A norvég realizmus

Az 1870-es évek vége felé néhány évre München lett a bázisa egy fiatal norvég művészekből álló csoportnak. Meghatározó alkotásaik a norvég művészettörténetben a realista jelzőt kapták. Hans Heyerdahl (1857-1913), Kitty L Kielland (1843-1924), Harriet Backer (1845-1932), Erik Werenskiold (1855-1938), Christian Skredsvig (1854-1924), Theodor Kittelsen (1857-1914) és Gerhard Munthe (1849-1929) közéjük sorolható.
Az 1880-as évek folyamán a festők Párizsba költöztek, és itt alakítottak ki központi helyet a norvég művészek számára. Két fontos alkotó csatlakozott hozzájuk Christian Krohg (1852-1925) és Fritz Thaulow (1847-1906) személyében, mindketten Gude-nél tanultak Karlsruhéban az 1870-es években. Eilif Peterssen (1852-1928), kitűnő realista festő, nem Párizsba utazott tanulni, hanem inkább Olaszországba.

Sokan közülük később úgy döntöttek, visszatérnek Norvégiába, ahol 1882-ben létrehozták a
Høstutstillingen (Őszi Kiállítás), kortárs norvég művészeti gyűjteményt, amit 1884-től államilag finansziroztak, és ami ma a Nemzeti Szépművészeti Kiállítás. Ugyanakkor kialakítottak egy új rendszert, melynek keretében a művészek maguk adták el saját műveiket, ők döntötték el, mi kerül kiállításra, még válogatást is készítettek állami művészeti bizottságoknak. A hazatérő művészek között, találunk kiemelkedő egyéniségeket is, akik makacsul szembeszegültek elődeik értékrendjével. Bár összetartottak néhány hagyományt illető kérdésben, ezen fiatal művészek beállítottsága, temperamentuma nyilvánvalóan más volt. Egy konfliktus két csoportra osztotta őket. Az egyik csoport, Christian Krohg vezetésével rendkívül radikális volt, individualista és nemzetközi, míg a másik csoport, akiket Erik Werenskiold irányított, sokkal nemzetibb és liberálisabb volt politikai értelemben, ugyanakkor mégis moralizáló és emelkedett gondolkodású.

Werenskiold egyszerű, de jellegzetes szituációkat festett, közelről tanulmányozott tájképbe helyezve. Werenskiold mellett ott volt az újnemzeti Theodor Kittelsen, aki bár mindig jobban rajzolt, mint festett, jelentőset alkotott a nacionalizmus terén, amikor illusztrálta a norvég népmesék kiadását. Werenskioldnak akadtak más követői is. Christian Skredsvig, aki hajlott afelé, hogy témájának elbeszélő és szimbolikus árnyalatát hangsúlyozza, vagy Eilif Peterssen, aki ambiciózus történelmi festményeivel kissé bizonytalanul követte a nagy elődök példáját. Kitty L Kielland, egyike a kor kevés következetes tájképfestőinek, általában plain air dolgozott Jærenben, Norvégia nyugati partjainál. Gerhard Munthe, szintén nemzeti érzületű, szoros kapcsolatok fűzték az utazó tudományos kutatóhoz, Fridjof Nansenhez, ők ketten alapították a Lysakerkretsent (Lysaker Társaságot) hogy támogassák a norvég nemzeti értékeket.

A társaság erős ellenállásba ütközött Christian Krohgnál, az Oslói Bohémek vezetőjénél, aki az írást ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a festést, és azt állította, hogy „minden nemzeti művészet rossz és minden jó művészet nemzeti.” Ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, hogy a művészet figyelmét az életre kell irányítani, úgy, ahogy azt az egyén megéli, megtapasztalja.
Másrészről viszont Fritz Thaulow azt hangsúlyozta, hogy a művészetnek egyszerűen a művészettel kell foglalkoznia, több művésznek kellene energiáit a festés folyamatára koncentrálnia, nem pedig az emberi és társadalmi problémák megoldásával próbálkozni. Eközben Harriet Backer kissé eltávolodott a vitától, inkább a belső terekre irányította figyelmét, bár valamivel elvontabb formában, mint a korai nemzeti festők.

Krohg tekinthető Norvégia talán legismertebb művészének, Edvard Munch (1863-1944) előfutárának. Munchnak nem volt sok része oktatásban, de Krohgban találta meg azt, amit bárki egy kis jóindulattal tanítómesternek nevezhet. Jóllehet már az 1880-as években elkezdett festeni a realizmus hatása alatt, hamar felhagyott a valóság konkrét dolgaira koncentráló módszerrel. Munch azt szerette volna lefesteni, amit alapvetően emberinek tartott, mondván „Élő embereket fogok festeni, akik lélegeznek, éreznek, szenvednek és szeretnek’”. Munch radikálisan vett át új módszereket Európából, ideértve a késői impresszionizmus, fauvizmus, az art noveau és a szecesszió eszközeit, persze minden forma, vonal és szín a saját interpretációja. Keresztül-kasul utazta Európát, mely a leegyszerűsített tájkép nemzetközi stílusára ösztönözte, elvont vonalak, egyszerű színezés, és erős kontrasztok a fényben. Munch kortársai közé tartozik Arne Kavli (1878-1970) és Thorvald Erichsen (1868-1939), valamint Halfdan Egedius (1877-1899), Harald Sohlberg (1869-1935) és Nikolai Astrup (1880-1928), aki egyesítette az 1890-es évek irányzatait, ezzel elvontabb kifejezési formát adva a realizmus környezetének.

Forrás: Norvégia hivatalos honlapja Magyarországon
Illusztráció: "Svartedauden" - KittelsenFotó: Fotó: O. Væring