A selyemgubó titka (Bizánc)

A Bombyx mori hernyója aligha vitatható szerepet játszott a világgazdaság történetében. A Keletnek ez a méregdrága exportcikke Nyugaton a legelőkelőbbek privilégiumává vált, magát az anyagot előbb ismerték meg Bizáncban, mint az azt készítő rovart. Jellemző a bizánci gondolkodásra, hogy fantáziájukat nemcsak a selyem szépsége és drágasága ragadta meg, hanem a hernyó alakváltozásaiban – ahogy bebábozódik, majd lepkeként kel új életre – a Feltámadás allegóriáját látták, és egyfajta memento morinak tekintették a drága selyemköntöst, hiszen a selyemszövet, mint báb, korábban a hernyó sírja is volt.

Selyem és bíbor – ezek viselete a legelőkelőbbek előjoga volt, nemcsak az áruk miatt, hanem mert törvények szabályozták, ki hordhat ilyen ruhákat. A Codex Theodosianus 429-ben kiadott rendeletei között a „De vestibus holoveris et auratis” című részletesen szabályozza, hogy – társadalmi helyzete szerint – kit milyen anyagból készült, miként díszített ruha illet meg (nyilvánvaló, hogy a holoveris, a tiszta selyem, és az auratis, az arannyal díszített csak a legelőkelőbbek viselete lehetett). A bíborszínű ruha viselése kizárólag a császár és felesége számára volt fönntartva (a bíborszínt a bíborcsiga, Murex blandaris váladékából készített festék szolgáltatta). A bíbor mint császári kiváltság a régi időkre megy vissza, hiszen ismeretes, hogy Krisztust, mint a „zsidók királyát” is bíborba öltöztették az őt kigúnyoló katonák (Ján. 19, 2–5). Mindazonáltal kisebb kelméket bíborszínre festve is szabad volt árusítani (pl. az Ap. Csel. 16, 14 szól a thrákiai Lydiáról, aki mint porphüropólisz – bíborruha árus – Philippiben kereskedett.)

De mikor ismerte meg a Nyugat magát a selyemhernyót? Arisztotelész említést tesz (Hist. Anim. V, 18,11.) egy különleges szarvashernyóról, amely többszörös átalakuláson esik át: először bombülisz (hernyó, lárva), majd neküdalosz (báb) keletkezik, majd hat hónap múlva kikél belőle a bombüx; a kifejlett lepke, ez a Kósz szigetén élő rovar szolgáltatja a selymet. A kutatás megállapította, hogy ez az állat nem lehet a valódi, kínai eredetű selyemhernyó, hanem egy szövőlepke (Lasiocampe = Pochypasa otus); hiszen még nem lehetett tudomásuk a Bombyx moriról. Ezért zavarosak még a kora császárkorban élt Pauszaniasznak is a selyemkészítő hernyóra vonatkozó közlései, mivel a személyes tapasztalat bizonyosan hiányzott.

Közelebb visznek a titokzatos rovar életének megfejtéséhez Nagy Szent Baszileiosz vélekedései, amelyek a Teremtés hat napjához írott magyarázatában olvashatók. (Homilia VIII. in Hexaémeron 8.). Ő Pál apostolnak a feltámadásról szóló fejtegetéseit éppen a selyemhernyó példájával illusztrálja. Elmondja, hogy az indiai szarvashernyóról az hírlik, hogy alakja némi idő elteltével bombüllisszá alakul át, de ebben az alakjában nem marad meg, hanem „később puha és széles lemezeket kap, melyek szárnyakként szolgálnak” (khaunoisz kai plateszi petaloisz hüpopterutai), vagyis kialakul a lepke. A rovar fejlődési fázisainak leírása után az egyházi író az asszonyokhoz fordul, mondván: „ti azokból a fonalakból szőtök ruhát, melyeket a szérek küldtek nektek, s e munkátok közben ne felejtsétek el Pál apostolnak a feltámadásról szóló tanítását.”

A sajátosan apologetikus célzatú fejtegetésekben a szerző Arisztotelész nézeteit követi, ám – bár a hernyó indiai eredetéről beszél – mégis azt írja, hogy a fonalat a szérek, azaz a kínaiak küldték. Figyelemreméltó viszont, hogy a to szérikon (azaz a „kínai árú”, a selyem) már az Újszövetségi jelenések könyvében (18, 12) is szerepel Babilon mesés kincsei között.

A bizánci világ csak több, mint másfél század múltán szerezhetett közvetlen tapasztalatokat erről a szerény küllemű, de az egész civilizáció történetében oly fontos szerepet játszó rovarról. A kaisareai Prokopiosz, Iustinianus császárnak a VI. század derekán vívott perzsa háborúiról szólva, imigyen ír:

Körülbelül ez idő tájban néhány szerzetes jött Indiából. Mikor ezek megtudták, hogy Justinianosz császár azon igyekszik, hogy a rómaiaknak ne kelljen többet a perzsáktól vásárolni a nyersselymet, megjelentek a császár előtt és megígérték, hogy most már a nyersselyem ügyét úgy fogják elintézni, hogy a rómaiaknak ezt az árucikket nem kell többé ellenségeiktől, a perzsáktól, sem bármely más néptől beszerezniük. Mert ők hosszú időn át éltek egy Indiától északra fekvő országban, amelyben sok nép lakik, és amelyet Szérindának neveznek, s ott egészen pontosan kiokoskodták azt, hogy végtére is milyen úton-módon lehetne a rómaiak földjén is selymet termelni. Mikor pedig a császár folytonosan azt kutatta és tudakolta, vajon igaz-e ez a beszéd, a szerzetesek azt erősítették neki, hogy a nyersselymet valamiféle hernyók készítik, s hogy maga a Természet tanítja őket erre, a Természet kényszeríti őket arra, hogy folytonosan dolgozzanak. Azonban a hernyókat élve ideszállítani nem lehet, ellenben ivadékaikat igenis nehézség nélkül s egészen könnyen ideszállíthatják. Tudniillik ezeknek a hernyóknak számtalan pete az ivadéka. Ha ezeket a petéket lerakásuk után hosszú idő múlva trágyával burkolják be, és azzal huzamos időn át melegítik, életre kelthetik őket. Miután ezek a férfiak mindezt elmondták, a császár megígérte nekik, hogy bőkezűen meg fogja ajándékozni őket, s arra unszolta őket, hogy tettel erősítsék meg elbeszélésüket. Azok pedig, mikor ismét eljutottak Szérindába, onnan petéket hoztak magukkal Bizáncba. Az imént elmondott módon a kikeltett hernyókat eperfalevelekkel etették, és így attól kezdve a rómaiak földjén is készítettek nyersselymet.

(A perzsa háború I. 20. J. Maury kiad.; Gyóni Mátyás fordítása)

Ugyanezt a történetet a kortárs Theophanész Büzantiosz is elmeséli, a következőképpen:

A selyemhernyók eredetét, amit a rómaiak azelőtt nem ismertek, egy perzsa ember mutatta be Bizáncban. Ez a perzsa, miután a szérektől elindult, a selyemhernyók petéit egy narthexpálcába tette, és így épségben elvitte Bizáncig. A tavasz beköszöntekor az eperfalevelekre eresztette rá a kis hernyókat, hogy egyenek. Azok pedig a levelekkel jóltartva, szárnyakat növesztettek, s új petéket raktak. Ezeknek a tenyésztését és munkálkodását Jusztinianosz császár később megmutatta a türköknek is, ezzel ámulatba ejtette őket. Mert akkoriban a türkök tartották hatalmukban a szérek kereskedőhelyeit és kikötőit. Korábban mindezek a perzsák hatalmában voltak.

(Phótiosz: Bibliothéké című művében megőrzött töredék alapján Gyóni Mátyás fordította.)