Bizánc - Teológia és zoológia

Beth-Shean, Izrael

„És látá az Isten, hogy tökéletes, amit alkotott”

A bizánciak értékrendjét – magától értetődően – a Szentírás határozta meg. Az Ószövetséget nyilvánvalóan nem eredetiben olvasták, hanem abban a fordításban, amelyet Septuaginta néven ismerünk: ezt az Alexandria melletti Pharosz szigetén készítette hetven görög műveltségű héber tudós II. Ptolemaiosz Philadelphosz (†Kr.e. 246/247) idején a nagyszámú alexandriai zsidó diaszpóra számára, akik már teljesen elgörögösödvén, nem ismerték őseik nyelvét. A fordítás nem törekedett a zsidó szent szövegek betű szerinti visszaadására, hanem annak szellemiségét kívánta átültetni, megőrizni a hellénné vált zsidóság számára. Így azután az ószövetségi Szentírás alapját adó Teremtés Könyve: BeresitGeneszisz lett. Midőn a fordítóknak azt a kifejezést kellett átültetniük héberből görögbe, mellyel maga az Úr „minősíti”, értékeli az általa létrehozott Mindenséget, annak szépségével, végtelen gazdagságával, nyüzsgő, ezerarcú életével együtt, a fordítás azt írja, hogy a Teremtő megállapította, „hoti kalon” az, amit alkotott. A kalosz (kalon) szinte lefordíthatatlanul gazdag jelentéssel bíró görög kifejezés, mert egyszerre jelenti a látható, külső, kézzelfogható szépséget, s a belső értéket, a jóságot, a hiánytalan teljességet… („Kezdetben”), görögül

Ebben a szellemben születtek a bizánci világban a Geneszisz részletes kifejtései, az ún. Hexaémeronok, vagyis a Teremtés hat napjához fűződő magyarázatok, amelyekben természetesen különleges szerep jutott az élővilág, elsősorban az állatok teremtésére, gazdagságára, az általuk megnyilatkozó isteni bölcsességre vonatkozó vélekedéseknek. Az állatvilág életében kimutatható törvényszerűségeknek, azok rejtett okainak magyarázatára, a „biodiverzitás” kifejezésének bemutatására a Teremtés jeleneteinek előadása nyújtotta a legkínálkozóbb lehetőséget. A művészi megjelenítést illetően a fennmaradt bizánci emlékanyagban a meglehetősen szűkszavú monreálei XIII. századi mozaikokon kívül a téma viszonylag leggazdagabb megjelenítése a XIII. század közepén készült velencei, a San Marco székesegyház előcsarnokának mennyezetét díszítő mozaikoknak köszönhető. Ezek a remekművek – a kutatás nézete szerint – a VI. századi ún. Cotton-Biblia (London, British Library) miniatúráira vezethetőek vissza, az ősképek tehát még az ókor és a középkor határán keletkeztek. Az egész teremtéstörténet egy monumentális körbe van beleillesztve, amely három gyűrűre oszlik. Az állatok teremtése (v.ö. Ter. 1. 20–24.) a középső gyűrűben helyezkedik el: az egyik kompozíció a vízben úszó állatokat, s a felettük repdeső madarakat mutatja be, a másikon a szárazföldi állatok láthatóak, egymás fölötti sorokban elhelyezkedve – az utóbbiak előtt, mint Démiurgosz a Teremtő Krisztus áll, aki jobbját előrenyújtva hozza létre páronként az állatok sokaságát. Az előbbi kompozícióra a mozgalmasság jellemző: a légben szárnyaló madarak többé-kevésbé jól azonosítható madárfajok: a bal oldaliak víziszárnyasok, a jobb oldaliak közül kiemelkedik egy hatalmas kiterjesztett szárnyú bagoly; az alant nyüzsgő vízi lények taxonómiailag kevésbé pontosak (rendszertani értékük jóval alatta marad a híres pompeii tengeri mozaik állatainak), középütt egy hatalmas fogascsőrű, aranyfoltos testű vízi sárkány úszik. Zoológiai szempontból sikerültebbek a szárazföldi állatok képei: ezeket párosával teremtette az Úr: a felső és középső sorokat javarészt a patások foglalják el. Sajátos az alsó sor faunájának összetétele, ugyanis ez az oroszlánokkal kezdődik (a nőstény éppolyan sörényes, mint a hím), az elefántokkal folytatódik, s a madarakkal, a dromedárral, illetve a szamarakkal fejeződik be. Hasonló stílusúak a legkülső körben azok az állatok, amelyek abban a jelenetben szerepelnek, melynek témája: Ádám nevet ad az állatoknak (Ter. II. 19). Ez utóbbi jelenet látható a 400 körül készült ún. Carrand-diptychon egyik oldalán is (Firenze, Bargello), melyen az első embert körülvevő állatok kitűnő realizmussal vannak ábrázolva. A diptychon másik oldalán Pál apostol máltai jelenete látható, amelyben (az Ap. Csel. 28,3 szerint) Pál lerázott magáról egy mérgeskígyót, mert mint a küroszi Theodorétosz mondja (Quaest. in Genesim I.18. Patr. Graec. 80, 978), akik olyan ártatlanok, mint Ádám a bűnbeesés előtt volt, annak nem ártanak a vadállatok. Ember és állat összetartozásának sajátos kifejezése a Székesegyház másik mozaikciklusa, amely a Noé bárkája témakört ábrázolja. Mert bár az Ószövetség szerint az Istent felháborította a világ bűnössége (Ter. 6. 7.), ám Noé igaz volta kiáradt az őt körülvevő állatokra is, s ezért megparancsolta neki, hogy „minden állatból hetet-hetet vígy bé, hímet és nőstényt […] az ég madaraiból is hetet-hetet, hogy azoknak magvuk maradjon” (Ter.7,4). Ezek ábrázolásai mind művészileg, mind pedig taxonómiai szempontból különösen figyelemreméltóak. A kettesével felsorakozó madarak közül főként a pelikánpár ábrázolása megkapóan természethű, jóllehet a fentebb idézett Ornithiaka-parafrázis illusztrációktól eltér. Azokon, főként a korai Bécsi Kódexben látható miniatúrán (fol. 479v) – a miniatúra finomabb részletkidolgozási lehetőségei miatt is – a madár tollazata puhább, viszont hatalmas csőre inkább stilizált. Az állatok viselkedésének ábrázolása szempontjából kitűnően sikerültek a bárka közelében ábrázolt stilizált sziklák között ugráló rókák, párducok párosa, a dámvadak, a nyulak képei. Joggal tételezhetjük fel, hogy mindezeknek az ábrázolásoknak az őstípusát azóta elpusztult kora bizánci állattani jellegű kódexek képei alkották.

A teológiai irodalomban is több Hexaémeron maradt ránk, melyek több-kevesebb részletességgel beszélnek az állatvilág csodáiról. Gondolatmenetük szerint a természetben figyelhetjük meg legjobban Isten gondoskodását teremtményeiről, a Teremtés tökéletességét. Baszileiosz a teremtés hat napjához írt Homiliáiban, szentbeszédeiben főleg ezt a tökéletességet hangsúlyozza. A beszéd egyik vezérfonala szerint az értelmetlen állatok gyakran az erények olyan fokáról tesznek tanúságot, hogy az emberek is példát vehetnének róluk. Georgiosz Piszidész, a VII századi költő verses Hexaémeronjából már idéztünk néhány, a selyemhernyóra vonatkozó adatot. Az ő fejtegetéseiben – mely tulajdonképpen csak költői kérdések hosszú és monoton sorából áll – elsősorban az állatok öntudatlan bölcsességére fekteti a hangsúlyt, akik a tudós embereket is megszégyenítik. Eusztathiosz, antiokhiai püspök a Teremtés hat napjához írt kommentárjában sokkal rendszertelenebbül adja elő mondanivalóját, a szövegben alig utal valami arra, hogy éppen egy teológiai művet olvasunk, a szerző ugyanis állattani érdekességeket sorol fel, általában mindenféle magyarázat nélkül. Nyilván úgy gondolta, hogy az olvasó csupán ezeket a színes történeteket olvasva elgondolkozik a Teremtés végtelen nagyszerűségéről. Bizonyos rendszer mégis megfigyelhető, bár nem a teológiai gondolatmenetben, hanem állattani szempontból. Erre utal például, hogy az ötödik nap, tehát a madarak és halak teremtése kapcsán először megindokolja, hogy kerül egymás mellé ez a két különböző állatcsoport. Ugyanazt a magyarázatot adja, mint Baszileiosz: a halak és a madarak is úszva mozognak, csak az egyik a vízben, a másik a levegőben. Beszél a halak élőhelyeiről: tengerek, folyók, mocsarak, és partok lakói egyaránt lehetnek. Szól néhány közös sajátságukról, mint a kopoltyús légzés, illetve ír a táplálkozásukról. Megemlíti, hogy a „halak” közé kell értenünk valamennyi vízi állatot. Ezután kezd beszélni az egyes fajokról, ahol szó esik halakról, polipokról, krokodilról, vagy éppen a vízilóról.

E három mű nagyon különböző, nemcsak műfajában, de szerzőjük felkészültségében és tudományos szemléletében is, mégis legfontosabb gondolataik hasonlóak. Mindnyájan hangsúlyozzák, mennyire tökéletes az állatok testfelépítése, mennyire megfelel a fajok életmódjának. Baszileiosz így ír:

(IX. 5.) Hosszú a teve nyaka, hogy a lábaival azonos hosszúságú legyen, és elérje a legelőt, amin él. Rövid és vállai közé húzott nyaka van a medvének, az oroszlánnak, a tigrisnek és a többi ugyanilyen típusú állatnak, mert nem a fűből van a táplálékuk, és így nem szükséges a földre hajolniuk, minthogy ragadozók, és megelégszenek az állati zsákmánnyal.

Mire való az elefánt ormánya? Mivel nagy állat, sőt a szárazföldi állatok közül a legnagyobb, hogy az eléje kerülő állatokban rémületet keltsen, szükségszerű, hogy a teste húsos és megtermett legyen. Ha nagy és a lábaihoz mérhető nyak volna ráhelyezve, nehezen tudna bánni vele, túl nagy súlya miatt minduntalan lekókadna. Most viszont a feje kevés nyakcsigolyával van a hátához rögzítve, viszont van ormánya, mely a nyakat pótolja. Ezzel nyúl az élelemért, ezzel szívja fel az italt. Ezen kívül az elefántnak a lábai is tagolatlanok, mint az egybe kapcsolt oszlopok, a súlyt alátámasztják. Mert ha szivacsosak és hajlékonyak volnának a végtagjai, folyamatosan meghajolnának, mivel nem volnának elégségesek a letérdelő és felkelő állat tömegének megtartásához. Most viszont rövid bokák illeszkednek alul az elefánt lábaihoz. Sem térdhajlításra, sem térdelésre nem megfelelő.

[…] Ezért lett szükség az egész a lábáig leérő ormányra. Nem láttad még a háborúkban, hogy mint valamely élő ostromtornyok vezetik a phalanxot? Hogy mint hús alkotta hegyek, feltartóztathatatlan támadásukkal áttörik az ellenség zárt hadrendjét. Ha nem volnának ezekhez illőek a lenti testrészei, nem sok ideig tartana ki az állat. Most viszont egyesek tanúsítják, hogy 30 évet és ennél még többet is él az elefánt. Ezért összetömörítettek, és nem tagoltak a testrészei. A táplálékot a földről, ahogy mondtuk, az ormány emeli a magasba, ami kígyó alakú és természeténél fogva hajlékony. Így igaz az az állítás, hogy a teremtményekben nem találhatunk semmit, ami túl sok volna, vagy éppen hiányzó.

Szépen és pontosan írja le az elefánt testfelépítését, bár egy dologban téved. Igaz ugyan, hogy az elefánt lábai igen masszívak, de azért a régi közhiedelemmel ellentétben, be tudja hajlítani őket. Baszileiosz az állatok egyéb, életmódjuknak megfelelő tulajdonságáról is ír: a fogazat a táplálékhoz igazodik, illetve azoknak az állatoknak, melyek könnyebben esnek a ragadozók zsákmányául, több kölykük van.

Az állatoknak nemcsak a fizikai adottságai ilyen tökéletesek, de viselkedésükben is tanúbizonyságot tesznek az isteni bölcsességről, például képesek orvosolni betegségeiket. A magát növényekkel gyógyító kutya esete ma is közismert, de a bizánciak egész listáját tartották számon hasonlóképp viselkedő állatoknak. Baszileiosz azt írja (Hom. IX. in Hex. 3.), hogy a medve, a róka, a teknős, sőt a kígyó is gyógynövényekkel gyógyítja sebeit, betegségeit. Georgiosz (Hexaémeron 930–946.) hasonlókat ír a sólyomról, a párducról és más állatokról, Hippokratészhez és Galénoszhoz, a híres orvosokhoz, sőt magához Aszklépioszhoz hasonlítva ezeket az állatokat. Ugyanő teszi fel a költői kérdést (1140.): miféle apollóni jóstehetség taníthatta meg a „vak, mindenevő egeret” (valamilyen föld alatt élő rágcsálót), hogy üregeinek labirintusában eligazodjon, a méheknek a lépek építésében megmutatkozó mérnöki képességei pedig csak Eukleidészéhez mérhetőek. Baszileiosz is több példát hoz fel az állatok viselkedésében megnyilvánuló bölcsességre, így például az állatok előre megérzik az idő változását: a tavasz vagy a tél közeledtét. Még érdekesebb, amit a kutya viselkedéséről ír. Szerinte a nyomot szimatoló kutya ugyanúgy jár el, mint a szillogizmusokat felállító tudósok, akik a lehetséges állítások közül kizárva a hamisakat, a megmaradóban találják meg az igazságot. Ugyanígy a kutya is, ha a lehetséges két irányban nem találja a nyomot, akkor már tudja, hogy a harmadik irányba kell indulnia. Ugyanakkor Baszileiosz mindig hangsúlyozza, hogy az állatok nem értelmesek, náluk az érzékelés élessége pótolja az értelmet.

Az állatok viselkedésében nem csupán Isten bölcsessége mutatkozik meg, hanem az állatok nem egyszer példát mutatnak az embereknek az erényre – noha ezt nem tudatosan teszik. Már korábban bemutattunk egy szemelvényt arról, mennyire csodálta Baszileiosz az állatoknak kölykeik iránti szeretetét. Ugyancsak csodálatraméltó a kutyák hűsége gazdájuk iránt. De más erényekről is tanúskodnak az állatok:

(VIII. 3.) Nem szereted a munkát, ember? Nem gondoskodsz a jelenlevő időben a jövő pihenéséről, a hangya példáját látva? Ez a nyár alatt a téli élelmét elraktározza, és bár még nincs jelen a tél gondja, nem gondtalanul tölti el az időt, hanem valami kíméletlen igyekezettel a munkának feszíti magát, mígnem elegendő élelmet helyez el az éléstárakba. És ezt nem vaktában teszi, hanem valamiféle bölcs belátással kiterveli, mennyi élelem lesz elégséges.

Ezekből a szemelvényekből is látható, milyen tisztelettel tekintettek a bizánci teológusok a természet világára, mennyire csodálták minden részletét. Sokszor morális tanulságot olvastak ki az állatok viselkedéséből, sokszor csupán végtelen változatosságáért tisztelték a természetet. Eusztathiosz mást sem tesz, mint az állatvilágban megfigyelhető érdekességeket sorol fel, legyen szó akár a polip színváltoztató képességéről, mellyel beleolvad környezetében, vagy a krokodil párosodási szokásairól. A medve gyógyfüvekkel gyógyítja sebeit, a rénszarvas színe hasonul környezetéhez, az elefánt pedig tíz évig vemhes. A valós megfigyelések és legendák e keverékében egyre nagyobb szerep jut a moralizálásnak: már nem csupán a megfigyelésekből von le erkölcsi tanulságokat, hanem a természet tényeit alakítja át saját mondanivalójának megfelelően. Leírja például, hogy a varjú úgy szereti gyermekeit, mint az emberek, a búbos banka pedig féltőn gondozza öreg szüleit. Ezek az utolsó megjegyzések már átvezetnek a következő fejezetbe, ahol egy olyan műről lesz szó, amelyben az állatvilág valós vagy kitalált tagjai mint erkölcsi elvek, keresztény tanítások allegóriái jelennek meg.

A tenger megszemélyesítése.
XIV. sz. Panayia Forvictissa templom, Ciprus, Asinu

Forrás