Iszlám művészet

a Közel-Kelet és más, többnyire muszlim lakosságú területek irodalmának, megjelenítő, képző- és iparművészetének, valamint zenéjének összefoglaló elnevezése. Megjegyzendő azonban, hogy egyetlen nép sem volt kezdettől fogva muszlim, így nem lehet olyan értelemben iszlám művészetről beszélni, mint például kínairól vagy franciáról. Ám az iszlám művészet nem is csupán egy művészeti korszakot jelent, mint például a gótika vagy a barokk, hiszen - néhány kivételtől eltekintve - minden olyan terület, amely valaha muszlimmá vált, azóta is az maradt.

Vizuális művészetek. Az iszlám képzőművészeti stílusa díszes, színpompás, és - a vallásos művészetek esetében - nem ábrázoló jellegű. A legtipikusabb iszlám díszítőelem az arabeszk: olyan díszítmény, ill. stílus, amely virág-, levél- és gyümölcsmotívumokat alkalmaz, néha pedig állat- és emberfigurák körvonalait vagy geometrikus mintákat, s ezzel hol szögletes, hol hajlított, össze- és szétfutó vonalakból álló, bonyolult mintázatot hoz létre. Ezt a fajta díszítést mind az építészetben, mind kisebb műtárgyakon alkalmazzák. Az iszlám művészetének jellegzetessége az iparművészeti ágak páratlan virágzása. Ezek sokkal nagyobb szerepet játszottak a muszlim népek képzőművészeti és esztétikai nyelvének kialakításában, mint a legtöbb más kultúrkörében.

Ami az iszlám állítólagos képellenességét, képromboló hajlamát illeti, a Korán egyetlen szót sem szól az élőlények ábrázolása ellen, igaz, mellette sem. Mégis, a VIII. század közepétől az élőlények ábrázolásának tilalmát kezdték szabálynak tekinteni, s ez fokozatosan a muszlim gondolkodás részévé vált, bár teljes mértékben sohasem alkalmazták. A tilalom hivatalos indoklása az volt, hogy bármely élőlény ábrázolása Istennel való hiú vetélkedés, hiszen csak ő képes élőt teremteni. Ez a teológiai magyarázat lényegében a muszlim hódítás idején uralkodó keresztény (bizánci) nézeteket tükrözi: ott ez a képromboló hevület korszaka volt. Az iszlám tehát más kultúrák hatására alakította ki képellenes álláspontját, éspedig elsősorban azért, mert a kor képzőművészete könnyen a legnagyobb bűnök egyikéhez - a bálványimádáshoz - vezethetett.

A keramika, a fémművesség, a szövés, a kéziratok, kódexek illusztrálása és a fafaragás az iszlám kultúrában különlegesen fontos művészeti ágak. Mind közül a legjelentősebb az agyagművesség volt. Az iszlám kultúrkör nagyszerű találmánya a lüszteres kerámia, vagyis az a technika, melynek során fémtartalmú anyagokat kevernek a mázba, s ezek a kiégetés után ragyogó, fémes felületet hoznak létre. Az Abbászidák korának (Kr. u. 750-től a XI. sz. közepéig) további csodálatos alkotásai az egyiptomi bronztárgyak és fafaragások, az iraki stukkók és az ibériai elefántcsont-faragványok.

A szeldzsukok korában (a XI. sz. közepétől a XIII. sz. közepéig) az agyag-, a textil- és az üvegművesség továbbra is fontos maradt. Új elem volt azonban, hogy a bronz és sárgaréz használati tárgyakat gazdagon díszítették ezüst- és vörösréz berakással. A kéziratillusztrálás szintén fontossá vált ebben az időben. A miniatúrafestészet Irán legnagyszerűbb és legjellegzetesebb művészete volt a mongol hódítás (1220-60) utáni korszakban.

Az iszlám kultúrában az írott szó különleges tiszteletet élvez - mint az isteni kinyilatkoztatás eszköze. Éppen ezért a kalligráfia óriási fejlődésen ment át, és számos elegáns, gyönyörő írásstílus alakult ki. A kalligráfia művészetét nemcsak a kéziratokban művelték, hanem az épületek díszítésére is fölhasználták.

Az iszlám építészet legremekebb alkotásai a mecsetek és az egyéb vallási építmények. Az iszlám vallás elengedhetetlen tartozéka egy tiszta hely, ahol imádkozni lehet, s ebből fejlődött ki később a mecset. Ennek alapvető szerkezete az egész iszlám világban azonos. Mindegyikben megtalálható az a fülke (mihráb), amely Mekka irányát mutatja (ez lehet fából, márványból, mozaikból, kőből, csempéből) és a pénteki prédikációhoz szükséges kis szószék (minbar); a minaret, amelynek formája területenként változó, de mindig magasan az ég felé emelkedik; a Korán tartójaként szolgáló faragott faállványok (kurszí), olykor gyönyörűen kidolgozott, művészi lámpások (ezeket Szíriában készítették, és az egész muszlim világban legendásak voltak); ezernyi fajta imaszőnyeg stb. Ha bármilyen egyéb díszítést alkalmaztak a mecsetben, az a Korán szavaiból állt, amelyet szemgyönyörködtető kalligráfiával írtak vagy véstek a falakra, ill. a kupolára. Eleinte a mecsetekhez kapcsolva, később tőlük függetlenül is számos iskola, mauzóleum, kollégium épült.

A korai iszlám építészetet jól példázza a jeruzsálemi Sziklamecset (691) és a damaszkuszi Nagymecset (705). Sokat átvettek a keresztény építészet jellemzőiből, például a kupolát, az ívekkel összekapcsolt oszlopokat, a mozaikot, ám tágas udvarokat is kialakítottak a közösségi imához. Ezek a jellegzetességek uralták a korai mecsetépítészetet az iszlám világ legkülönbözőbb vidékein: megjelentek Nísápúrban (Északkelet-Irán), Sírázban (Dél-Irán), Kajravánban (Tunézia), Córdobában (Spanyolország). Az Abbászidák korában a vallási építészet virágzásnak indult. A kor iraki és egyiptomi mecsetjeiben a tető hosszú oszlopsorokon nyugszik, s az épület alaprajza négyzetes vagy téglalap alakú, így tetszés szerint növelhető vagy csökkenthető volt a mecset mérete újabb oszlopok hozzáadásával vagy elvételével. A szeldzsukok és a Száfávidák Iránjában ettől eltérő mecsettípust alakítottak ki, amelyet téglából építettek, és kupolákkal fedtek. Ebben négy ejván (ívvel fedett épületszárny) vett körül egy központi udvart. Az ejván egyébként ősi iráni építészeti hagyomány, a Szászánidák korában már szívesen használták. Az iszlám megérkezése után sem mindig a mecsetépítészetben alkalmazták, megjelenik palotákon (Laszkarí Bázár), karavánszerájokon (Rebát-é Saraf), medreszéken (vallási főiskola). A perzsa építészet jellegzetességei Indiában is elterjedtek, ahol megfigyelhetők a Gyöngymecseten (1653) és az agrai Tádzs Mahalon (1645 k.). Az iszlám és bizánci hagyományokból egyaránt merítő oszmán-török építészet jó példája az edirnei (Törökország) Selimiye-mecset (1569-75), hatalmas központi kupolájával és karcsú minaretjeivel. E fantasztikus építmény alkotója a legnagyobb oszmán kori építész, Szinán volt. Az ő nevéhez főződik több más híres mecsetkomplexum (külliye) építése is, ilyen például a Süleymaniye (1550 után) és a Sehzade (1548) Isztambulban. Ugyanennek a stílusnak szerényebb léptékő alkotásai láthatók a Magyarországon megmaradt török mecsetekben (Gházi Kászim, ill. Jakováli Haszan mecsetje Pécsen, az egri minaret). Az oszmán-török építészet sohasem tudta túlszárnyalni XVI. századi ragyogását.

A későbbi építmények - mint például az isztambuli Sultan Ahmet-mecset - jórészt Szinán műveinek utánzatai, máskor pedig a régebbi építészeti stílusokhoz nyúltak vissza. Az érdekes, de kevéssé ismert „török barokk” stílusában főleg kisebb építményeket emeltek, bár néha mecseteket is: ilyen a XVIII. századi isztambuli Nuru Osmaniye-mecset.

Ugyancsak vallásos célokat szolgált a mauzóleumok építése, jóllehet az iszlám tiltja a holtak kultuszát és a túlzottan hivalkodó temetkezést. A mecsetektől függetlenül épült, különálló medreszék építése már későbbi fejlemény. Ilyen magánalapítású iskolák a szövegek tanúsága szerint a IX. századtól működtek Irán északkeleti részén, ám nem tudni, milyenek voltak, hogyan tervezték őket. A későbbi századokban viszont számtalan különböző stílusú, csodálatos medresze épült az iszlám világ országaiban (pl. az Inánijja és Attárín Marokkóban, a Zítúna Tunéziában, a Musztanszirijja és Nizámijja Irakban, az Al-Azhar Kairóban, a Sér Sáh Szamarkandban, a Szankoré Timbuktuban). A nem vallási célú iszlám építészet fő példái az uralkodói paloták, amelyek a legkorábbi időktől kezdve épültek az iszlám világban. Az Omajjád-kor vidéki palotái közül a legismertebbek Ar-Ruszáfában, Khirbat al-Mafdzsarban, Msattában, Kaszr Amrában vannak. Ezek a sivatagi paloták a szíriai-palesztinai régió jellegzetességei, ezen a területen kívül csak az iraki Uhajdirban található hasonló (a korai Abbászida-korból). A muszlim palotaépítészet egyik legszebb (jóval későbbi) alkotása az Alhambra (Al-Hamrá, XIII-XIV. sz.) a spanyolországi Granadában.

Irodalom. Az iszlám irodalom négy fő nyelve az arab, a perzsa, a török és az urdu. Az arab messze a legfontosabb, hiszen ez az isteni kinyilatkoztatás, a Korán nyelve, s a Koránt a muszlimok az irodalom és az ékesszólás csúcsának tartják. Az iszlám vallású népek irodalmáról átfogó elemzést adni lehetetlen a művek száma, a kulturális háttér sokfélesége miatt. Iszlám témák uralkodnak a Közel-Keleten kívül számos indiai, indonéz, nyugat-afrikai, kelet-afrikai (pl. a szuahéli) nyelv irodalmában. Sok esetben persze az iszlám jelleg a vallásos művekre korlátozódik (misztikus értekezések, vallásjogi művek, történelmi munkák a korai muszlim uralkodók hősi tetteiről és csodatételeiről, Mohamed prófétáról szóló könyvek stb.).

Az iszlám kultúra területe Nyugat-Afrikától Malajziáig, Indonéziáig és a Fülöp-szigetekig terjed, ám a központja Arábia, s az arab nyelv elsődleges szerepe és különleges fontossága egy pillanatig sem volt kérdéses az iszlám elterjedése óta. Az iszlám előtti Arábia költészete évszázadokig az összes muszlim nép költészetének modelljéül szolgált, és közvetlen hatással volt sok nem arab irodalmi műfaj kialakulására. A Korán nyelvezetének utánozhatatlanságával (idzsáz), páratlan szépségével egész irodalom foglalkozott. Minthogy a Korán Isten szava, és (elvileg) lefordíthatatlan, legalább a minimális arab nyelvismeret minden muszlimtól elvárható volt.

Az arab költészet fő alkotóelemei még az iszlám előtti korokból származnak: a monorím (vagyis azonos rím a sorok végén az egész vers során) és a bonyolult metrumok (a rövid és hosszú szótagok 16 féle alapvető metrumot alkotnak). Az arab költészet három fő műfajt ismer. A kaszída (szó szerint: „célköltemény”) 20 vagy több (akár 100-nál is jóval több) azonos rímű sorból áll. Többnyire a költő képzeletbeli utazásáról számol be, amelynek leírásában hagyományos sorrendet követnek a szerzők. A kezdet egy szerelmi témájú bevezetés (naszíb), ezután magának az utazásnak a leírása következik, végül pedig a költő patrónusának dicséretével zárul a vers, más esetekben törzsének ellenfeleit gúnyolja, vagy túlzó öndicsérettel fejezi be művét. Az iszlám előtti Arábia leghíresebb hét kaszídáját együttesen Al-Muallakátnak nevezik („a Felfüggesztettek”). A kifejezés jelentése nem teljesen világos, de a későbbi legendák szerint a hét nagy kaszídát szépségük és csodás nyelvezetük miatt fölakasztották a mekkai Kába-szentély falára. A ghazal többnyire szerelmes költemény, és 5-12 bokorrímes sorból áll. (Eredetileg a ghazal a kaszída szerelmi nyitóegységének változatos formája lehetett.) Vallási és világi témákról egyaránt szólhat, s a kettő esetenként szétválaszthatatlanul összekeveredik. A kitaa szó szerinti jelentése: „részlet, levágott darab”, s valóban azt a benyomást kelti, mintha egy kaszídából vagy ghazalból kiragadott részlet volna. (A ghazal és a kaszída nyitó sorának mindkét félsora rímel, míg a kitaában csak a sorvég.) A kitaa könnyedebb műfaj; a mindennapi élet témáiról szólva használták. Általában alkalmi vagy rögtönzött verseket, szatírákat, tréfás költeményeket, szójátékokat és hasonlókat írtak ebben a versformában.

Az arab szerelmes költészet egyik első nagy alakja a mekkai Umar ibn Abí Rabía (megh. 712 vagy 720 k.), aki a ghazalt valóban önálló, külön műfajjá tette. Medinában ugyanebben az időben az idealizált szerelmes utáni vágyódás megéneklése volt divatban; ezt a verstípust állítólag az udzra törzsbeli Dzsamíl (megh. 701) találta fel, s az „udzrita szerelem” ettől fogva mindig a sohasem múló, reménytelen epekedést jelentette. Ugyanezt a műfajt művelte Kajsz is, aki beleőrült egy Lajlá nevő nő iránti szerelmébe, s Madzsnún („Bolond”) néven vált ismertté. Története rendkívül népszerű lett, a későbbi perzsa, török és urdu költők számára ez a szerelem mindent elsöprő erejének leghívebb metaforája. A korai iszlám-arab költészet másik jellegzetes jelensége a nakáid („verses párviadalok”), ezek közül a leghíresebb a Dzsárír (megh. 729 k.) és al-Farazdak (megh. 728 vagy 730 k.) közötti viadal. Az arab irodalom aranykora azonban később jött el, a bagdadi központú Abbászida-kalifátus idején. Az idegen kulturális elemek beáramlása új színt hozott az irodalomba. A hellenisztikus kor gondolkodása és a Közel-Kelet régi kultúrái például nagyban hozzájárultak a muszlim közösség gyors szellemi gyarapodásához. Az új, városiasabb, „kozmopolitább” irodalmi stílus első nagy képviselője Bassár ibn Burd (megh. 784 k.) volt, egy perzsa rabszolga fia. Ez a csúf, vak munkásember csodálatos szerelmi költeményeket és nagyszerű gúnyverseket írt. Ám az Abbászida-kor legkiemelkedőbb költője Abu Nuvász (megh. 813 k.). Szellemes és cinikus verseit általában jóképő fiúkhoz intézte, legismertebb versei a borivást dicsőítik. Némelyik sorához képest az iszlám előtti költemények legvadabb részletei is szemérmesnek tűnnek. Abu Nuvász páratlan érzékkel használta az arab nyelvet, így minden idők egyik legnagyobb arab költőjének számít.

Az érett Abbászida-korban írta Abul-Faradzs al-Iszbahání (megh. 967) híres művét, a sokkötetes Kitáb al-Agánit (Az énekek könyve), amelyben rengeteg költeményt és életrajzi följegyzést gyűjtött össze költőkről és zenészekről. Az iszlám első négy századának színes és értékes képét nyújtja. Vele majdnem pontosan egy korban élt Abu at-Tajjib al-Mutanabbí (megh. 965), aki a klasszikus arab kaszída-költészetet vitte tovább, de minden más költőt felülmúlt képzeletének és nyelvezetének erejével. Verseit - főleg dicsőítő költeményeket írt - máig sokszor idézik, s formai tökélyükkel máig lázba hozzák az arab hallgatóságot.

Az arab világ nyugati területei közül Andalúziában alakultak ki egészen sajátos költészeti formák, miközben itt is művelték a klasszikus arab költészet valamennyi fontosabb műfaját. A legfontosabb fejlemény azonban a strófikus költészet kialakulása volt, talán régebbi, helyi minták alapján. A muvassah („öves”) költeményt az arab költészet klasszikus, rövidebb versmértékeiben írták, s négy-hat soros versszakokba rendezték, majd virtuóz módon kidolgozták nyelvileg, belső rímekkel gazdagították, s záró soraiban valamilyen népies kifejezéssel látták el. Ez hamarosan a muvassah bevett formája lett, a téma pedig szinte mindig a szerelem volt. A legnagyobb spanyolországi arab költők egyike, a córdobai, előkelő származású Ibn Zajdún (megh. 1071) számos ilyen művet alkotott. Egy másik, Ibériában kialakult strófikus arab versforma a zadzsal („melódia”), amely főleg a népnyelvi-nyelvjárási szavak és olykor az újlatin nyelvekből vett szavak használata miatt figyelemre méltó. Fő mestere a córdobai Ibn Kuzmán volt (megh. 1160), aki az európai trubadúrokéhoz hasonló életmódot folytatott.

A perzsák átvették a saját nyelvükbe az arab költészet műfajait, formáit, szabályait, de módosították is őket. Egy új műfajt is kitaláltak: ez a masznaví („megkétszerezett”), amely kötetlen számú rímes sorpárból áll (akár több ezerből is). Idővel a masznaví lett a perzsák és a hatásuk alá került más kultúrák legkedvesebb műfaja. Főleg az epikus költészetben alkalmazták (amelyet az arabok nem ismertek), ennek leghíresebb példája Firdauszí (megh. 1020) műve, a Királyok könyve, azaz a Sáhnáme. Ez a hatalmas eposz 35 000 és 60 000 közötti számú sort tartalmaz. Irán történelméről szól, a kezdetektől - vagyis a mitikus kor uralkodóitól - a történelmi korokig. Szól a zoroasztriánus hit fölvételéről, Nagy Sándor hadjáratáról, majd az arab hódításról. A mű jó része egy Rusztem nevő hős tetteit meséli el. Ezek a történetek alapvetően más kultúrában gyökereznek, mint az iszlám - az iráni mitológia indoeurópai forrásaira mennek vissza. A mű központi témája Irán és Turán (a nomád lakosságú közép-ázsiai sztyeppvidék) küzdelme, s az egész Sáhnáme az ősi iráni uralkodóház uralmának jogosságát hirdeti. Ugyancsak a masznaví versformáját használta általában a perzsa nyelv egyik legnagyobb költője, a misztikus Farídaddín Attár (megh. 1220 k.). Leghíresebb műve az allegorikus Mantik ot-Tajr (A madarak beszélgetése). Nem kevésbé híres Dzsalál ad-Dín ar-Rúmí (1207-73) misztikus verseinek gyűjteménye, a Masznaví-jé Mánaví (Spirituális párversek). Kb. 26 000 verssorból áll, s a XIII. századi misztikus gondolkodás enciklopédiájának is tekinthető.

Az újonnan kialakított masznavíval szemben a rubáí olyan versforma, amely az iszlám előtti perzsa költői hagyományból táplálkozott. Négysoros vers, AABA rímképlettel. A perzsa költők ezt a versformát találták a legalkalmasabbnak a bölcsességek, vallásos, erotikus vagy szkeptikus gondolatok tömör kifejtésére. A rubáí műfajának leghíresebb képviselője Omar Khajjám (megh. 1122), ő hajtotta végre egyébként a szeldzsuk birodalom naptárreformját is. A perzsa költészetet Európában általában Omar Khajjámmal azonosítják, noha sok neki tulajdonított vers szerzősége kétséges. Az újabb kutatások szerint a legtöbb Omar Khajjám-rubáít csakugyan ő szerezte, csak éppen a bennük előforduló szimbólumok, metaforák stb. jórészt régi, konvencionális elemek.

A perzsa irodalom az urdu és a török irodalomra gyakorolt nagy hatást, főleg szókincsével és versformáival. A perzsa nyelvű költészet és irodalom újjáéledése az Abbászidák korára tehető; a „perzsa reneszánsz” első nagy alakja Rúdakí (megh. 940/941), de kaszídái közül csak igen kevés maradt ránk. Aztán az újperzsa irodalom első nagy központja is létrejött Gaznában (ma Afganisztánban), Mahmúd Ghaznavida uralkodó (megh. 1030) és utódai udvarában. A későbbi perzsa nyelvű irodalom nagy alakjai közül említést érdemel még Szádí (megh. 1291), Fakhr od-Dín Irákí (megh. 1289) és Muhammad Samszuddín Háfiz (megh. 1389/90), a ghazal kétségkívül legnagyobb mestere.

A törökökre nemcsak a perzsa irodalom hatott, hanem igen gazdag, teljesen önálló népköltészeti hagyományuk is volt. Joggal tartják a török nyelvő irodalom „alapítójának” Yunus Emrét (XIII-XIV. sz.), a misztikus témák népies megéneklőjét. Költészetét a bektásíja szúfi rend legfontosabb szellemi termékének tekintik, s mind ebben a rendben, mind a többiben sokan utánozták Yunus Emre stílusát (bár meg sem tudták közelíteni emberi meghittségét és költői őszinteségét).

Az iszlám irodalomban a didaktikus, a művészi és a népszerő próza is megtalálható. Az arab prózairodalom egyik legnagyobb mestere a széles látókörő, rendkívül művelt al-Dzsáhiz (megh. 869), aki egyébként fekete bőrű volt. Írt értekezéseket teológiai kérdésekről, a fösvényekről, a szamarakról, a tolvajokról, a borról, a nemi életről stb. Igazi remekműve a Kitáb al-hajaván (Az állatok könyve), amely legkevésbé éppen a zoológiáról szól, ám a tudás igazi kincsesbányája, ami az arab közmondásokat, hagyományokat illeti. A szórakoztató-okító célú, világias prózairodalom neve a késő Abbászida-korban adab. A műfaj klasszikus példája a perzsa származású Ibn Kutajba (megh. 889) Ujún al-ahbár (A történetek forrásai) c. műve. Ez tíz könyvből áll, s mindegyik egy-egy adott témával foglalkozik; ezt a modellt aztán számtalan későbbi arab prózaíró átvette. Az iszlám próza talán legjellemzőbb műfaja mégis a makáma. Ebben egy viszonylag egyszerű történetet rendkívül kidolgozott, szellemes stílusban mond el a szerző, rengeteg metaforát, szójátékot, nyelvi leleményt használva. (A rímes prózát, amelyet a makámákhoz is használnak, az arabok ősidők óta nagyon kedvelik.) A makáma formáját Badí az-Zamán al-Hamadhání (megh. 1008) találta ki. A műfaj legnagyobb mesterének al-Harírí (megh. 1122) számít, aki Bászra postafőnöke volt, egyszersmind kiemelkedő nyelvész is. Ötven makámájában egyetlen főhős, Abu Zajd asz-Szarúdzsí kalandjait meséli el, némileg már a nyugati novellaformát idézve. A népi irodalom legismertebb műve az Ezeregyéjszaka meséi (Alf laila va laila), az iszlám világ különféle vidékeiről származó mesék hatalmas gyűjteménye. Legalább ilyen népszerű volt az arab világban - bár Európában jórészt ismeretlen - a banú hilál beduin törzs viszontagságait elbeszélő óriási történetfüzér.

A XX. században Európa irodalma igen nagy hatással volt az arab és az iszlám világ irodalmi életére. Ennek az új kulturális föllendülésnek az élén a Franciaországban tanult egyiptomi értelmiségiek álltak. Az egyik fontos következmény a regényirodalom kifejlődése volt (egyik első képviselője az 1924-ben meghalt egyiptomi al-Manfalútí), de fordítások is szép számmal születtek európai nyelvekből. A kor legnagyobb arab költői mindemellett inkább a hagyományos stílust gyakorolták (Ahmad Saukí, Muhammad Háfiz Ibráhím; mindketten 1932-ben haltak meg). A modern arab próza kialakulása ehhez a korhoz, a XX. század első évtizedeihez kötődik; a legnagyobb név a vak egyiptomi íróé, Táhá Huszajné (Taha Huszein), akinek legfontosabb munkája - tudományos munkássága mellett - az Al-Ajjám (A napok) c. önéletrajzi regény. A novella műfaját az arab irodalomba az Egyesült Államokban letelepedett libanoni keresztény író és költő, Dzsibrán Khalíl Dzsibrán (megh. 1931) hozta be. A legnevesebb arab író napjainkban az egyiptomi Nagíb Mahfúz, aki az arab világból eddig egyedül nyerte el az irodalmi Nobel-díjat.

Európa először Spanyolországon keresztül került kapcsolatba az iszlám irodalommal, s az ottani arab költészet valószínűleg közvetlen befolyással volt a trubadúrköltészet kialakulására. Később a romantika újból fölfedezte magának a keleti irodalmat, így például a perzsa Háfiz költészetét a németül olvasó közönség Goethe szép verseskötetéből, a West-östlicher Divanból (Nyugat-keleti diván; 1819) ismerte meg. Később Edward FitzGerald megint fölkeltette az érdeklődést a perzsa költészet iránt Omar Khajjám rubáíjainak szabad átköltésével (1859). Az Ezeregyéjszaka meséit először 1704-ben fordították le európai nyelvre, s ettől kezdve bőséges alapanyagot kínált sok nyugati drámának, regénynek, novellának és költeménynek.

Zene. A tipikus arab-iszlám zenei stílus több gyökérből táplálkozik: az iszlám előtti arab zenéből, valamint a perzsák, bizánciak, törökök, berberek és mórok kulturális hatásából. Nem az egész iszlám világban terjedt el ez az új zenei stílus, például Indonéziában és Afrika egyes részein továbbra is a helyi zenei hagyományok uralkodtak. A Nílus-völgy-Perzsia-tengelytől távolodva egyre kevésbé találhatóak meg az iszlám zene jellemzői. Ez a zene egyszólamú, nem ismeri a harmónia fogalmát. Sajátosságai a ritmusok és dallamok különféle rögzített rendszerei, egy-egy dallam hosszas díszítése, variálása és a virtuóz rögtönzés. A ritmusokat és dallamokat meghatározott hagyományok kötik. Az iszlám világ zenéjét általában kisebb együttesek adják elő, melyek egy énekesből és több hangszeres zenészből állnak. A dallamot az énekes, ill. valamelyik fúvós- vagy húros hangszer viszi, miközben a ritmust valamilyen ütőhangszer adja. Utóbbi lehet például ujjra húzott réztányér (kászát), váza formájú dob (darabukka, zarb vagy keretes (csörgő-) dob. A fúvós hangszerek közé tartozik az oboaszerő zorná, különféle fuvolák, a hosszú trombita, sípok és a klarinétra emlékeztető szimplanádas hangszerek. Ám a legnépszerűbbek a húros hangszerek. A legismertebb ezek közül az úd nevű rövid nyakú, négy- vagy öthúros lant. Több trapéz alakú hangszeren is játszanak: ilyen a szantúr (ennek húrjait két apró bottal ütik) és a kánún (ezt kézzel pengetik). Használják még a hegedűt és a lant több formáját (kamán, kamandzsá, rabáb). A muszlim zene legfontosabb fogalmai közé tartozik a makám. Ez összetett zenei egység, amelyet megadott hangsora, alapegységei, ritmus- és dallamjellemzői különböztetnek meg a többitől. Ez az a „nyersanyag”, amelyből a zenész kialakítja saját művét. Minden egyes makámnak van egy neve, amely valamilyen földrajzi helyre (Hidzsász, Irak stb.), híres személyre, tárgyra, érzésre, tulajdonságra vagy eseményre utal. Ebből az alapanyagból aztán nagy lélegzetű zenei kompozíciókat alakítanak ki, amelyekben énekhangra és hangszerekre épülő részek egyaránt vannak. Ilyen az andalúziai és észak-afrikai núba, a perzsa dasztgáh, a török fászil, az egyiptomi vaszla és az iraki makam. Az iszlám zene legnevesebb korai képviselői közé tartozott a perzsa nemesi származású Ibráhím al-Mauszilí és fia, Iszhák (Hárún ar-Rasíd és al-Mámún kalifák udvari zenészei), valamint az andalúziai Zirjáb.

Tánc- és színművészet. A nyugati értelemben vett színpadi dráma és opera egészen a XIX. századig nem fejlődött ki az iszlám világban (miként a regény is új fejlemény). A régebbi művészeti ágakban létrejöttek drámára emlékeztető formák, csakhogy ez meglehetősen elszigetelt jelenség volt. Így például Iránban - és ritkábban Irakban és Libanonban - a Huszajn imám Karbalá melletti tragikus haláláról (680) szóló drámát évről évre előadták, a hagyományos perzsa költészet és teológia kifejezéstárát fölhasználva. Ezeknek az előadásoknak a neve tazija, vagyis „vigasztalás”. A színművészet népiesebb formái közé tartoztak az Oszmán Birodalom vándorló ortaojunu színiegyüttesei (amelyek általában nyílt tereken vagy kávézókban léptek föl) vagy a török és arab nyelvterületen egyaránt népszerő árnybábjátékok (Karagöz - ez a főszereplő neve is).

A modern arab színjátszás központja eleinte ugyan Libanonban volt - főleg az ottani keresztény lakosságnak, nem utolsósorban a Nakkás családnak köszönhetően -, ám rövidesen átkerült Egyiptomba. A szíriai és libanoni keresztény értelmiségiek nagy számban vándoroltak át Egyiptomba, s hozzájárultak az egyiptomi színjátszás fejlődéséhez. Számos színtársulat alakult, s növekvő mértékben alkalmazták az egyiptomi népnyelvet. A két legismertebb XX. századi arab drámaíró egyiptomi volt: Taufík el-Hakím (Tevfik el-Hakim) mind társadalmi problémákkal foglalkozó, mind szimbolikus drámákat írt, Mahmúd Tajmúr (Tejmúr) pedig regényekben és komédiákban mutatta be Egyiptom égető társadalmi kérdéseit.

Forrás: Terebess Ázsia Lexikon