Rajnai László: KODOLÁNYI JÁNOS

(tanulmány)

Az ádáz és áldatlan irodalmi és közéleti harcok közepette írta meg Süllyedő világ című önéletrajzát 1940-ben. Ekkor már túl volt első küzdelmein, híre-neve rohamosan nőtt, már megírta nagy történelmi trilógiáját; ha magába vagy az addig megtett útra tekintett, nem közönséges sikerekről számolhatott be. Mégis, vagy talán éppen ezért - pihenésképpen, megnyugvásként, hogy erőt gyűjtsön a további harcra - újra felidézi gyermekkorát és első ifjúságát, visszaszáll a múltba s első szemében vall magáról. Ezt a művét tanulmányunk első lapjain már részletesen ismertettük, sokkal részletesebben, mint bármely más munkáját. Nemcsak azért, mert "a gyermek a férfi apja" s mert "summa puero debetur reverentia", hanem elsősorban azért, mert ez máig a legjobb Kodolányiról szóló könyv és szerzője maga Kodolányi János. Tartalmát most fölösleges volna még egyszer tárgyalnunk: ehelyett néhány kérdésre szeretnénk válaszolni, melyeket, véleményünk szerint, okvetlenül érintenünk kell.
A Süllyedő világ első fejezetei semmiben sem különböznek a hasonló munkáktól; Kodolányi, mint pl. Gottfried Keller, szintén kedvet érez, hogy "még egyszer bejárja az emlékezet régi zöld ösvényeit". A könyv megható és kellemes lírai andante-vel indul, hamarosan azonban disszonancia csúszik az önfeledt emlékezés dallamos mondatai közé. A gyermek túlságosan korán ismerkedik meg a szenvedéssel és Kodolányi nem Copperfield Dávid, aki elérzékenyül csupán az érzelmek kedvéért. Határozott mozdulattal elsöpri útjából a színes és hamis megindultság érzelgésre csábító alkalmait s hangja ettől fogva egyre keményebb, tisztább és tárgyilagosabb. Ha minden önéletrajz szükségszerűen "költészet és valóság" keveréke, a Süllyedő világban csak igen kevés van a költészetből, viszont csupa valóságos élet és hibátlanul pontos emlékezés mindvégig. Ennek a lelkiismeretességnek és megbízható emlékezésnek legfőbb biztosítéka az író szertelen őszintesége. Kodolányi őszinteségét nem lehet a szokásos fogalmakkal mérni, ez az őszinteség annyira intenzív, olyan tudatos, sőt szenvedélyes, hogy csak reá jellemző és soha, egyetlenegyszer sem érhetjük következetlenségen vagy megtorpanáson. Habozás nélkül nyúl a legkényesebb dolgokhoz is. Ahogy nem ismer félmegoldásokat, féligazságokat, nem ismer fél-őszinteséget sem. Kodolányi nem "tapintatos": de nem azért, mert nem ismeri a tapintat fogalmát, hanem mert a szokásos "kötelező" tapintatot gondolkozás nélkül föláldozza egy magasabb cél érdekében. Mondanunk sem kell, hogy ez a magasabb cél az igazság. Ha valamiről nem írhat teljes őszinteséggel, inkább hallgat, de akkor úgy, mint a sír. Mégegyszer hangsúlyozzuk: Kodolányi őszintesége sohasem öncélú, mindig csak eszköz. Ebben különbözik a másik nagy szókimondótól, Németh Lászlótól. Németh László őszintesége öncélú, akárcsak az asszonyok "őszintesége"; ezért exhibicionista, sőt gyakran valóban tapintatlan is. Kodolányi olvasásakor ilyen kínos érzésünk sohasem támad.
Aki ennyire őszinte, akit ennyire nem nyűgöznek le a konvenciók, a társadalmi élet játékszabályai, természetesen mindig az ár ellen fog úszni: a Süllyedő világ fiatal Kodolányija egy viharban küszködő törékeny bárkához hasonlít, százszor is kihívja maga ellen a sorsot, százszor is alámerül a hullámvölgybe, hogy a következő pillanatban megint a tarajok hátán lebegjen s vakmerőn hasítsa a rázuhanó elemeket. Elcsépelt hasonlat, de ritkán volt ennyire igaz. De ez kell neki, ez az örökös harc és életveszély, szélcsöndben talán mozdulni sem bírna. Ez a fiatalember kívül-belül csupa diszharmónia. Csak az hat rá igazán, ami létét fenyegeti, ami összes erőit, képességeit megpróbálja, amire vadul fölcsattan, ami tüstént lelkesedésre vagy ellenkezésre bírja. S történhetik-e vele az életben más, mint ami föllázítja vagy boldoggá teszi, ami rögtön szíven találja, ami azonnal fölkavarja összes hatalmas indulatait? Elmondhatja-e ez az ember valamikor: ez jó mulatság, férfimunka volt? Így talán soha, legföljebb így: ez rossz mulatság, de férfimunka volt!
Milyen a nagy műveltségű, de diszharmonikus ember? Az ilyen ember elsősorban és csaknem mindig: roppant komoly. Az egyensúlytalan, diszharmonikus ember mindenütt veszélyt szimatol, bizalmatlan minden és mindenki iránt, ezért "szüntelen résen áll, mint a vad", s pszichikai kényszerűségből "örök szorongattatásban kell állnia". Lehet ironizáló, gúnyolódó, a fegyverszünet pillanataiban még jókedvű is (de akkor istenigazában), alapjában azonban kérlelhetetlenül komoly. Kodolányi nemcsak föltétlen őszinteséggel, hanem tökéletes komolysággal nyúlt az élet összes kis és nagy dolgaihoz: a játékhoz, a szülőkhöz, a testvérhez, a barátokhoz, a könyvekhez és a szerelemhez. A gyermek Kodolányi nem azért komoly és szigorú, mert így szerez magának elégtételt az élet rútságaiért és töméntelen ellenséges, igazságtalan támadásáért. Elsősorban nem reakció ez, nem rekompenzáció. A jellem sohasem ilyen nyers fizikai törvények eredménye csupán. Minek köszönhető tehát? Kodolányi már gyermekkorában s később egyre inkább érzi, hogy az emberi élet gyökerénél kiirthatatlanul és leplezhetetlenül valami rettenetes, emberi szóval ki sem fejezhető tragikum rejtőzik, hogy minden élet tragikus, egyszerűen azért, mert élet, és mert ez az élet emberi: megismerhetetlen és határtalan, iszonyatos és alattomos, színre kedves, de kérlelhetetlen, könyörgésre nem hajt, tanácsra nem ad, céljait titkolja, eredetét homály borítja. Az ember egyedül van és ez rettenetes, az ember születik és meghal, nem tudja, miért, mikor és hogyan: tragikus ez, sőt tragikótaton, ahogy görög drámák kardalai zenghették valamikor, a legtragikusabb dolog a világon és maga a világ is tragikus. Ahol minden titok, ott mindent halálosan komolyan kell vennünk, mert sohasem tudhatjuk, miben jelenik meg az isteni és miben az ördögi, és egyáltalán, mi való Istentől és mi való a Sátántól. A világ és az élet rettenetes, öldöklő dialektikájában esendő porszem az ember, de az ember számára nem közömbös, hova esik végül. Az emberiség igazi mementója ez lehetne: estote severi et sinceri, legyetek komolyak és őszinték, mert a ti Uratok is komoly és kérlelhetetlen.
Van-e feloldás e roppant, kíméletlen kötelezettség alól? Nézhető-e az élet tárgyilagosan a fonákjáról is, szabad-e kicsúfolni, megalázni, kicsinyelni? Vagy legalábbis mulatni rajta? A Boldog békeidőkben (1948) valami hasonlót kísérel meg. Ez a regény Kodolányi "vasárnapi kimenő"-je - nagy, szabad lélegzetvétel, a társadalombírálat leple alatt egy hosszú gúnykacaj, az ember és a mesterember remek fintora, szamárfül-mutogatása. Akik nem tudnak szeretni című könyvében csírájában már megtalálható ez a téma; de akkor még, ha akart volna, sem tudott volna ilyen jókedvűen kirúgni a hámból - most végre, úgy érezte, megteheti. A lélektani pillanat is kedvező volt: a háborús katasztrófák emléke múlóban s a Vízöntő megjelenése, tehát egy újabb, minden eddiginél nagyobb siker reménye éppen a látóhatáron - az író szabadságot engedélyezett hát magának. Aki a Boldog békeidőket olvasni kezdi, úgy érzi, Kodolányinak ez a regénye kissé az író mulattatására is készült, elsősorban a maga számára írta, a regény művészi követelményeit nem túlságosan veszi komolyan. A szerkezeti lazaságok csaknem készakartan hatnak; az író megállapodik az élet - a saját életének - egy-egy derűs, felejthetetlen pillanatánál s kedvére időzik ott, nem törődik az idő és a fejezetek múlásával. Bár később a mese szálait már szaporábban szövi, ez a kényelmesen duruzsoló elbeszélő hang végig uralkodik a regényben. A pécsváradi idők térnek vissza a könyv lapjain, látjuk a játszadozó gyermekeket, a boldogtalan édesanyát, a házvezetőnőt s elsősorban és csaknem mindig a hallgatag, komor, ingerlékeny apát: ismét ő a mű főszereplője. Új és fontos figura Kádi, a sváb cselédlány; az erdész és a lány viszonya a regény központi cselekménye. Aki Kodolányi előbbi munkáiból már jól ismeri a régi szereplőket s akarva-nemakarva kénytelen azonosítani a regény alakjait az író családjának tagjaival, alighanem megdöbbenve és fejcsóválva fogadja a könyv legkényesebb jeleneteit. A naturalista ízű tudósítások az apa hálószobájából bizonyára nem tartoznak a regényirodalom, de még Kodolányi regényeinek legjobb ízléssel megírt fejezetei közé sem. Bár igaza van pl. Musset-nek, mikor azt mondja: "nem terem fű ott, hol csak jóízlés vet magot", mégsem tévedünk talán, ha azt hisszük, hogy mindez elkerülhető lett volna. Egyáltalán nem szükséges, hogy mindenkire névszerint ráismerjünk; a regény egyetlen jelenetét sem kellett volna föláldoznia az írónak, csak a miliőt és a szereplőket kellett volna kiemelnie a már untig jól ismert s ezért túlságosan egyértelmű keretekből. Még ezt az erkölcsi kifogást tárgytalannak tekintve is, nem ártana, ha a könyv környezete és alakjai több újdonságot tartalmaznának.
A regénynek ezek a gyöngéi szerencsére inkább csak zavaró hatásúak, jelességeit nem sértik. Ha szerkezeti elnagyoltságait nem ítéljük meg túlzó szigorral s az ízlés rovására elkövetett kisebb botlásait is elnézzük, az emberábrázolás és lélektani tudás olyan teljesítményeiben gyönyörködhetünk, mint Kodolányi egyetlen más társadalmi regényében sem. Az erdész alakja kitűnő, Kádié frenetikus. Vagy ki felejtheti el valaha a házvezetőnőt s leányát? A sváblány monológjait nem olvashatjuk kirobbanó nevetés nélkül: micsoda delikát élvezet ez az író meg az olvasó számára! Itt ismerünk újra első ízben a Kántor József írójának karikírozó tehetségére, de ez a tehetség azóta megnőtt, megsokszorozódott. Bizonyára nagy szerepet játszik ebben Kodolányi fejlett regényírói gyakorlata is, rutint azonban nem érzünk, legalábbis nem a szó rossz értelmében, inkább tökéletes készséget, biztonságot, határozottságot. Szemléletesen úgy fejezhetnénk ki ezt, hogy kapásból mintázza alakjait, fürgén megforgatja ujjai között, minden oldalról megcsillogtatja, felmutatja, valósággal közszemlére teszi őket. Kodolányi regényeiben sohasem volt a tételes ábrázolás rabja, mindig a valóságos élet eszközeivel él, nincs is nyersanyaga, csak eleven anyaggal dolgozik. A regény homályos kontúrokban jelentkező mondanivalóját, az első világháború előtti társadalom bomlását, helyesebben a magyar középosztály dekadenciáját a könyv technikája inkább csak sejteti, mint igazolja. A regény alakjaiban pezsgő élet - s ebben nagy része van az alakok több-kevésbé különc megjelenésének - keresztezi az írói szándékot s a nyersen blaszfémizáló humorral és kaján iróniával megrajzolt egyéniségek inkább kacajt, elnézést vagy sajnálkozást ébresztenek. Nehéz volna ebben a hervadás illatát megsejteni. Emberi történet ez, "comédie humaine" - s kell-e ennél nagyobb dicséret? Nem az elmúlást, a hanyatlást szuggerálja, ellenkezőleg, az életet, bár ez az élet csöppet sem dicsőséges, csak olyan, mint minden élet: kicsinyes, korlátolt, egyszer kacagtató, máskor szívet tépő. És egyszer valóban szétpattan, mint a buborék -, mint minden élet.
A Boldog békeidők már a háborús katasztrófa utáni évek terméke, s dezilluzionista hangulatát nagy részben bizonyára éppen az elszenvedett katasztrófa magyarázza. Ezek a szenvedések és megpróbáltatások nem érték váratlanul az írót. Azok közé tartozott, kik ritka éleslátással tekintettek a jövőbe. Ma szinte megdöbbenünk, ha fellapozzuk egy cikkét, melyet még 1943-ban írt: "Hová lesznek cigánykodó marakodásaink, esztétizáló méricskéléseink, kulturált nagyképűségünk, kisded forradalmárkodásaink és malomalatti szövetkezéseink akkor? Mezítelenül állunk a tűzben, mezítelen magyarok, hívő-hitetlen emberek. Barátaim, készüljetek a helytállásra. Ebben az illatos májusi csendben távol Budapesttől s az emberektől, eljövendő földrengés robaját sodorja fáim alá a tavaszi szél." A földrengés valóban eljött, a "vész kitört" s elvégezte romboló munkáját úgy, ahogy még most is elevenen él mindnyájunk emlékezetében.

*

Az ezután következő három-négy esztendőben az új rendszer szélsőséges, szovjet zsoldban álló vezetői tervszerű, lázas munkát végeztek, hogy az országot megrabolják függetlenségének maradékaitól is, gyarmati sorba süllyesszék a nemzetet s a népet megfosszák az ellenállás gondolatának még a lehetőségétől is. Ezekről az évekről - vagyis a legmaibb máról - írni bizonyára korai még. Erre int bennünket nemcsak a tacitusi "quorum causas procul habeo", hanem az az egyszerű és sajnálatos tény is, hogy a rendszer nem csupán közel van hozzánk, hanem ma is érvényben van s bukásának körülményeit megjósolni egyelőre még nem tudjuk. Mai helyzetünk természetellenes, éppen ezért tarthatatlan is, de hogy a történelmi erők milyen eszközökkel fognak véget vetni neki, találgatni lehet, előre megmondani nem. Az új "rend" legfőbb ismertetőjele a szabadságjogok, sőt az élethez való jog brutális elfojtása, a totális kizsákmányolás, a szellemi és lelki igények kíméletlen eltiprása, sőt tagadása. Ez a rendszer nemcsak abban különbözik más, régebbi diktatúráktól, hogy az élet minden megnyilvánulására rányomja zsarnoki bélyegét, hanem elsősorban abban, hogy elvárja, sőt kivétel nélkül megköveteli a népelnyomó, tömeges gyilkosságokkal és minden emberi szeméremből kivetkőzött hazugságokkal mesterségesen életben tartott politika aktív szolgálatát és dicsőítését. Nem elégszik meg a puszta terrorral, hanem a terror áldozatait felhasználja önmaguk likvidálására; minden anyagi erejét s a propaganda változatos eszköztárát arra fordítja, hogy a lélekgyilkolás sátáni műveletét hasznosan egybekösse a rendszer fennmaradását biztosító akarat- és jellemnélküli bábok megteremtésével. Ez a rendszer irtóháborút visel az emberiség minden örök eszménye, vallása, tudománya, művészete, morálja, szabadságszeretete, metafizikai és fizikai képességei, igényei és teljesítményei ellen. Megmaradását egyáltalán nem gátolná, sőt elősegítené, ha nem törne ilyen eszeveszett dühvel ezeknek az örökemberi értékeknek elpusztítására. Mégis meg kell tennie, mert ha nem tenné meg, megfosztaná magát egyetlen támaszától és hajtóerejétől. A Sátánnak, a gonoszok urának tomboló hatalomvágyától és őrjöngő győzni-akarásától. Ez az Úr nem kíméli szolgáit, nem irgalmaz még legodaadóbb híveinek sem, halálba hajszolja legjobb katonáit s végül önmagát is. A Szeretet Királya ellen fölkelt a Gyűlölet Királya: ez a rettenetes úr gyűlölni fog, míg élet adatik neki. Ebben a rendszerben senki sem teheti, amit akar, mindenki függ egy felettestől, a feletteseknek is vannak feletteseik, s a legfőbb felettes maga a rettenetes Úr, a Sátán, kinek szintén nincs saját akarata, mert Az szólítja időnként harcba, Ki mindig mindeneknek parancsol, Ki nagyon jól tudja, mikor jön el a Gonosznak az ideje és mikor jön el a Jónak az ideje.
A szocializmus, illetve kommunizmus kalózlobogója alatt hódító útra indult szervezkedés az eddig ismert legnagyobb, világtörténelmi méretű reakció az emberiség továbbhaladása ellen. A szellemi életben meghonosított példátlan zsarnokság, cenzúra, a tehetségek irtása, stb. mind arra szolgál, hogy egyetlen elvet segítsen diadalra: azt a legalacsonyabbrendű materialista felfogást, mely értelmetlenné, agresszíven ostobává, kegyetlenné s gyűlölködővé teszi az embert, egyszóval hitvány rabszolgát farag belőle. Az új típusú rabszolga-állam - melyben, a régitől eltérően, nincsenek urak és szolgák, hanem csak egyetlen, homogén, megfélemlített, acsarkodó és nyomorgó csőcselék - minden eszközzel ellenszegül a Szellem eljövendő, diadalmas korszakának, annak a korszaknak, mely csírájában már ma is él, hat és hódít. Más oldalról méltó betetőzése egy csaknem ezer éves, anyagelvű kornak; az európai materialista civilizáció túlérett, halálra ítélt terméke. Ez az elevenen oszló holttest, mely még a levegőt is megmérgezi, nehezen adja meg magát az enyészetnek. Kiforgatja sarkaiból a világot, erénnyé avatja a bűnt, megbecsteleníti és kivégzi az ártatlanokat, megfertőzi az egészségeseket, a látónak kivájja a szemét, a hallót megsüketíti s a beszélőt megnémítja. Az irodalomnak, mint minden bíráló szónak, ma hallgatnia kell; kétszeresen kell hallgatnia annak az irodalomnak, mely, ha nem is bírál, minden szavával és fogalmával eleven tiltakozást jelent a lélekgyilkos erők reakcionárius imperializmusa ellen. Amit ma "irodalom" címen emlegetnek, legtöbbször szennyes, megfizetett és csömörletes aprólékossággal hivatalosan ellenőrzött propaganda-termék. Ez nyomtalanul el fog tűnni, mihelyt az őrjöngő rabszolgatartók kezéből kihullik a korbács. A kényszerű hallgatás pedig olyan gyümölcsöt érlel majd, amilyenre a szellem hóhérai bizonyára nem számítottak. Azok az írók, akik a hosszú hallgatás idején nemcsak fogukat csikorgatták s a megszólalás nyomorult lehetőségeit latolgatták, hanem gondolkoztak és dolgoztak is: amennyit vesztettek a réven, kétszer annyit nyernek majd a vámon. Az igazán hivatott lelkekben varázslatos gyorsasággal érnek meg azok az eszmék, melyek hivatva lesznek majd egész mai gondolkozásunkat átalakítani. Nagy gondolatok, tervek és művek születnek s születtek máris, olyan eszmék és alkotások, melyek bizonyára csak évtizedek folyamán alakultak volna ki, ha az élet ezernyi más természetes szükséglete a megszokott módon irányította és késleltette volna létrejöttüket. Ehelyett kialakult egy ma még nagy részben láthatatlan, valóságos kolostori irodalom; az alkotás feltételei úgy módosultak, hogy a teremtő munka avatott kezekben már-már időn-kívüli művelet lett.
Kodolányi János életében ezek az évek fontosabbak, mint egész eddigi pályája. Ezekben az esztendőkben érik meg legtökéletesebben művészete, eszméi megtisztulnak és átható fénnyel ragyognak, megvilágosodik előtte az élet és az alkotás célja; világképe - az új, eljövendő ember "diadalmas világnézete" - megkapó nagyszerűségben bontakozik ki, s egyáltalán, az egész ember újjászületik, mint egy megváltó sugallat hatására. Már csak a legnagyobb, legmagasztosabb tárgyak érdeklik; most találkozik gyakorlatban először önmaga ideájával; gondolatai, vágyai és tudatalatti tervei realizálódnak, eléri a legtöbbet, amit író elérhet: tökéletesen kifejezi magát. Ezeket az eredményeket nem kapta ingyen. Drága árat fizetett értük --igaz, nagyrészt kényszerűségből, mégis hatalmas áldozatot vállalt és hozott, mikor belső emigrációba vonult, ő, ki mindennél nehezebben tűri a hallgatást. Egy ideig még megpróbált elhelyezkedni a tűzzel-vassal terjesztett "szép új világ"-ban, de egyre hevesebben, egyre aljasabban támadták, végül is Balatonakarattyára vonult vissza s még ma is ott él egy házacskában. A Vízöntő megjelenéséhez még nagy reményeket fűzött (1948), de azután hosszú időre elsötétült a látóhatár s az Örök Testamentum következő három részét már ebben az idegtépő csöndben és kegyetlen magányban írta meg. Támadásokat emlegettünk - az 1945 után felülkerekedett selejtes emberfajta, köztük Kodolányi néhány legrégibb és leggyűlölködőbb ellensége, elhatározta, hogy kiirtja a világból A vas fiai íróját. A hajmeresztő rágalmak és szidalmak özönét zúdították rá. Kodolányi edzett vitatkozó volt, az új rendszer azonban nem tűrt vitát, csak ellenfeleinek egyoldalú ledorongolását és kivégzését vélte célszerűnek, ezt viszont hivatalos apparátusával is támogatta. Kodolányi egykor szervezett szocialista volt, most pedig az uralomra vergődött "szocialisták" indexre tették műveit. Demokrata volt egész életében, korunk "demokratái" most megakadályozzák könyvei megjelenését. A nép írója volt, ezt talán még ellenségei sem vitathatják, de most azok, kik "a nép nevében" parancsolgatnak, elzárják útját a nép felé. Kodolányi tehát csalódott, igen súlyosan és egész életére csalódott. Csúfolták őt régen is "Vata úr"-nak meg "Mokány Berci ivadéká"-nak, ez azonban aligha fájhatott neki annyira, mint az új urak gyalázkodása. Amazoknak megfelelhetett, de most lakatot tettek a szájára.
A kényszerű visszavonultság, melyet kezdetben bizonyára megkeserített a mellőzöttség, megbántottság és tehetetlenségre kárhoztatott cselekvési vágy megalázó érzése, később megenyhült és tevékenységre biztatott. Az előbb említett érési folyamat meggyorsult. A művészet és a művészet ihletforrásai között sajátságos kapcsolat van. Általában úgy gondolják, ez a kapcsolat kétirányú: van l'art pour l'art és utilitarisztikus művészet, egyiket öncélúnak, másikat propagandisztikusnak szokták bélyegezni. Ez a szemlélet kissé erőltetett, távlata pedig úgyszólván semmi sincs. A l'art pour l'art-művészet ábránd, szebb és becsületesebb ábránd ugyan, mint azoké, kik tinta és toll segítségével szeretnének bevonulni a hatalomba, de mégiscsak ábránd. A kérdés nem az, mennyire hatnak az íróra az élet és az eszmék, hanem ez a hatás magasrendű vagy alacsonyrendű-e, a Szellem sugallja-e vagy a Szellem iránt ellenséges törekvések? Kodolányi nem fenn kezdte, hanem lenn, de egész élete és művészete szakadatlan igyekezet volt alulról lefelé, az anyagtól a szellemhez, a kicsitől a nagyhoz, a mulandótól a halhatatlanhoz. Most érkezett a legmagasabbra: kérdés, hogyan jutott idáig?
A megértés, az illumináció pillanata lehetett valóban egyetlen pillanat is, de évekig is tarthatott - mindegy. A megvilágosodás belső logikáját talán így vázolhatjuk:
Emlékeztetjük az olvasót arra, amit a jelképrendszer fontosságáról s ezzel kapcsolatban az igazi kultúrák ismertetőjegyeiről mondottunk. Kodolányi eszmevilágának ez régi tartópillére volt, nem kétséges tehát, hogy mikor előbb-utóbb döntenie kellett a különböző kultúrfilozófiai felfogások között, a kultúra fogalmának meghatározásához elsősorban ezt vette alapul. Természetesen egyre erősebben kellett vonzania őt is --mint minden hasonló gondolkozású embert - azoknak a régi nagy, elfelejtett kultúráknak, melyekről éppen a Sziriat oszlopaiban annyi érdekes, megragadó gondolatot, sőt a gondolatokon túl dokumentumokat is olvashatott. Képzeletét roppant erővel ragadhatták meg azok a csodálatos események és lenyűgöző távlatok, melyekre már utaltunk, éppen az ő tollából. Lelki szemei előtt fölragyogott és megelevenült egy olyan világ, mely a mi mostani világunknál hasonlíthatatlanul nagyszerűbb, gazdagabb és műveltebb volt. Azok az emberek sokkal, de sokkal többet tudtak a Világegyetem és az élet nagy titkairól; ezeknek a titkoknak feltárása, megértése és művészi interpretálása bizonyára a legigényesebb feladat, melyre mai író vállalkozhatik.
Kodolányi erre vállalkozott. A Gilgames-eposz, az evangéliumok, az Ó-testamentumi többezer éves kultúrák roppant, nagyrészben kiaknázatlan, sőt fölfedezetlen kincseit kínálták néki tárgy gyanánt, s ő belemerült ezekbe a csodálatos témákba, visszaszületett a legendás múltba, hogy igazolja a legendák és mítoszok történelmi valóságát, s a számtalan régi, elfeledett, de örök igazságból a mai tudomány, művészet és intuíció segítségével megalkotta a mai ember számára a legkorszerűbb műveket, melyeket korunk világirodalma felmutathat. Most is, mint mindig, elsősorban önmagáról írt, a saját problémáit, törekvéseit, a maga igazságát öltöztette a nagy korok és halhatatlan hősök változatos formáiba. Egy hitetlenségbe, gyilkos háborúkba, zűrzavarba és sátáni gyűlölködésbe hulló emberiségnek megmutatta ez első, az eredeti, az egyetlen és örökkévaló igazságot: meghirdette a nagy visszatérést az élet forrásához, az Őskinyilatkoztatáshoz, a Szent Szellem szolgálatához.
Az Örök Testamentum ihletői a mítoszok és a hagyomány, anyaga pedig az örök emberi élet. Ezek a művek a Teljességet kívánják nyújtani, ezért kereteik közt szervesen helyet foglal a vallás, a tudomány, a politika, a történelem és mítosz-magyarázat is. Valóságos enciklopédia így együtt: iránytű nemcsak a múltba, hanem a jövőbe is. Nemcsak irodalom, több annál: olyan korban, mely minden profanizál, ez a magasrendű élet bibliája. Ennek a műnek meg kellett születnie, hiszen oly régóta, oly sokan, annyira türelmetlenül várták. Több, mint száz esztendeje, egy ilyen mű volt a legjobbak reménysége. A múlt század legklasszikusabb elméje, R. W. Emerson írta: "A géniusz az ő verőfényével és mennyei zenéjével ott lebeg a legvakabb és legsüketebb korszakok fölött is. Sem bírság, sem megbecstelenítés nem tartóztathatja föl útjukban a nagy embereket és nagy időket. A világ fiatal: a valaha élt nagy emberek szeretettel hívogatnak. Nekünk is Bibliát kell írnunk, hogy megint egybekössük az Eget a Földdel. A lángész titka, hogy ne tűrjön bennünk hazugságot; hogy megvalósítsa minden tudásunkat; hogy a mai élet magasrendű kifinomulásától, a tudományoktól, könyvektől, emberektől hitet, igazságot, célt követeljen s elsősorban s végül, leginkább, végtelenül. becsüljön meg minden igazságot azáltal, hogy mindig követi, gyakorolja." (Az emberiség képviselői.)
Kodolányi, mint minden nagy korforduló reprezentatív alkotója, a transzcendencia és a humánum koordinátáinak metszőpontjában áll. Más szóval virtuálian, de nagyrészt gyakorlatban is birtokolja az örök tudás és a korszerű tudás leglényegesebb elemeit. Ismeri és érti a nagy törvényeket, meg tudja látni a korszerűben az örököt; megvan benne az a képesség, "hogy megint egybekösse az Eget a Földdel". Sohasem tűrte a hazugságot, elsajátította minden tudásunkat, "hitet, igazságot, célt követelt" az emberektől és a történelemtől, s műveiben és életében is példát adott az igazságos életre. Minden fontos munkájában s különösen az Örök Testamentumban szimbolikus jelentőségű a hős jelképes vagy valóságos exodusa, kivonulása ebből a romlott világból egy tisztább, magasabbrendű világba, egy távoli, igazi hazába, az Ígéret Földjére. Ide indul el, még gyermekfővel, a Feketevíz Németh Lacija, ide zarándokol Julianus barát, ebbe az örök honba tér meg a Vas fiai parasztlegénye, ezt keresi Gilgames élete végén, ezt az utat téveszti el végzetesen Júdás, és ide vezeti népét a tragikus, emberfölötti ember, Mósze is. Az emberiség valamikor a Paradicsomban élt és el fog jönni az idő, mikor ismét a Paradicsom lesz az ő lakása. Az ember - minden ember - feladata, hogy tudatosítsa magában ezt a rendeltetését, e szerint éljen és tanítson másokat. Az ilyen élet: zarándoklás, aki erre az útra lépett, a Nagy Zarándokúton jár. A példátadó, elhívott vándorok: Utnapistim, Gilgames, Mósze és mindenki, aki megértette az ő tanításaikat. A zarándokút legtöbbször tengeren, tehát vízen visz keresztül; a víz a formátlanság, de a korláttalanság eleme is. A ráció kiszabadul az anyag nyűgéből s a paradicsomi értelem - "angelica mens" - hangján szólal meg. A víz a szabadság eleme is és a mélység, a sejtelem, az intuitív teremtés eleme is. Nincs benne állandóság, de megvan az öröklét biztonsága. Aki ezen az úton, a víz, a sugaras messzeség, a csillogó és ragyogó elem, a szent, határtalan közösség, a korlátlan, ezerarcú valóság útján jár, eljut a célhoz, bár az egyetemes, mindenki számára elérhető cél még messze van. Most sötét van, de a látóhatár szélén már pirkad. Az eljövendő kor az elveszett Paradicsom, az elfelejtett Haza újra-felfedezőinek, konkvisztádorainak, prófétáinak kora lesz. Erre tart a vallás, a tudomány, a művészet. Az új kor: a Nagy Zarándokút, melynek végét egyelőre még nem látjuk, de már tudjuk, hova vezet. Aki nyitott szemmel lép erre az útra, a látó önérzetével mondhatja az Isteni Költő csodálatos sorait:

"...cantero di quel secondo regno,
ove l'umano spirito si purga,
e di salire al ciel diventa degno."

"Második ország kerül, íme, szóra,
ahol kitisztul az emberi szellem
s méltóvá lesz, hogy legyen Ég lakója."

(Dante: Purg. I. 4-6. Babits M. Ford.)


Forrás: árgus 2002. március