Hogyan születtek a boszorkányperek?

Cserna Anna

Sánta Pila története 1741-ből

A 18. századi boszorkányperek a néphit világába engednek betekinteni. Egy olyan századba kalauzolnak el, amikor még az emberek hittek a boszorkányok születésében és üldöztetésében. Tolna Vármegye Törvényszéke negyven boszorkányos ügyet tárgyalt, és mindössze négy alkalommal hozott halálos ítéletet. A megégetett négy boszorkány közül való elbeszélésünk főhőse is. A paksi Vörös Ilona, közismert nevén Sánta Pila esete segít rekonstruálni magát a peres eljárást. Nehéz eldönteni azonban: a bába- és füvesasszony történetében vajon a józan ész hiánya, az emberi tudatlanság vagy az ismeretlen és megmagyarázhatatlan dolgoktól való félelem-e a motiváció. Mi késztette a vádlókat egy nem hétköznapi asszony megvádolására? Hihetünk-e a történet ismeretében a boszorkányságban?

Egy tavaszi napon, 1741 márciusában fogták el Vörös Ilonát. Nagyon rövid idő alatt állapíttatott meg a bűnössége, ugyanis március 14-én Paks mezővárosban kihallgatták a tanúkat, hat tisztes, szavahihető polgár vallott ellene, azaz élt a gyanúval. Négy nappal később Simontornyán a vármegyei börtönben készült a vádlott kihallgatási jegyzőkönyve, amelyben tagadta a rontás és gyógyítás vádját. Még ugyanezen a napon, március 18-án kínvallatásakor a beismerő vallomását is lejegyezték. A per szabályos keretek között folyt a vármegye alispánja, esküdtek, táblabírák és az ügyész jelenlétében, és a vádlott önmaga védekezhetett. A halálos ítéletét pedig a kényszer alatt tett vallomása alapján mondták ki.

Elfogásának körülményéről annyit tudunk, hogy Tamás Zsuzsanna, szintén máglyára került dunaszentgyörgyi bábaasszony Sánta Pilát társának nevezte meg, és azt vallotta, hogy öt éven át együtt rontottak és gyógyítottak. A nyolcadik tortúra (a tüskés lóra ültetés) alatt megtört asszony legsúlyosabb kijelentése – hogy Vörös Ilona a környék főboszorkánya – már mindenképpen elegendőnek bizonyult a perbe fogáshoz. A tanúk, másképpen a Fátensek találása és felkutatása sem jelentett nehézséget.

A tanúk kihallgatásakor arra keresték a választ, illetve a kérdések annak bizonyítására vonatkoztak, hogy az illető hol és milyen ördöngösségeket, boszorkányságokat vitt végbe. Továbbá kiket rontott, kiket gyógyított „sirral és irral”, közülük hányan haltak meg, milyen fizetséget fogadott el szolgálataiért, és végül voltak-e társai. Az első tanú, Szlaminka János 26 éves postakocsis öt évvel korábbi, tipikusnak mondható esetet adott elő. Konfliktusa Vörös Ilonával akkor kezdődött, amikor a tőle kért szilvát nem kapta meg. Erre a tanú leszedte és elvitte a gyümölcsöt. Kettejük között civakodás támadt, és még aznap éjszaka álmában megjelent Vörös Ilona, és megbetegítette, a „száját kétfelé húzván”. Ugyanez a tanú látta őt a kömlődi boszorkányhegyen több személlyel táncolni, és akkor a csontját akarta kiszedni, amit egy harmadik személy akadályozott meg. Sőt látta őt seprűn elrepülni. Mohai Jánosné 32 éves paksi lakos több történettel is szolgált. Mindegyik a boszorkányság és a rontás vádját erősítette meg. A kiindulópont nagyon is hétköznapi veszekedés, ami megmagyarázhatatlan eseménnyel kapcsolódott össze, amire aztán ráépült az „ördöngösség”, a hiedelem. Mohainé a nála szolgáló Vörös Istvánt nem akarta elengedni más gazdához szolgálatának letelte előtt, ezért az a következő szavakkal zárta a vitát: „tészek oly bosszuságot, hogy holtodigh is megh siratod.” Hamarosan megjelent egy kopó a tanú udvarán, aki annak alakjában a fiú anyját, Vörös Ilonát vélte felfedezni, és ettől fogva a bosszúságai halmozódtak. Heteken át a tej, a vaj, a tejföl eltűnt a szekrényéből és a pincéjéből. Higgadt gondolkodású anyósa megpróbálta elhitetni vele – teljesen eredménytelenül –, hogy csak az uraság torkos kutyája az állandó vendégük. Másfél éves gyermekének a megnyomorodását is tőle származtatta. Ezért már boszorkánynak nevezte a vádlottat. Mire – folytatta a sértett asszony a történteket – „megh Pálinkázván magát Sánta Ilona” visszament a házához, és ezeket közölte vele: „No te jó Asszony, te mondottad, hogy én boszorkány vagyok, ihon a Levél, meny akár a Vármegyére, nem félek: Te hiában élsz halsz a te gyermekedért, mert én azt megh nem gyógyithatom, jol tudom, az én testemet azért a tűz emészti megh, de én arrol nem tehetek.” Feltehetően Sánta Pila nem találkozott ezzel a betegséggel, és ezt korrekt módon tudatta is. Nyilván tapasztalatból ismerte az emberek reakcióit, és felmérte a következményeket. Lelkében némi daccal felvállalta a sorsát. Csupán az időn múlott, hogy mikor fog bekövetkezni az elbukása.

A többi tanú is a test megrontásának különböző változataira idézett fel egy-egy régi esetet. Egy asszonynak a „tőrőt szénhez hasonlónak látatott” a teste, vagy egy másiknak a testén a „csibdezések ött Esztendeig continuáltattak”. Vörös Ilona családtagjai, a tolvajláson ért lánya és verekedős kis unokája is szerepeltek a vallomásokban. A tanúk azt sugallták, hogy a rontó szándék bosszúval párosult.

A vádemelés a tanúk elbeszélésére alapozódott. Vörös Ilona minden felhozott esetre tagadó választ adott. Védekezése a „sem nem rontottam, sem nem gyógyítottam” válaszban fogalmazódott meg. Azt nem tagadta, hogy a hozzáfordulóknak bizonyos betegségekre orvoslást ajánlott. Fekélyes arc kezelésére a tehénvizeletet vagy a lólábszárvelőt „száraz fájdalomra” és csontokból készült zsírt lábfájásra javasolta. Ezek a felhozott esetek mindegyike a gyógyulásokról szólt. Ellenben határozottan elutasította, hogy a tudományát az ördögtől tanulta, hogy szövetséget kötött vele, hogy viselte az ördög bélyegét. Végül azt is tagadta, hogy a börtönben sínylődő dunaszentgyörgyi Paczalainé Tamás Zsuzsanna a társa lett volna.

Vörös Ilona elviselte a levetkőztetését, az ujjainak összepréselését, az összekötözését, a testének harapófogóval való csipdesését, a csuklóján a szorító bilincseket, a hírhedt spanyolcsizmát és a testének gyertyákkal való égetését, ám a nyolcadiknál testileg és lelkileg összeomlott. A kínzások hatására beismerte, hogy megrontotta a paksi Kolos Gergelyt a lábára vetett rontófű sárga virágjával, ugyanakkor őt ki is kúrálta a bajából. Elismerte, hogy járt a boszorkányok találkozóhelyén, a Szent Gellért-hegyen, valamint a Paks közelében lévő bölcskei és kömlődi hegyen, ahol csupáncsak „kökörics füvet”, „aranyos pátrácot” keresett. Még a kényszer hatására sem mondta ki, hogy csak rontással foglalkozott, hogy söprűn közlekedett. Képzelőereje szárnyalt az ördöngösségek felsorolásakor és az ördöggel való viszonyának elmondásakor. „Czucz kerekedgye” varázsigével változott sassá. A galamb képében mutatkozó ördögtől tanult „Czucz hirivel”, vagyis a Gonosz nevének a mondásával rontotta meg a postakocsis száját Tamás Zsuzsanna társával. Milusnak, olykor Plutónak nevezte az ördög mátkáját, akivel táncolt, és együtt hált. A szentháromság megtagadásakor az ördög pénzt csempészett a zsebébe. A boszorkányok dobosaként egy fél dióhéjon dobolt két szál tollal. Végül az ördöggel kötött szövetség beismerésével eretneksége kellően igazoltatott. A keresztény gondolkodás szerint a kereszt megtagadása a legfőbb bűnnek számított. Sánta Pila alias Vörös Ilona számára a világi bírák sem találtak mentséget.

Az iratokból az is kiderült, hogy a 62 éves Sánta Pila, férjezett nevén Pali Péterné élete nem szokványos, a korabeli elvárásoktól igencsak eltért. Feltehetően nem egy helyhez kötődően élt. Elmondása szerint fiatal lányként Győrben egy török nőtől egynéhány gyógyítási módot tanult. A bábaasszonyi teendők és az ősrégi orvoslási módok ismerete nem biztosította számára a megélhetést. A környéken koldulásból tartotta fenn magát. A Paks körüli települések mindegyikén megfordult. Az ott lakó összes bábával, füvesasszonnyal kapcsolatba került, innen származhat a főboszorkány titulusa. Nem éppen hétköznapi tudásával, rendezetlen életkörülményeivel, valamint a kissé heves és nehéz természetével kitűnt a környezetéből. Megvádolására bőven szolgáltatott adalékokat.

Vádlói olyan emberek voltak, akik igencsak kiszolgáltatottak a természeti törvényeknek és jelenségeknek. Beleszülettek egy hiedelemvilágba. A boszorkánytörténeteket az empirikus tudással együtt örökölték az elődöktől. Hittek az emberfeletti és a természetfeletti erőkben, és a valóság, az ok-okozat összefüggéseinek keresése helyett inkább beérték a csodával, a misztikummal. A betegségekben tehetetlennek mutatkozó embereknek mindig is szükségük volt a gyógyítókra, ugyanakkor egy tévedés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az irántuk való bizalom hiedelemmé változzon. Az orvoslásban jártas, füvek titkait ismerő Sánta Piláról is azt gondolták, hogy képes volt rontani és gyógyítani, tehát természetfeletti képességekkel rendelkezett. E két tevékenység mindig is szorosan egymáshoz tartozott, hiszen a természet ezernyi rejtélye a kiszámíthatatlansággal párosult. A beteg ember pedig a rászakadó bajra, a váratlanul fellépő betegségre nem talált magyarázatot, valami mágikus beavatkozásnak tulajdonította a szerencsétlenségét. A népi gyógyítókkal való együttélés nem okozott gondot mindaddig, míg az emberek a problémáik megoldatlanságából fakadó félelmeknek, a rosszakaratnak, a sértettségnek és a bosszúnak teret nem engedtek. A felszínre tört indulatok és érzések jutottak kifejezésre Sánta Pila boszorkánnyá nyilvánításában is. A kor közgondolkodásában a bábaasszony tudománya olykor kimerítette a boszorkányság fogalmát is.

Forrás: Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára: Tolna Vármegye Törvényszékének iratai, Büntető perek III. 167.

Felhasznált irdalom: Dr. Szilágyi Mihály: Boszorkányperek Tolna megyében. Tanulmányok Tolna megye történetéből. XI. Szerk.: K. Balogh János. Szekszárd, 1987. 437–511. (A szerző közölte a per tartalmi kivonatát 441.); Továbbá közölte Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1519–1768. II. Bp., 1983. 484–493.; Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Bp., 1981.

Korunk 2005 Május