Selma Lagerlöf: Mi Urunk és Szent Péter

Abban az időben történt, amikor Urunk és Szent Péter sokéves földi vándorlás, gyötrelem és szomorúság után visszatértek a Paradicsomba. Elképzelhető, hogy Péternek nem kis örömet szerzett ez. Mert bizony egészen más dolog a Paradicsom hegyén üldögélni, s onnan tekinteni szét a világra, vagy éppen le-föl sétálgatni a pompás kertekben, mint koldusként házak ajtajain kopogtatni, bolyongani földi tereken anélkül, hogy tudná az ember, viharos éjszakákon lesz-e hol meghúzódnia, hogy ne kelljen vándorolni hideg és sötét országutakon.

Nos, ilyen nehéz vándorlás után megérkezni valóságos öröm. Péter azonban pillanatig sem volt biztos a szerencsés megérkezésben. Olykor elővette a kétely és a nyugtalanság. Sehogyan sem értette, miért kell nehéz sorsot viselni, ha Urunk és Üdvözítőnk ura az egész világnak? Miért a folytonos elégedetlenség s a kín, amikor az ember inkább örömre született?

Elmosolyodott: Urunknak és neki mennyi szomorúság jutott odalenn, s mily kevéssel kellett beérniük!

Volt egy idő, amikor azt hitte, nem bírja tovább. Mi Urunk akkor magával vitte. Egy magas hegyet mutatott, s csak annyit mondott: – Oda megyünk. – Hegy alatt nyújtózó városokon haladtak keresztül és erődök mellett mentek el, melyeket magaslatokra építettek. Tanyákat láttak, havasi pásztorkunyhókat, s már maguk mögött hagyták a favágók barlangjait is.

Kopár tetőn jártak, ahol nyoma sem volt növényzetnek, és ahol egy remete épített magának kalyibát, hogy segíteni tudjon a bajba jutott vándoroknak. Majd eljutottak a hómezőkre, ahol mormoták aludtak, s tovább a jeges bércek birodalmába, ahová a kőszáli kecske is alig tud felkapaszkodni. Ott mi Urunk egy piros dolmányos madárkát pillantott meg, egy pirókot. Megfagyva hevert a jégen. Fölvette és kezében melengette. Ő meg figyelte: talán ez a madár lesz az ebédjük?

Sokáig bandukoltak tükörsima jégfalak között, s azt gondolta, ilyen közel még sosem járt a halál birodalmához. Dermesztett a szél, sötét köd szállt, s közel-távol egyetlen élőlény sem mutatkozott. Pedig még csak a hegy derekánál jártak. Ekkor kérte az Urat, hadd forduljon vissza.

– Nem – mondta mi Urunk. – Előbb mutatok neked valamit, ami bátorságot és erőt ad mindent elviselni.

Tovább vándoroltak hát ködön, jégen át, amíg egy hatalmas fal elé nem értek, amely útjukat állta.

– Ez a fal körüljárja a hegyet – szólt az úr –, és egyetlen pontja sincs, ahol átjuthatni rajta. Ember át sem pillanthat, mert ott kezdődik a Paradicsom, ahol a holtak lelkei lakoznak.

Ő akkor kételkedve nézett az úrra, aki azonban folytatta. – Ott túl nincs sötétség és nincs hideg, csak virágos nyár van, lángol a Nap, szikráznak a csillagok.

Nem hitte.

Mi Urunk ekkor hátralépett, s a halott madarat átdobta a falon, egyenesen a Paradicsom közepébe. Azon nyomban édes ének, vidám csicsergés hallatszott. Csodálkozva ismert a pirók hangjára. Urunkhoz fordult és így szólt: – Igazat mondtál, most már visszatérhetünk. Valóban létezik egy ország, ahol az élet legyőzi a halált, és ezért minden szenvedést érdemes elviselni.

Akkor lementek a hegyről, hogy folytassák földi útjukat.

Az évek múltak, de ő semmit sem tudott meg a Paradicsomról, csak a sóvárgás élt benne a különös ország után, amely ott túl a falakon kezdődik.

Lám, most betelt a sóvárgása, és egész napon át meríthet az öröm ki nem apadó forrásából!

---

Ám alig telt el két hét, hogy Péter a Paradicsomba érkezett, amikor egy angyal Urunk trónusához járult. Hétszer meghajolt, majd elmondta, hogy Szent Péter lelkét nehéz bánat epesztheti, mert semmit sem eszik, semmit sem iszik, szemei karikásak, mint aki éjszakákon át nem alszik.

Ezt hallván Urunk azonnal fölkelt trónusáról, és elindult megkeresni Pétert.

Messze, az Éden legkülső határán talált rá. Olyan leverten feküdt a földön, mint aki fölállni sem képes. Ruhája tépett volt, fejére hamut hintett.

Mi Urunk leült mellé, és ugyanúgy kezdett vele beszélgetni, mint szomorú földi vándorlásukkor:

– Mi az, ami ennyire megbúsított, Péter?

Amikor újból megkérdezte, Péter levette fejéről aranykoronáját, és Urunk lábai elé helyezte, mintha azt akarná jelezni, hogy nem akar többet a tiszteletből és a dicsőségből.

Urunk azonnal látta, hogy Péter sokkal kétségbeesettebb, mintsem tudná, mit cselekszik, éppen ezért nem neheztelt meg.

– Mondd meg végre, mi bánt – kérte szelíden és még nagyobb szeretettel, mint az imént.

Péter felpattant, és Urunk észrevette, hogy nemcsak szomorúság, hanem harag is van a szavában:

– Ments fel a szolgálatod alól, egyetlen napig sem akarok tovább maradni a Paradicsomban!

Urunk próbálta őt nyugtatni, mint korábban, ha indulat szállta meg hűséges szolgáját:

– Nem tartóztatlak, de előbb hallani szeretném, mi nem tetszik itt?

– Az, hogy azért a sok földi gyötrelemért különb jutalom járt volna nekem – hangzott a válasz.

Látta Urunk, hogy Pétert eltölti a keserűség, és továbbra sem neheztelt.

– Ismét azt mondom, nem tartóztatlak, szabad vagy, mehetsz, ahová kedved tartja, azonban jól tennéd, ha elmondanád, mi bánt.

Akkor végre kiöntötte a lelkét.

– Volt nekem egy idős édesanyám – kezdte –, néhány napja halt meg...

– Most már tudom – szólt közbe mi Urunk –, azon keseregsz hát, hogy nem került ide, a Paradicsomba.

Péter, mert fájdalma feltört, keserves sírásra fakadt.

– Pedig úgy érzem, rászolgáltam, hogy mellettem legyen – szepegte.

Urunk, kitalálva a bánat okát, maga is elbúsult, mert tanítványa anyját nem olyannak ítélte, mint aki mennyországot érdemelne. Ugyanis a sok pénzen kívül egyében nemigen törte a fejét életében. Ha szegény kopogtatott az ajtaján, egyetlen fillér nélkül bocsátotta el, s még csak egy darab kenyeret sem adott neki.

Az úr azonban megértette Péter bánatát, hiszen a gyermek mégiscsak másként látja anyját, és így van ez rendjén.

– De hát honnét tudod, hogy édesanyád jól érezné magát nálunk? – kérdezte.

– Ezt is azért kérdezed, hogy ne kelljen meghallgatnod – felelte –, ki nem érezné jól magát a Paradicsomban?

– Aki nem tud örülni a mások örömének, az itt sem lenne boldog – mondta az úr.

– Vannak itt mások is, akik nem idevalók – búsult neki ismét Péter, és mi Urunk észrevette, hogy saját magára gondol.

Mélyen elszomorodott, mert látta, hogy a búskomorság egészen megzavarta tanítványát, s nem tudja, mit beszél. Várt egy ideig, hátha belátja, hogy anyja csakugyan nem való a Paradicsomba, de hiába, csak nem akarta beismerni.

Akkor egy angyalt hívott, s megparancsolta neki, szálljon le a pokolba, és Szent Péter anyját hozza fel a Paradicsomba.

– Engedd meg, hogy lássam, amikor érkezik – kérlelte Péter az Urat, aki erre kézen fogta szolgáját, és egy sziklaélre állította, amelynek meredek oldala nyílegyenesen ereszkedett a mélységbe. Kérte, lépjen egészen a szikla peremére, s hajoljon egy kicsit előre.

Letekintett, de eleinte semmit se látott. Mintha kútmélybe pillantott volna, sötét nyílás tátongott előtte. Egyszer aztán az angyal körvonala rajzolódott ki. Félelem nélkül suhant a szurokfekete árok-éjben, szárnyát kissé kiterjesztve, így tartva magát vissza a hirtelen zuhanástól.

Péter szeme egyre inkább megszokta a sötétséget, s egyre többet látott. Először is azt, hogy a Paradicsom helye egy gyűrűhegy teteje, és széles szakadék határolja, amelynek mélyén van a kárhozottak birodalma. Majd újra az angyalt látta, amint egyre lejjebb ereszkedik, de úti célja messze volt még. Ettől egészen megrémült.

– Bár anyámmal térhetne vissza! – sóhajtotta.

Urunk szívében részvét gyulladt. – Nincs az a teher, melyet az angyal el ne bírna – szólt vigasztalón.

A szakadék olyan mély volt, hogy feketeségét nem törhette át a napsugár. De az angyal némi fényt vitt oda, s Péter szemének föltárult az alvilág. A végtelen kőpusztaság, ahol kőélek közt sötét víz csillant. Sehol egy zöld folt, sehol egy fa. Holtan holt vidék. Minden sziklaszirten boldogtalan lelkek, akik némi reménységük erejével még görcsösen fölfelé kapaszkodtak, de végül is ott maradtak kétségbeesésük kőmozdulatlanságában.

Látta Péter, hogy közülük egyesek ülnek, mások fekszenek, örökös sóvárgástól leterítve, s tekintetüket fölfelé irányítják. Ismét mások kezükkel arcukat takarták, hogy ne lássák a véget nem érő borzalmat. Így dermedtek egyetlen mozdulatba. És voltak, akik a feketén csillanó posványos vízben hevertek, a kilábalás parányi szándéka nélkül.

Így együtt sokan voltak, nagyon sokan. Pétert a nyugtalanság és az aggódás valósággal megkötözte.

– Meglátod, nem találja – szólt Urunknak.

Az úrnak azonban nem voltak aggályai, de továbbra is szánalommal nézte derék szolgáját, aki most már tele volt kétellyel: annyi holt között az angyal képes lesz-e megtalálni anyját? Hiszen ide-oda lebeg a vak verem fölött, mint aki tétován keres!

Akkor a boldogtalanok közül az egyik észrevette az angyalt. Karját fölfelé nyújtogatta, és fölkiáltott: – Vígy magaddal! Vígy magaddal!

Erre megmozdult a kárhozottak serege. A pokolmélyi milliók egyszerre kiáltottak, s esdeklőn hívták az angyalt, vigye őket boldog mezőkre.

Urunk és Péter hallották ezt, és szívük részvéttől remegett.

Az angyal átsuhant a „jaj” fölött, majd lebegve erre-arra tekintett. A sok-sok lélek pedig követte, mint akiket szélvihar terel.

Végül meglelte, akit keresett. Szárnyait összezárta, s mint nyíl suhant alá. Péter ámulatában fölkiáltott, amikor az angyal karjai közt megpillantotta anyját: – Áldott légy, aki anyámat hozod!

De mi Urunk megérintette Péter vállát, mint aki óvni akarja a túl korai örömtől.

Ő azonban csaknem zokogott a boldogságtól, hiszen anyja meg volt mentve, s már kétsége sem támadt, hogy tőle valaki is elszakíthatná. Öröme csak fokozódott, látva az angyalt, amint anyját hirtelen felragadja, s mégsem olyan hirtelen, hogy anyjába ne kapaszkodnék néhány kárhozott lélek.

Mintegy tizenketten voltak, s mind az idős asszony terhei. Fia arra gondolt: anyját nagy tisztesség éri ezzel, ki jótevőjük lett nekik.

Az angyal a kapaszkodó lelkek ellen semmit sem tett, hagyta őket. A terhet szinte föl sem vette, egyre feljebb emelkedett, szárnyát alig lengette, mintha csupa holt madárkát kellett volna égbe vinnie.

Péternek azonban látnia kellett, hogy anyja a rákapaszkodó boldogtalanoktól szabadulni akar: kezüket megragadja, s egyenként rázza le magáról őket. S azok egymás után hulltak vissza oda, ahol a pokol öble ásít.

Siránkoztak, könyörögtek, de anyja nem akarta, hogy rajta kívül más is boldog legyen. Megszabadult hát tőlük, valamennyit visszalökve a gyötrelembe. A mélység jajgatástól és szitkozódástól volt hangos.

Péter kérlelte anyját, legyen irgalmas, ám az meg sem hallotta. És akkor látnia kellett: ahogyan fogy az angyal terhe, akként lassul röpte is. Elfogta a félelem, lába megingott és térdre esett.

Már csak egyetlen lélek kapaszkodott anyjába, egy egészen ifjú asszony, aki a nyakát fogta s úgy esdekelt, vigye magával az áldott Édenbe.

Az angyal már megérkezni látszott, s Péter kitárta karjait, hogy anyját magához ölelje. Még néhány szárnycsapás és a tetőn van, de akkor hirtelen megállt röptében, arca sötétre vált, miként az éj. Péter anyja ugyanis abban a pillanatban lerázta magáról az egyetlen boldogtalan lelket is, hogy teljesen szabad legyen.

Amikor a szegény lélek mélybe hullt, az angyal néhány ölnyit visszacsúszott. Mintha lemeredtek volna szárnyai. A szemében mély bánat ült, úgy nézett terhére. S bár könnyű volt, elengedte, mintha tovább már nem bírná. Aztán fellibbent a boldogok hegyére.

Péter zokogva állt ott, mi Urunk pedig csöndesen megszólalt:

– Sosem hittem, Péter, hogy te a Paradicsomban egyszer sírni fogsz.

Erre fölemelte fejét az úr hűséges tanítványa, és úgy felelt:

– Miféle Paradicsom ez, Uram, ahol szeretteim jaját hallom, és látom szenvedését embertársaimnak?

Urunk hangja bánatosra fordult:

– Azt gondolod, nem adnék szívesen mindenkinek olyan Paradicsomot, amely a tökéletes boldogság? Elfelejtetted, miért éltem a Földön? Hogy erre tanítsam az embereket: szeressétek embertársaitokat, miként önmagatokat. És amíg ez nem lesz így, nem lesz hely földön és égen, ahol a fájdalom és a bánat utol nem érné őket.

Forrás: SzePi