A pelaszgok teremtésmítosza

Görög mítoszok II.



Kezdetben volt a Kháosz. Ebből emelkedett ki mezítelenül Eurünomé, a Mindenség istennője, de nem volt hol megvetnie a lábát. Elválasztotta hát az égbolttól a tengert, s egymagában táncolni kezdett a hullámokon. Dél felé táncolt, s szél kerekedett a nyomában. Úgy látta, hogy ez a szél valami új és önmagában létező, amellyel megkezdheti a teremtés művét. Sarkon fordult, elkapta az északról fújó szelet, sodorgatni kezdte a tenyere közt, és íme: megszületett Ophión, a nagy kígyó. Eurünomé tovább táncolt -- egyre féktelenebbül --, hogy felmelegedjék, s Ophiónt végül is elfogta a kéjvágy, az istennő lába köré tekeredett, és egyesült vele. Márpedig az Északi Szélnek, amelyet Boreásznak is szoktak nevezni, megtermékenyítő hatása van. Ezért fordulnak sokszor a kancák hátsó felükkel a szélnek: csődör nélkül is vemhesek lesznek. Így történt, hogy Eurünomé is teherbe esett.

b) Eurünomé erre galamb alakot öltött, leereszkedett a hullámokra, s amikor elérkezett az ideje, megtojta a Világtojást. Ophión az istennő parancsára hétszer a tojás köré tekeredett és kiköltötte. A tojás kettérepedt, és kipottyantak belőle az istennő gyermekei, vagyis, ami csak létezik ezen a világon: a Nap, a Hold, a bolygók, a csillagok és a Föld, a rajta levő hegyekkel, folyókkal, fákkal, növényekkel és élőlényekkel együtt.

c) Eurünomé és ophión az Olümposz hegyére költöztek. Ophión azonban megharagította az istennőt, azt állította ugyanis, hogy ő teremtette a világot. Az istennő nyomban a fejére taposott a sarkával, kitörte a fogait, és Ophiónt a föld alatti sötét üregekbe száműzte.

d) Aztán mozgásba hozta a hét bolygót, s mindegyiket egy titanisz és egy titán alá rendelte. Theia és Huperion a Nap, Phoibé és Atlasz a Hold, Dioné és Kriosz a Mars, Metisz és Koiosz a Mercurius, Themisz és Eurumedon a Jupiter, Tethusz és Ókeanosz a Venus, Rheia és Kronosz a Saturnus uralkodója lett. Az első ember pegig Pelaszgosz, a pelaszgok őse lett. Arkadia földje szülte. Utána születtek még többen is, s Pelaszgosz megtanította őket kunyhót építeni meg makkot enni. Ruhát disznóbőrből vartak maguknak. Euboiaban és Phokiszban még most is ilyet viselnek a szegények.


1. Ebben az archaikus vallási világképben még nem voltak férfi istenek és papok, csak a világistennő és papnői, mivel a női nem volt az uralkodó, és a férfi a nő megfélemlített áldozata. Az apaság fogalma nem létezett a számukra, mivel a fogamzást a szélnek vagy annak tulajdonították, hogy a nő babot evett, vagy véletlenül lenyelt valamilyen rovart. Az utódlás anyai ágon történt, a kígyókat a halottak megtestesülésének tartották. Az Eurümné ("messzevándorló") nevet az istennő mint az égbolton látható Hold kapta. A sumérok Iahunak ("felséges galamb") nevezték, ez az elnevezés később a Jehovára, a Teremtőre szállt át. Marduk a babiloni tavaszünnepen jelképesen galambformában hasította ketté, amikor az új világrendet megteremtette.

2. Ophión vagy Boreász a héber és az egyiptomi mitológia világteremtő kígyója. A korai mediterrán művészetben az istennőt mindig az ő társaságában ábrázolták. A föld szülte pelaszgok, akik valószínűleg azt állították magukról, hogy Ophión fogaiból származnak, eredetileg talán a neolitikum "festett agyagedényeket előállító" emberei voltak. Kr.e. 3500 körül keltek át Palesztínából a görög szárazföldre, és a prehellének -- akik Kisázsiából vándoroltak be a Küklaszokon át -- hétszáz év múlva a Peloponnészoszon találták őket. De felületes módon pelaszgoknak nevezték el Görögország valamennyi prehellén lakóját. Így például Euripidész szerint (idézi Sztrabón V. 2.4) a pelaszgok akkor nevezték el magukat danaoszoknak, amikor Danaosz és ötven leánya Argoszba érkezett. Az erkölcstelen viselkedésükre utaló célzások (Hérodotosz VI.137) valószínűleg arra vonatkoznak, hogy a prehelléneknél szokásosak voltak az erotikus orgiák. Sztrabón említi me ugyanott, hogy az Athén környékén lakókat pelargói ("gólyák") néven ismerték. Valószínű, hogy a gólya volt a pelaszgok totemmadara.

3. A titánoknak ("uralkodók") és titaniszoknak megvannak megfelelői a korai babiloni és palesztínai asztrológiában: a szent bolygó-hét napjainak istenségeik voltak. Lehet, hogy a görög mitológiába a Kr.e. II. évezredben a korinthoszi Iszthmoszon megalakult kánaánita vagy hettita települések, vagy éppen a prehellének révén kerültek be. Mikor Görögországban megszűnt a titánkultusz, és a hivatalos naptárban nem szerepelt többé a hétnapos hét, egyes szerzők úgy beszéltek róluk, hogy tizenketten vannak, valószínűleg azért, hogy számuk megegyezzen az állatöv csillagképeinek a számával. Hésziódosz, Appolodórosz, Sztephanosz, Büzantinosz, Pauszaniasz és mások különbözőképpen nevezték őket. A babiloni mítoszban a hét bolygóinak urai -- név szerint Samas, Szin, Nergál, Bél, Beltisz és Ninib -- Beltiszt a szerelem istennőjét kivéve férfiak voltak. A germán hét napjai közül azonban ezt a beosztást a kelták a Földközi-tenger keleti részéről vették át -- a vasárnapot, keddet és pénteket nem titánok, hanem titaniszok kormányozták. Abból, hogy Aiolosznak ugyanannyi isteni rangban levő leánya volt, mint fia, valamint Niobé mítoszából ítélve, akkor, amikor a hét napjainak palesztínai beosztása eljutott a prehellenikus Görögországba, minden titán mellé adtak egy titaniszt is, nyilván az istennő érdekeinek védelmére. De a tizennégy titán száma nemsokára hétre csökkent, s vegyesen voltak köztük nők férfiak. A A bolygók közül a Nap a világosságot, a Hold a varázslást, a Mars a növekedést, a Mercurius a bölcsességet, a Jupiter a törvényt, a Venus a szerelmet és a Saturnus a békét jelképezte. A klasszikus Görögország asztrológusai babiloni kollégáikkal összhangban a bolygókat Héliosznak, Szelénének, Árésznek, Hermésznek (vagy Apollónnak), Zeusznak, Sphroditénak és Kronosznak adományozták. A fent említett latin megfelelőiknek neve még ma is felismerhető a napok francia, olasz és spanyol nevében.

4. A végén -- a mítoszok nyelvén szólva -- Zeusz valamennyi titánt lenyelte, korábbi önmagát is beleértve. Ennek analógiájára a jeruzsálemi zsidók egy olyan transzcendens istent imádtak, aki a hét bolygóinak isteneiből állt. Ezt a felfogást jelképezi a hétágú gyertyatartó és a Bölcsesség Hét Pillére. A spártai úgynevezett "Ló-sír" közelében felállított, s a bolygókat jelképező hét oszlop Pauszaniasz szerint (III.20.9) olyan ősi díszítményekkel volt ékesítve, amelyek valószínűleg a pelaszgok által átvett egyiptomi rítusokkal voltak összefüggésben (Hérodotosz (II.57.) Nem lehet megállapítani, hogy az említett felfogást a zsidók vették-e át az egyiptomiaktól, vagy fordítva; az úgynevezett Héliopoliszi Zeusz, akit A.B. Cook ismertet Zeusz című könyvében (I. 570-76), jellegében minden esetre egyiptomi volt, köntösét elől a hét bolygóisten képmása ékesítette, hátul pedig a többi pedig a többi olümposzi istené. Ennek az istennek egy kisalakú bronzszobrát megtalálták a spanyolországi Tortosában, egy másik példányát a főníciai Bübloszban. Egy marseille-i domborművön hat bolygóisten mellképe látható, valamint Hermész teljes alakban -- a szobrocskákon is az ő alakja a legfeltűnőbb --, valószínűleg azért, mert ő a csillagászat feltalálója. Rómában QuintusValerius Soranus szerint Jupitert szintén transzcendens istennek fogták fel, a hét napjainak bolygóit azonban nem tisztelték úgy, mint Marseille-ben, Bübloszban és (valószínűleg) Tortosában. A bolygók urai nem befolyásolhatták az olümposzi vallást, mivel úgy tekintették őket, hogy nem görögök (Hérodotosz I.131), tehát nem is hazafiak; Arisztophanész (A béke 403. ss.) azt mondatja például Trügaiosszal, hogy a Hold meg a "ravasz Nap" cselszövést forralnak, Görögországot a barbár perzsák kezére akarják játszani.

5. Pauszaniasz állítása, miszerint Pelaszgosz volt az első ember, arra mutat, hogy a neolitikus kultúra bizonyos elemei Arkadiában egészen a klasszikus időkig fennmaradtak.


Forrás: Robert Graves: A görög mítoszok 1.kötet 31-36.oldal - Európa Könyvkiadó 1981.