A Kodály-módszer

1906-ban megjelent az első kiadvány azokból a népdalokból, amelyeket Kodály Zoltán falun gyűjtött. 1923-ban "Psalmus Hungaricus" című oratóriumának bemutatója volt, ennek kapcsán fordult a gyerekkar, illetve a gyerekkari irodalom felé. Ezután születtek szebbnél szebb gyermekkari művei. A Kodály-módszer egyik fő vonása, hogy minden zenét tanuló számára vonatkozik, bárhol éljen az illető, bármennyi pénze legyen is, vagy hogy van-e vele született zenei adottsága. A másik fő vonása az egységesség. A módszert olyan tanárok továbbítják tanulóik felé, akiknek képzése is az egységen alapul. A mai tanítók már a Kodály-módszeren nőttek fel. Kodály megírta a "333 olvasógyakorlat"-ot, az "Ötfokú zene" négy füzetét, a "Bicínia Hungarica" négy füzetét, melyek egy célt szolgáltak: visszahozni az elfeledett népdalokat a köztudatba. Kodály járt Párizsban és Angliában is. Angliai útjai során megfigyelte az ottani zeneoktatást, a zenészek szakképzettségét és az egész országot átfogó kóruskultúrát. Magyarországon évek teltek el, amíg a régi rendszer megszűnt. A Kodály-módszer csak a II. világháború vége, 1945 után vált általánossá hazánkban. "Énekelni mindenki tudhat"- mondta Kodály, azonban a zenei írás-olvasás elsajátításához feltétlenül meg kell ismerkednünk a mindenki számára hozzáférhető hangszerrel, az emberi hanggal. Zenei nevelésünk alapja a karéneklés. 1929-ben "Gyermekkarok" című tanulmányában leírja, hogyan lehetne az iskolai énektanítást érdekesebbé, értékesebbé tenni. Minden zenepedagógiával foglakozó foglalkozó írásában kiemeli az iskolai énektanítás színvonalának emelését. Ezek: a zenének központi szerepe legyen a nevelésben a zenei analfabétizmus akadályozza a zenei műveltség fejlődését és a hangversenyek látogatottságát a zeneoktatást meg kell javítani a tanítóképzőkben már gyermekkorban el kell kezdeni a gyermekeket a zenére nevelni és csak legjobb zenei anyagot szabad nekik adni a megfelelő szinten a napi éneklés ugyanolyan fontos, mint a napi torna a gyerek zenei anyanyelve a magyar népzene legyen az emberi hanggal, az énekléssel jussunk el a zenei tehetségekhez nagyon fontos a karéneklés, ehhez külföldi remekműveket kell felhasználni, a magyar nyelvű kórusirodalmat a magyar zeneszerzők teremtsék meg a népzene felhasználásával a zene tanítása állami feladat, ezért a kormánynak pénzt kell rá fordítani. 1937-ben jelent meg a "Bicínia Hungarica" című sorozatának első füzete. A bicíniumok magyar gyerekek számára íródtak. Az alap az volt, hogy a népzenei gyökerekből, énekelve, karénekelve jusson el a gyerek a zeneirodalom nagy alkotásaihoz. Ez más népeknél ugyanígy megvalósítható. A "Bicínia Hungarica" módszertani útmutatójában már konkrétan leírja Kodály, hogy be kell vezetni a relatív szolmizációt, és a pentaton hangsor legyen a magyar zenei anyanyelv alapja. Ebben az írásában emeli ki Kodály a többszólamú éneklés fontosságát. Ez a füzet nagyrészt magyar népdalokat tartalmaz. Nem sokkal később megírta az "Énekeljünk tisztán!" című énekgyakorlat-sorozatot. Ezután jelent meg a "Bicínia Hungarica" második és harmadik füzete, melyek szintén magyar népdalokból állnak, majd egy negyedik, mely mari népdalokat tartalmaz. Kodály kifejtette: meg kell ismerkedni a rokon népek dalaival, ha ezekben már jártas a növendék, akkor térjen át idegen népek dalaira, és ha lehet, az adott nép nyelvén énekelje azt. 1943-ban megjelent a "333 olvasógyakorlat", mely a mai napig a zenét tanuló gyerekek zenei ábécés könyve. Ebben a szerző rávezeti a gyerekeket a globális kottaolvasásra. Megjelent az "Ötfokú zene" négy füzete is. Az első füzet száz magyar népdalt, a második száz kis indulót, a harmadik száz mari dallamot, a negyedik pedig száznegyven csuvas népdalt tartalmaz. A második füzetet óvodás gyerekek számára írta Kodály. 1937-ben kiadott cikkében az énekkari gyakorlatokkal foglakozik. Ebben írja le, hogy a zongora nem megfelelő eszköz a karéneklés elősegítésére, és hogy ne a zongora hangjára tanítsa be a karvezető a műveket, hanem énekelve. Ugyanebben az évben egy vidéki kisvárosban járt, ahol ezeket mondta: a férfikarokat alakítsák vegyessé, így több remekművet is megismerhetnek a gépi zene helyett inkább aktívan énekeljenek a zenei alapműveltséget az iskolában kell megszerezni 1941-ben így nyilatkozott: a zene mindenkié, a zenei műveltség megalapozását már óvodás korban el kell kezdeni, s ennek alapja az ének. Szintén 1941-ben jelent meg a "Zene az óvodában" című cikke is, melyben hangsúlyozta, hogy a zenei nevelés sokoldalúan fejleszti a gyermek képességeit, és a népi játékokban kapcsoljuk össze az éneket és a mozgást. Egy másik cikkében arról ír, hogy csak az a gyerek kezdjen el tanulni valamilyen hangszeren, amelyik már tud kottát olvasni. Ez 1945 után meg is valósul, mert akkortól kezdve a hangszeren való tanulást egy egyéves előképző előzi meg, melyen a gyerekek megtanulnak kottát olvasni. 1953-ban ír arról, hogy "Ki a jó zenész?". A jó zenésznek nagyon fontos a hallás fejlesztése, a kottából éneklés, a karban éneklés, nagy haszna van a középszólamban éneklésnek és a jó zenész legyen tájékozott az irodalomban is. A jó zenész négy fő jellemzője: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3.kiművelt szív, 4. kiművelt kéz. Ezeknek egyensúlyban kell lenniük. Az 50-es évektől kezdve sorra születtek Kodály két- és háromszólamú gyakorlatai. Címeik: 55,44,33,22,66,77 kétszólamú énekgyakorlat és "Tricínia", azaz 28 háromszólamú gyakorlat, mely később 29 lett egy korábbi kiadványból kiegészített darabbal. Megjelentek az énekes-zongorakíséretek, az "Epigrammák" is. A Kodály-módszer ma már világhírű. A világ számos országában tanulnak ezzel a módszerrel a gyerekek.

Forrás