetileg igazolható szentek nevét, mi legfeljebb ha négy tucatra valót tudunk keservesen összeböngészni. De ezek közt is aránylag kevés az egyházilag elismert és hivatalosan kinyilvánított szent. Túlnyomó részük csak a népi áhítat és az emberemlékezetet meghaladó kultusz utólagos szentesítése címén került be a nemzeti szentek tiszteletreméltó galériájába. A helyzet könnyebb áttekintése céljából mindenekelőtt hivatalos jóváhagyást nyert szentjeink és boldogjaink jegyzékét próbáljuk összeállítani. Mielőtt azonban ezt tennők, egy megjegyzést kell előrebocsátanunk: nevezetesen utalnunk kell azokra a halhatatlan érdemekre, melyeket Árpádházi királyaink állami és társadalmi rendünk, gazdasági és kulturális életünk megalapozásán messze túlmenőleg vallási és erkölcsi felfogásunk kialakítása és megszilárdítása terén is szereztek. Bízvást mondhatjuk, hogy nincs még egy középkori dinasztia, mely az életszentségnek és az erkölcsi szépségnek annyi és oly vonzó példáját hímezte volna nemzete történetébe, mint a keresztény Árpádfiak egymást követő nyolc-tíz nemzedéke a miénkbe. Hiszen középkori szentjeinknek és boldogjainknak jó fele belőlük, illetve oldalági leszármazottjaikból kerül ki.

Az Árpádház férfi szentjei

Ilyen körülmények közt a világ legtermészetesebb dolgának kell vennünk, hogy az első magyar szent, a par excellence ,,szent király" is az Árpádok dicső nemzetségéből került ki. Szenttéavatása 1083. augusztus 20-án Székesfehérvárott ment végbe országra szóló fényes ünnepség keretében. Régebbi történetíróink állítása szerint az avatást maga VII. Gergely pápa kezdeményezte, megparancsolván, hogy azok testét, ,,akik Pannoniában a keresztény hit magvait elhintették és az országot szóval és tettel a kereszténységre térítették'', fel kell emelni és oltárra kell helyezni.

Az állítás azonban ebben a formában nem felel meg a valóságnak. Gergely pápát azidőtt sokkal jobban igénybe vették az invesztitúraharc vad küzdelmei, semhogy ideje lett volna a pannon király szenttéavatására gondolni. Hiszen tudjuk, hogy bősz ellenfele, IV. Henrik király 1081 tavaszán körülzárta, 1082 őszén rendszeres ostrom alá vette s végül 1083. június 3-án hatalmába kerítette az örökvárost. A szorongatott pápának utoljára nem maradt más menedéke, mint az Angyalvár. Ezzel természetszerűleg együtt járt, hogy a külvilággal s következésképpen Magyarországgal is hosszú időre megszakadt minden érintkezése. Ez a körülmény azonban egyáltalában nem érintette a székesfehérvári szenttéavatás érvényességének kérdését. Hiszen tudjuk, hogy a pápa cselekvô közreműködése akkor még nem volt elengedhetetlen alaki kelléke a szenttéavatásnak. Azzá csak jóval később, III. Sándor (1170), végleg pedig VIII. Orbán pápa uralkodása alatt (1634) lett. Addig a püspököknek, illetve metropolitáknak is jogukban állott saját területükre szóló hatállyal szenteket avatni (beatificatio aequipollens).

Szent István esetében is pontosan ez történt: testének felemelését (elevatio) nem a pápa, hanem a király elnöklete alatt tanácskozó nemzeti zsinat rendelte el. De ez a -- ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk -- házi használatra készült szenttéavatás legkevésbé sem akadályozta az új szent tiszteletének terjedését. Már csak azért sem, mivel szent királyunk monumentális egyéniségével, a keresztény hit terjesztése érdekében kifejtett heroikus munkájával, a Szentszékkel és a cluny-i reformmozgalom vezetőivel ápolt barátságával s nem utolsó sorban a római, ravennai és jeruzsálemi zarándokház alapításával már életében széles körökben ismertté és tiszteltté tette nevét. Később pedig a Nyugatot (Aachen, Bamberg, Róma, Ravenna, Raguza) járó magyar zarándokok öregbítették nagymértékben tiszteletét. Jellemző, hogy IV. Miklós pápa már 1290-ben búcsút engedélyezett mindazoknak a híveknek, akik ,,Szent Istvánnak a magyarokról nevezett templomát'' Szent István vértanú és Szent István király ünnepének nyolcada alatt ájtatosan látogatják. A fejlôdésre XI. Ince pápa tette rá a koronát azzal, hogy a szent király ünnepét Budavár visszafoglalása fölött érzett határtalan örömében az egész keresztény világra kiterjesztette és megülését a győzelem évfordulójára, szeptember 2-ra tűzte ki. Ezzel az intézkedésével az eredeti beatificatio aequipollens-t teljes értékű beatificatio formalis-szá léptette elô. Szent Istvánéval egyidőben ment végbe leghűségesebb munkatársának, Gellért püspöknek szenttéavatása is. És ez így is volt rendjén: illett, hogy akik együtt verítékeztek a vetésben, együtt örüljenek az aratásnak is. Mert bizonyos, hogy a magyar kereszténység meggyökereztetésében és egyéni arculatának kialakításában -- gondoljunk csak buzgó Mária- tiszteletére! -- Gellért püspöknél senki nem szolgálta hívebben a szent király szándékait. Csak az a kár, hogy szenttéavatásáról még annyit sem tudunk, mint királyi uráéról. Még azt sem tudjuk, hogy Székesfehérvárott vagy Csanádon ment-e végbe, ahová még 1053-ban átszállították holttestét. Bizonyosnak csak annyi látszik, hogy ereklyéit 1084. február 24-én helyezték végleges nyugovóra, mégpedig hihetőleg abban a több mint két méter hosszú kôkoporsóban, melyet 1868- ban a mostani plébániatemplom építése alkalmával ástak ki. A szent apa és a szent nevelő megdicsőítését rövidesen követte a szent fiú és a szent tanítvány felmagasztalása. Szent Imre herceg szenttéavatására, legendájának határozott állítása szerint, 1083. november 5-én került a sor s a közvetlen indítást bizonyos Konrád nevű német vezeklôvel történt különös csoda adta hozzá. Annyi bizonyos, hogy a szent herceg ünnepe az 1092. évi szabolcsi zsinaton elrendelt ünnepek közt már ott szerepel.

Szent László király legendájából tudjuk, hogy a fehérvári nemzeti zsinat a magyar kereszténység megalapítóin és eszményképein kívül még két egyszerű remete: Zoerárd (Szórád) András és Benedek szenttéavatási ügyével is foglalkozott. E feltűnő jelenség magyarázatát, nézetünk szerint, abban a körülményben kell keresnünk, hogy az első magyar író, Boldog Mór, előbb pannonhalmi szerzetes, később pécsi püspök (+1070) jó két évtizeddel elôbb igen vonzó formában megírta a két jámbor férfiú életét, vagy mint akkor mondották, legendáját és így kész formában nyújtotta a zsinat részvevőinek a szenttényilvánításhoz szükséges anyagot.

A magyar kereszténység fennállása első századának végén tehát már öt hivatalosan kijelentett szenttel dicsekedhetett. Újabb gyarapodásra jó száz esztendővel később, a XII. század végén került a sor. A Gondviselés úgy akarta, hogy ezúttal éppen annak a férfiúnak ügye kerüljön napirendre, aki az előző avatásokat olyan nagy hozzáértéssel és körültekintéssel intézte: I. László királyé. Az ő szenttéavatása már egészen a III. Sándor pápa által megállapított új rend szerint ment végbe: III. Celesztin pápa III. Béla királyunk és a nemzet ismételt sürgetésére 1192-ben Nagyváradra küldötte Crescentius Gergely bíborost és vizsgáló társait azzal a meghagyással, hogy ott a helyszínen eszközöljenek kihallgatásokat a már életében szentként tisztelt király életére, erényeire, főleg pedig csodatételeire vonatkozólag. A részletes és kimerítő vizsgálat kedvező eredménnyel végződött és a pápa a biztosok jelentésének beérkezése után habozás nélkül a szentek sorába iktatta nagy királyunkat. A szenttényilvánítást az akkori idők szokásának megfelelően az elevatio követte: az új szent testét kivették régi koporsójából és ,,királyszínű kamuka lepedőbe'', azaz bíborszínű selyem szövetbe burkolva, fején drágaköves koronával, kezében a királyi pálcával a Dénes mester és fia, Tekus remekelte aranyozott ezüstkoporsóba helyezték át.

A XIII. és XIV. század fordulója újabb szentet érlelt az Árpádok kiveszni induló fáján Szent Lajos toulousei püspök személyében. Igaz, az új szentet meglehetősen távoli szálak fűzték a dicsô törzshöz, de mégis királyi ősök és szentek vére csörgedezett ereiben: atyja, II. Károly nápolyi király révén IX. Szent Lajos francia királynak, anyja, Mária, V. István magyar király leánya révén pedig Magyarországi Szent Erzsébetnek volt az unokaöccse. A vér nemessége egész életén át megtetszett rajta: kortársai egyhangú állítása szerint a keresztségi ártatlanság állapotában halt meg. Atyja akarata ellenére egyházi pályára lépett, s VIII. Bonifác pápa már 23 éves korában toulousei érsekké nevezte ki. Ő azonban többé vágyott: 1296 karácsonyán az Ara Coeli-kolostorban Szent Ferenc fiai közé lépett. De mielőtt szerzetesi géniusza kibontakozhatott volna, 25 éves korában meghalt (1297. augusztus 19.). A második avignoni pápa, XXII. János már húsz évvel halála után szentté avatta őt (1317. április 7.). Rá teljes mértékben alkalmazhatjuk a költő megfejelt mondását: Miénk a fa, miénk gyümölcse.

Forrás: Polczer Porta