François Villon balladái 6. rész

Faludy György átköltésében

Mesterem és néhai barátom,
dr. Feleky Géza emlékének

BALLADA HŰTLEN BARÁTNŐMRŐL, CILEÁRÓL

Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt,
s a fák körötte fejlehajtva állnak,
mint keresztfák alján a Máriák.
A nap leszállt már túl a nádason,
s hozzá a varjak fenn az ágason
kárognak holmi koldus-áriát.
Nyúzott bőrömre a hullámok várnak,
s a víz lassan sötét lesz, mint a szén.
Cilea volt a legszebb asszonyállat,
és a szívére itt találtam én.

Egy nyárnapon találtam itt reája,
midőn a nap izzadt aranypofája,
mint zsíros segg, feküdt a víz fölött.
Egy folt felhő sem volt a buja égen
és François Villon már nagyon régen
nem hegedült két asszonyláb között.
Ölünkre, mint sűrű méz, hullt a mámor
s az est, mint omló kátrány szállt le ránk,
én ágakat téptem az orgonáról
és fázni kezdtünk, mert nem volt ruhánk.

Úgy tettem, mintha még csókjára várnék
s ölét néztem, hol - sűrű bársonyárnyék -
egész a köldökéig nőtt a szőr
és rejtve benn, mit legjobban szerettem,
oly mélyen, hogy mindig soká kerestem,
azt hittem néha: már a frász kitör.
Izzadtam, ő rúgott, én kiabáltam,
csalánba estünk és kivert a dér,
de higgyétek meg, hogyha megtaláltam,
az több volt nékünk, mint népünnepély.

Elég az hozzá, hogy így összebújva
feküdtünk, s akkor ő fülembe súgta,
hogy kész hasában már a gyermekünk.
Úgy bőgött, mint egy újszülött, az édes,
pedig nem volt egész tizennégy éves,
s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk.
Természetes, hogy kézből kontrázok
rohadt pofátokból minden morált -
a hóhér négyrét még senkit sem vágott
azért, mert egy kisasszonyt felcsinált.

Aztán úgy volt tovább, hogy még a nyárnak
nem is lett vége és egy szép vasárnap
a hűtlen macska rútul otthagyott.
A szája nélkül oly nehéz az élet!
Magam csavargok és felhőket nézek,
s mérgemben, mint redves fa, rothadok.
Belépek lassan most az őszi tóba,
s átúszom rajta, mint a halk halak,
s nem gondolok már a múlt évi hóra,
és minden csókra, mely ma elmaradt.

Köröskörül fák bársonyos sötéten,
sűrűn egymásra hullva s a középen
egy lágy vonás, úgy mint az ő ölén,
és rejtve benne, mint duzzadt cseresznye
a tó, az esttől vérvörösre festve,
s a tó vörös vizében úszom én.
Így úszom még sok éjjel hosszú körben,
míg minden emlék vén lesz és sötét,
s a rőt holdasszony lenn a víztükörben
nyakamba fonja táncoló ölét.

BALLADA A SZÉP FEGYVERMESTERNÉ VÉNSÉGÉRŐL

- Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen,
ülök, vénasszony, itt a járdaszélen,
s gerincem görbe, mint egy pléhkanál,
hajam megsárgult, mint a kocsmacégér,
és így rikácsolok a rézfillérért,
rekedten, mint egy ócska papagáj.
A Sátán lelkemet régóta kéri,
s az árokban testemre vár a sár,
s hogy ágyamon utólszor hált a férfi:
van annak több, mint ötven éve már.

- Szemközt a házban d'Anquétille lovagja
Catherine-t, a zsíros pékleányt fogadja,
s be sem zárják, disznók, az ablakot.
A képüket bortól veresre festik,
s hogy csókolódznak, hallgatom napestig,
s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok.
Felállok most s a rossz tűzön melegszem,
testem dülöng, mint egy lyukas ladik,
pedig, hidd meg, szűz voltam én is egyszer,
úgy, mint Catherine a múlt vasárnapig.

- Szűz voltam egyszer s százszor szebb a szépnél,
s a Saint Germain des Prés-ben nagymisénél
csak engem néztek már az emberek,
és úgy kergettek, mint vadász a koncot,
bárók, hegyescipőjű udvaroncok,
grófok, papok, kalmárok, hercegek,
és mindegyik kezembe tette volna
minden pénzét, hogy megkaphassa azt,
miért ma többé egy koldus se dobna
vénhedt ölembe egy lyukas garast.

- De akkor még Collin Cayeux-t szerettem,
s Lúdláb királyné konyhájában ketten
a nyársat bámultuk, hogyan forog.
Ilyenkor ő latin dalokba kezdett,
s oly szép volt, akár egy perzsa herceg,
és minden reggel rózsákat hozott;
ültünk egész nap, már az estre várva,
s hogy kék harmat feküdt a pázsiton:
egymásnak dőlve, mint a létra szára
sétáltunk át az éji Párizson.

- Majd egy breton hadnagynak ültem lépre,
ki rút volt, mint a Belzebúb, de vértje
kivert ezüst volt, cifra és nehéz,
és arra mentünk minden alkonyatban,
hol a la Grant Rue St. Jacques torkolatja
a házakon túl répaföldbe vész;
a szénában háltunk és százezer csók
kevésnek tűnt vonagló szájamon:
olyan pucérok voltunk, mint a hernyók,
s a holdnarancs lógott az ágakon.

- Míg egy napon, minden férfit leköpve,
fülig szerettem egy pimasz kölyökbe,
és szántam őt, hogy árva volt, szegényt,
imádtam, bár a testemet húsz évig
vizes korbáccsal verte este végig,
és nem vett el, csupán a pénzemért;
ütött, belémrúgott, ruhámat tépte,
és melleimnél fogva rángatott:
de hogyha csókot kért, legott ölébe
ültem, feledve minden bánatot.

- Bolondultam, büdös gazember, érte,
s pofont még máma is tucatra mérne,
ha régesrég nem lenne már halott.
De meghalt s engem itthagyott szegényen,
és mint lehulló lomb a járdaszélen,
vén koldusasszony, egyre rothadok.
Mi lett belőlem, jaj, ha a tükörben
pillantom meg mezítlen testemet,
mely oly szép volt, ahogy most vén és görbe,
Uram, dühömben majd hogy megveszek.

- Hová lett, jaj, testemnek régi bája,
két kis fülem rubinvörös csodája,
s tejszín bőrömnek csiklandó szaga;
hová lett két szemem pimasz varázsa,
és ajkaimnak duzzadó parázsa,
s halántékomnak kékeres tava;
hol van hajam, melyet nádszínre festett
a természet s a lágy szemöldökök,
melyek, mint szőke accent circumflexek
ragyogtak itt a büszke arc fölött?

- Hová tűnt el két zsíros, kurta vállam,
fehér karom, lágy hátam, gőgös állam,
s hónaljaim kalászos ürege,
s két apró mellem, melyek, mint a bársony,
úgy domborodtak egykor át ruhámon,
mint nürenbergi órák üvege;
hol van rugalmas combom s merre voltak
a térdek és a karcsú, kis bokák,
és két dús csípőm, melyet úgy karoltak
a férfiak magukhoz, mint a rák?

- Hová lett, kérdem, már a régi szépség?
Szememben véres foltra vált a kékség,
pofámon barna pergamen a bőr;
lehelletem reves csatorna gőze,
sovány karom kiszáradt, mint a rőzse,
s fülemből rút csomókban lóg a szőr;
az elfakult száj régen nem parázna,
és a bozontos, vén szemöldökök
unottan lógnak százezer barázda
tövén a sárga, fonnyadt arc fölött.

- Vállam púp egy kivénhedt dromedáron,
hónaljam oly mély, mint kút a nyáron,
hátam behorpadt és csípőm hideg,
a combom száraz, mint a régi szalma,
a mellem ráncos, mint a téli alma,
a hasam fölé, mint vén erszény fityeg;
szívem táján a láz lihegve nyargal,
s fejem belepte régesrég a hó:
s megtört derékkal és lecsukló arccal
vánszorog így, mint egy bolygó bitó.

- Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen
ül egy vénasszony itt a járdaszélen,
s gerince görbe, mint a pléhkanál:
a csókot hajdan még aranyra mérte,
és tótágast állt Párizs vára érte,
s markodból most egy rézfillérre vár.
Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája,
és menj vígan tovább, büdös paraszt,
vagy gondolj egyszer nődre és anyádra,
és dobj ölébe egy lyukas garast.

Forrás