Dicső magyar várak! - Appony

Dicső magyar várak!

A romantika korában volt szokásos a múlt dicsőségére hivatkozni, a hajdanvolt régi szép időkön merengeni. "Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék..." Ki ne ismerné himnuszunk költőjének sorait.

Valóban dicsőséges volt Szondi György drégelyi, vagy Zrínyi Miklós szigetvári helytállása. Az egri csillagokról nem is beszélve... De jött a gonosz labanc, s lerombolta várainkat, nehogy - általában bukott szabadságharcos - elődeink védelmet találhassanak falaik között. Nagyjából ez a leegyszerűsített kép él köztudatunkban. Bezzeg a szerencsésebb nyugati országokban másképpen alakult a történelem, véli a művelt magyar olvasó.

A valóság ennél azonban jóval összetettebb. A magyar várépítészet kezdetei legalább ezer évre nyúlnak vissza. Már az állam megszervezésekor is várak körül hozták létre a középszintű igazgatási egységeket, a vármegyéket. A megye eredetileg egy-egy várhoz tartozó körülhatárolt terület volt. Tehát Vasvár megyéje Vas vármegye, Szabolcs vár megyéje Szabolcs vármegye és így tovább... Biztosan tudjuk, hogy már a korai Árpád-korban sem csak a megyeközpontokban voltak várak. A magánvárak építése aztán a 13. században kapott igazán nagy lendületet. Sokáig úgy vélték, hogy ebben a Batu kán vezette 1241/42-es mongol inváziónak lett volna inspiráló szerepe. Ma már nem így látjuk, a tatárjárás nem jelentett igazán éles választóvonalat. A vihar elvonulta után ugyanúgy folytatódott az élet, mint ahogyan előtte zajlott.

A nagyjából 1270-1320 közti fél évszázadban Magyarország teljes anarchiába süllyedt, a területi felaprózódás veszélye fenyegetette. Ekkorra tehető a mára elfelejtett történetű kisebb várak tömeges pusztulása. Egy részüket a kiskirályok (oligarchák) semmisítették meg, másik részük pedig a tartományúri rendszer felszámolását jelentő ország-egyesítő harcoknak eshetett áldozatául.

A késő középkor jelentős része békés körülmények között zajlott, de bizonyos belső konfliktusoktól mégsem volt mentes. Ez a körülmény az Anjou-kor végétől szükségessé tette, hogy a vidéki nemesség lakóhelyeit újra megerősítse. Ez a középkori kastélyok születésének időszaka.

A mohácsi vészt követően aztán az ország belső területének várai igazi honvédelmi szerepet kaptak. Megszervezték a végvári rendszert, a tüzérségi harc követelményeinek megfelelő védművekkel látták el az addig igazából nem komoly katonai támadás ellen kiépített várakat, kastélyokat. A köztudat elsősorban ennek a korszaknak, a klasszikus várháborúk korának alapján vélekedik a várak szerepéről. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy ez a korábbi korszakokra nem vetíthető automatikusan vissza. Ma már a várakra nem csak mint védelmi célú épületekre gondolunk. Rendeltetésük szerint legalább annyira lakóhelyek, gazdasági-birtokigazgatási és kulturális központok is voltak.

A korszerű erődök egészen a 19. század végéig épültek tovább, ám a tüzérség fejlődése ezeket is gyorsan elavulttá tette. Jelképes dátumként talán Bosznia megszállását, 1878-at lehet megnevezni a magyar várak aktív kora záróakkordjaként. Az osztrák-magyar csapatok ekkor szabadították fel az utolsó török megszállás alatt volt egykori magyar várakat. Hangsúlyozni kell azonban, hogy amikor magyar várakról beszélünk, akkor a régi Magyarország területének várait értjük. A váraknak nem volt etnikai jellegük, hisz hazánk a kezdetektől soknemzetiségű európai királyság volt. A várak ma már kulturális örökségünk részei, ideális kirándulási célpontok, ahol sokat tanulhatunk múltunkról is.

Dénes József

Appony - vártörténet

Appony várának romjai a Nyitra folyó völgyére néző Tribecs hegység egyik, 333 méter magas nyúlványát koronázzák.

Valamikor az 1300-as esztendő előtt, a királyi adományk

ént kapott földbirtokon, egy védelemre alkalmas ponton építette fel a Csák nemzetség A

ppo

ny várának korai magját, a kis alapterületű belsővárat, annak legmagasabb pontján egy ú

gynevezett éllel ellátott henger alakú toronnyal. Első, n

apjainkig fennmaradt okleveles említése 1300-ból származik, ekkor Csák nembeli Csák báró birtokát képezte. A földesúr halála után a Felvidék korlátlan hatalmú oligarchája, Trencséni Csák Máté nagyúr örökölte meg, aki a várat az 1321-ben bekövetkezett haláláig szilárdan a hatalmában tartotta.

Ezt követően a váruradalom a királyi Kamara kezelésébe került át. 1389-ben az örökös pénzzavarral küszködő Luxemburgi Zsigmond király elzálogosította Serkei Dezső bárónak. Három esztendő múlva már - Cseklészért cserében - örökbirtokul Cseklészi Miklós nemes úr három fiúsított leányának (Angelika, Margit, Anna) és férjeiknek (Turóci Benedek, Zselizi Vesszős Tamás, Őri Péter) adományozta oda az uralkodó. A férjek közül Őri Péter lett az Apponyi nemesi família őse, akik az erődítményt annak fennállása alatt végig birtokolták.

1430-ban a Morvaországból rablóhadjáratra indult husziták elfoglalták, és rövid ideig megszállva tartották. Mivel idáig nem ért el a török hódoltság, Appony mindvégig megmaradt katonai szempontból jelentéktelen magánvárnak. Bár 1542-ben ágyúrondellával erősítették meg, jelentősebb ostromló sereg ellenében védhetetlen maradt. Miután 1612-ben a földesúri família két reneszánsz kastélyt is létesített a völgybeli jobbágyfaluban, a lakásnak már kényelmetlenné váló középkori erődítményt csak háborús veszély esetére tartották meg, mintegy végső menedékül.

Egy korabeli forrás szerint 1645-ben az egész vár leégett, ezután lakói végleg elhagyták. Az azóta eltelt évszázadok alatt Appony vára erősen romlásnak indult, falai és épületei részben leomlottak. Lassan újra birtokba vette a természet, maradványait csak a régmúltra kíváncsi turisták keresték fel.

A legutóbbi esztendőkben azonban örömteli változás történt ennél a műemléknél, mert egy lelkes várbaráti csapat összefogott megmentése érdekében, kiirtották a mindent elborító bozótot, majd szakértői segítséggel megkezdték a pusztuló falak konzerválását.

Forrás: Magyar Várak