Magyar zenetörténet - A török utáni újjáépítés, Főúri rezidenciák

Barokk és klasszika >

A török utáni újjáépítés A 17–18. század fordulóján a csaknem 150 éves török uralom alól felszabadult, kuruc szabadságharcoktól gyötört, népességében megfogyatkozott országban elkezdődött a gazdasági, politikai és szellemi újjáépítés. Újraszervezésre várt a közigazgatás, a gazdasági és kulturális élet. A török hódoltsági területeken hatalmas lendülettel épültek kastélyok, templomok, sőt egész városok, falvak, melyek az új, barokk építészeti stílus jegyeit tükrözik. Az első évtizedekben a kultúra mecénásai a gazdaságilag helyreálló egyházi nagybirtokok urai, a püspökök voltak. Később a gazdag főnemesi rezidenciák pártfogolták a tudományokat és művészeteket. Mivel a püspöki, érseki széket gyakran a legelőkelőbb családok (Esterházy, Batthyány, Erdődy) tagjai töltötték be, a művelődés, a zene ezekben az egyházi központokban virágzott. A művészetek területén az újjáépítés az európai barokk stílus meghonosítását kívánta meg. Mivel a török időkben a zene folyamatos művelésére és magyarországi zenész-képzésre csak kevés helyen, az ország peremén volt lehetőség, a zenészek zömét a külföldről érkezett, bevándorló, illetve hosszabb-rövidebb ideig itt működő muzsikusok alkották. Ezt az időszakot a vallási élet felvirágzásaként tarthatjuk számon. Kiépültek az egyház intézményi, szervezeti keretei; templomok, iskolák jöttek létre, százával létesültek új plébániák. Nem véletlen tehát, hogy a 18. században a templomok voltak a korszerű zene művelésének legfőbb helyszínei. A katolikus és evangélikus templomok többségében ugyan az anyanyelvű egyházi népének szólt, de a székesegyházakban, főúri kápolnákban, nagyobb városi plébániatemplomokban és rendi templomokban nagy lelkesedéssel láttak hozzá az igényes többszólamú zenét játszó zenekarok, a capellák létrehozásához. A jelentősebb magyarországi templomok számára a minta a bécsi udvari kápolna együttese és repertoárja volt. A capella létszáma a püspökség, káptalan, plébánia vagy kolostor anyagi lehetőségeitől, nemesi udvar esetében az illető főúr zenei műveltségétől függött. Az együttest általában két-három discantista és altista énekes fiú, tenor és basszus férfi énekes, két-három hegedűs és ugyanennyi fúvós hangszeres alkotta a karnaggyal és az orgonistával együtt. Ez együttvéve mintegy 15–16 fizetett énekest–zenészt jelenthetett egy-egy jelentősebb templomban. Az énekes gyerekek a legközelebbi iskola diákjai voltak (templomban nők a 19. század elejéig nem énekelhettek.) A zenészek általában több hangszeren játszottak. Ünnepi alkalommal az azonos földrajzi környezetben működő zenekarok kisegítőket küldtek a szomszédos együttesnek, így gyümölcsöző kapcsolat alakulhatott ki a muzsikusok között, bővült a repertoár, emelkedett a zenei színvonal. A korszerű egyházi és világi zene művelése azonban nem volt jellemző az egész országra. Az eltérő történelmi adottságok és kulturális hagyományok miatt elsősorban a „királyi Magyarország” (a Felvidék és a Dunántúl) területén élő egyházi és világi főnemesek, később a megerősödő szabad királyi városok polgárai ápolták az igényes figurális zenét. Ugyancsak magasszintű zenei műveltség jellemezte Erdély katolikus és evangélikus városait, míg az ország középső – korábban török kézen lévő – területének mezővárosi polgársága, valamint a kis-és köznemesi réteg inkább a népihez közelálló egyszólamú muzsikát kedvelte. Az egyházi zene intézményrendszere a 18. századi Magyarországon