A MAGYAROK NYELVÉRŐL

A magyar nyelvben az 1750 körüli török szó - amelyet "nyelvészeink" többnyire "ismeretlen eredetű jövevényszónak" neveznek - alapszókincsünkhöz tartozik. A magyar és a török nyelveknek azonban nemcsak a szókincse áll egymáshoz igen közel, hanem nyelvi szerkezete is. A török nyelvek szelleme, szerkezete és építkezése szinte teljesen azonos a miénkkel. Náluk sincsenek nemi megkülönböztetések. A szótövek végéhez illesztett ragjaikkal, képzőkkel, jeleikkel ugyanúgy bánnak, mint mi, sőt ezek is a miénkhez hasonlóan szigorúan hangrendileg illeszkednek a tőszó magánhangzójához (olvastam, láttam). Kerülik ők is a mássalhangzó torlódásokat, különösen a szavak elején. Hangrendi okok miatt gyakran alkalmaznak toldalék hangokat ragilleszkedéseknél. Még a magánhangzó torlódásokat is, hasonlóan a magyar népies kiejtéshez nehezen tűrik. A múlt idő jele a miénkhez hasonlóan d, illetve t (látta, futott), a feltételes mód jele és illeszkedése (adnék), tagadó szavunk is a miénkhez hasonló (nem, ne), ez utóbbi ragozott formában nem az igét előzi meg, hanem közvetlenül az igető után áll (nem írok). Távolító eset ragjuk közeli a miénkhez (-tól, től), az eszközhatározó-rag szinte teljesen azonos (-val, -vel). A jelző a mienkhez hasonlóan a törökben is a jelzett szó előtt áll és nem egyeztetjük; nem változik sem számban, sem esetben. A melléknevet segédige nélkül is használhatjuk állítmánynak (ez a virág szép). A török nyelvben ritkán használnak segédigét, a bírni szerkezeti forma is hiányzik, különösen sok hasonlóságot találunk a magyar és a török névmásokban. Ezt a közeli rokonságot már Laurentius Toppeltinus de Medgyes, Beregszászi Nagy Pál és Révai Miklós nyomán Kúnos Ignác, Gombocz Zoltán, Melich János és Németh Gyula is regisztrálta. A már egyértelműen ősi török szavaknak kései, oszmán-török kori átvétét Horváth István és Hunfalvy Pál nyomán Kakuk Zsuzsa próbálja bizonygatni.

Török eredetűek a hittel kapcsolatos szavaink (Isten, ég, tündér, bűn, eskü, böjt, búcsú, egyház, gyón, erkölcs stb.), családi elnevezéseink (apa, anya, húg), színeink (sárga, kék, piros) valamint az állattartás és a növénytermesztés körébe tartozó szinte minden szavunk (barom, bika, borjú, disznó, gyapjú, író, karám, kecske, komondor, köpű, kos, kuvasz, ökör, ól, serte, teve, tinó, túró, tyúk, ünő, ürü; alma, arat, árok, árpa, borsó, búza, csűr, dara, dió, eke, gyom, gyümölcs, kender, kert, komló, kökény, körte, ocsú, orsó, őröl, tarló, tiló, torma, sarló, szór, som stb. Ősiráni szavak pl. a tehén, a fej stb. A borkultúrával kapcsolatos szinte minden szavunk török eredetű: szőlő, bor, csiger, seprő, ászok, szűr stb. Nyelvünkben feltűnően sok a török eredetű állam- és közélet szempontjából használatos szó, mint az ál, bátor, bér, betű, bilincs, bíró, bocsát, boszorkány, bűbáj, bő, bölcs, börtön, csata, csősz, érdem, gyaláz, gyanú, gyűlöl, imád, ír, kín, koporsó, kölcsön, orvos, sereg, sír, tanács, tanú, telek, terem, tolmács, tor, tömény, törvény, úr, üdül, ünnep stb.

A magyar és a világ tudósainak ama bizonyossága ellenére, hogy a magyar nyelv török eredetű, ezt a XVII. században Szenczi Molnár Albert, Johann Eberhard Fischer, August Schlözer vonták kétségbe, majd a monarchiát kiszolgáló, a nyelvtudományban laikus csillagász Sajnovics János (1733-1785), Schlözernek orvos barátja, Gyarmathy Sámuel (1751-1830), a nyelvész Reguly Antal, majd a szász származású Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál nyelvész és a német Joseph Budenz megalkottak egy olyan magyar "őstörténetet", amely a magyar nép büszkeségét, múlt-tudatát és ősiségét elvéve, a magyarságot a ma is gyűjtögető-halászó kultúrájú finnugor népektől származtatja. Az eredetileg magyar érzelmű Trefort Ágost (1817-1888) Vallás- és Közoktatásügyi miniszter a kancellária által ráerőltetett finnugor őstörténet elleni tiltakozó magyaroknak a kor szellemének megfelelően így válaszolt: "Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban -, mint miniszternek - az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát."

Az "elfinnugorosodás" folyamata ezzel elindult. A múlt században létrejött az "ugor-török háború"; egyik oldalt állott Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) és a Vámbéry Ármin (1832-1913) vezetésével a nemzeti "törökös" tábor állt, amellyel szemben a Monarchiát kiszolgálók sokasága, élén Hunfalvy (Hunsdorfer) Pállal (1810-1891) sorakoztak fel. A küzdelem egy évszázaddal később megismétlődött, illetve máig is tart a magyarságot és múltját tisztelők (Bakay Kornél, Kiszely István, +László Gyula, Pap Gábor stb.) és a mindenkori hatalmat kiszolgálók (Fodor István, Hajdú Péter, Kristó Gyula, Róna-Tas András stb.) között. A - mindenkori - hatalom ma is azokat támogatja, "akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát".

Forrás: Kiszely István: A magyar nép őstörténete