Az ember zenéje 2/1. rész

2. A harmónia születése


A civilizáció sorsa, akárcsak az életé, azon múlik, mennyire képes megújulni. Életünkben éppúgy létfontosságú az érzelmek körforgása, mint a változatos táplálkozás; erőpróbaképp olykor hasznos a kockázat -- akár sikerre vezet, akár kudarcra. Az államhatalmak egyik feladata megakadályozni, hogy a társadalom szélsőségekbe fusson, másik iránytűnk pedig a vallás volt -- bár maga a hit sem mindig mentes a túlzásoktól, és Isten nem mindig a megtestesült jóindulat. Az elmúlt évszázadokban az európai zene elképesztő iramban fejlődött, és az ember egyik legnagyszerűbb művészete lett; ennek a muzsikának a keletkezését nem érthetjük meg, ha nem vesszük figyelembe, milyen szerepe volt a hitnek az európai társadalmak összekovácsolódásában. A zene a vallásnak köszönheti kodifikált írásos formáját, és széles körben elfogadott harmóniai szabályait. Természetesen a zene és a vallás összefonódása a legkevésbé sem csak Európára jellemző. Amikor a prérin a magányos észak-amerikai indián dalával isteni segítségért fohászkodik, lélekben közel áll a muzulmán müezzinhez, aki tornyában magányosan Allahot magasztalja, és imára szólítja a hívőket. A tibeti vagy mongol énekes, amikor egy mélyen énekelt alaphang fölött felhangok sorát kelti, úgy érzi, hogy imájával közvetlenül Istenhez fordul, mert a különböző rezgések tisztasága és egysége kapocs az ember és Isten között. A keresztény kolostorokban és templomokban ma is hallható gregorián ének európai zenénk gyökereivel köt össze, és az ilyen rokonságok arra figyelmeztetnek, hogy a zene belőlünk sarjad, és legtermészetesebb kifejezési formája az emberi hang.
Azért emeljük itt ki az emberi hangot, mert főszerepet játszik az általunk legjobban ismert európai zenében. Minthogy a kereszténység bölcsője a Közel-Kelet, a zsidó vallás, később pedig az iszlám szülőföldje, az első keresztény énekek a zsidó és arab népek rendkívül díszes vokális hagyományaiból merítettek.

A zsidó vallásban, amelyben nevelkedtem, az ének a hit egyik kifejezése. A körülmények úgy alakultak, hogy sohasem estem át a felnőtté avatás szertartásán; tizenharmadik születésnapomon Párisban voltam, George Enescunál tanultam, és koncertekre készültem. Tulajdonképpen sajnálom, hogy hivatalosan nem nyilvánítottak nagykorúnak; talán ezért nem lettem soha igazi felnőtt. Mindenesetre sosem énekeltem zsidó istentiszteleten, bár ma is hallom apám megindító, panaszos hangjának csengését -- gyerekkori emlékem, amikor végighajtottunk a gyönyörű kaliforniai tájon, és olyan odaadással énekelt mindent, mintha a zsinagógában lenne. (...)

Nehéz megtalálni ezeknek az ősi énekeknek a nyomait, mert nagyon kevés írásos emlékünk maradt a bibliai időkből, az pedig, hogy a korai kereszténység megtiltotta a képi ábrázolást, eleve kizárta az egyik legmegbízhatóbb forrást, az ikinográfiát. Egyetlen szűkös forrásunk a Biblia. Amit ma a zsinagógákban hallunk, tizenkilencedik századi európai zene, de -- Közép-Európa, Görögország és a Közel-Kelet egyes vidékeinek kivételével -- még a keleti ortodox zene többsége sem nyugszik a tizenhetedik századnál sokkal korábbi hagyományokon. Az azonban biztos, hogy Krisztus születése idején már virágzott a vokális és hangszeres zene. Követői valószínűleg annak a hagyománynak szellemében énekeltek, amelybe beleszülettek, azt alakították át, hogy megfeleljen az új felfogásnak. A zsidó kántorok énekei közvetlenül hatottak a korai keresztény énekekre. A kántorok díszített dallamait csaknem változtatás nélkül építették be a keresztény szertartásba. Sok őskeresztény továbbra is részt vett a zsidó istentiszteleteken, erőt merített a régebbi hagyományból, és megszokott dolog volt, hogy a kántor péntek este a zsinagógában szolgál, vasárnap pedig a keresztények rendelkezésére bocsátja tudását.
I. sz. 326-ban Konstantin császár bejelentette, hogy Róma államvallásnak fogadja el a kereszténységet. Konstantin még egy döntő lépést tett: a Boszporuszon, a Fekete-tenger torkolatában újabb fővárost épített, Bizáncot. Később a várost Konstantinápolyra keresztelték át, ma Isztambul néven ismerjük. Innen származik az úgynevezett bizánci stílus. Azzal, hogy a kormányzat székhelyét kettéosztotta, Konstantin jelentős mértékben hozzájárult a hétszáz évvel később bekövetkezett szakításhoz a keleti és a nyugati keresztény egyház között. A keresztény vallásnak azonban megadta az oly régen áhított legalitást. A római isteneket letaszították trónjukról. 475-ben a Római Birodalom összeomlott. A bizánci kultúra azonban nem pusztult el; ma is él Szlovénia és a Közel-Kelet nyelvében, rítusaiban és zenéjében.
Bár a díszes kántorstílus szóló-énekhanghoz illik, a keresztény istentisztelet magva sokak lassú mozgású uniszónó éneke. Ez a gregorián korálisnak nevezett dallamkincs és énekmód volt a keresztény istentisztelet gerince egy évezreden át, és ma is hallhatjuk az ortodox, a római katolikus és az anglikán templomokban egyaránt. (...)

A feudális rendszer, amely egy évezreden át jellemezte Európát, új utakat nyitott a zenének. Ahogy a különböző udvarok egyre növekvő hatalomra tettek szert, a zene mind fontosabb lett a világi életben. A szemfényvesztőket és akrobatákat, a táncokat és tivornyákat, dalos ünnepeket és szerelmi balladákat egyaránt élvezték. A muzsikusok a hercegek és nemesemberek háza-népéhez tartoztak, velük utaztak. (...)

Miközben Európában és a Közel-Keleten tomboltak a keresztesek, a világ egy más részén, Indiában a zene már elérkezett a tetőpontjára. Bár az iszlám behatolt erre a vidékre is, uralma elég békés volt. Virágzottak a művészetek, a hangszeres és vokális zene valószínűleg soha túl nem szárnyalt magaslatokra jutott. Csodáltam és sok esztendőn át tanulmányoztam az indiai zenét, és abban a különleges örömben volt részem, hogy ezt közösen csinálhattam Ravi Shankarral, a nagy szitárjátékossal. Korunkban ez az ember valószínűleg bárki másnál többet tett azért, hogy zenéjének üzenetét elhozza nyugatra, és zenéje olyannyira teljes, hogy a szenvedélyes tudós éppúgy méltányolja, mint a Beatles-együttes. Az indiai zenében a Shankar névnek éppoly hosszú, híres története van, mint Németországban a Bach-családnak.
Azért szeretném ezen a helyen bemutatni az indiai zenét, mert az európai zene történetében keresztúthoz érkeztünk, olyan korszakhoz, amikor a sok szólam harmóniája kedvéért szinte teljesen cserbenhagyták a díszített, egyszólamú éneklést. A notáció mellett ez választja el leginkább a keleti és a nyugati zene hagyományait. Még az olyan helyeken is mint Jáva és Bali, ahol együttesekben sok hangszer szól egyszerre, a szólóhang erőteljes szerepet játszik, bár maga a rendszer más. Az előadók uniszónó játsszák szólamaikat, bármilyen bonyolult is a ritmus, bármennyire változó a hangszeres kolorit. Indiában az egyszólamúság a déli karnatiki énekstílusban, a sokféle, bonyolult húros hangszer, a vína, a saranghi hangjában, főképp pedig abban a hangszerben érte el a tetőpontját, amelyet Ravi Shankar az egész világgal megismertetett: ez a hangszer a szitár, Perzsián keresztül a muzulmánoktól került Indiába.
A keleti és a nyugati zene már a tényleges előadás előtt is különbözik egymástól, mert az indiaiak egyáltalán nem úgy hangolják hangszereiket, mint mi. Másképp értelmezik egy adott hangsor funkcióját. A thaiföldiek megtűrnek olyan oktávokat, amelyek szerintünk hamisak. Az indiai, aki először hall európai zenekart, bizonyára a hangolást tartja az előadás legígéretesebb és legérdekesebb részének, mert az indiai muzsikusok fél órát, vagy még hosszabb időt fordítanak hangolásra. Gondos hangolásuk tulajdonképpen elválaszthatatlan ihletüktől. És a hallgatóság ugyanúgy élvezi az előkészületeket, mert úgy érzi, hogy ez már beavatja abba, ami utána következik, a zene pedig észrevétlenül születik meg a hangolás folyamatából. Tiszta kvint támasztja alá az együttrezgő húrokat, amelyeket a ragának nevezett sajátos rangsorba hangolnak. A indiai raga átmenet a skála és a dallam között. Százszámra vannak ragák, mindegyiket a nappal vagy az éjszaka meghatározott időpontjában kell játszani, és így a maga nemében páratlan módon egyesíti az előadót és hallgatót a természettel és idővel. Az egykor teljesen rituális jellegű raga mostanában kénytelen alkalmazkodni az európai ízléshez, az improvizációra és kidolgozásra szánt hosszú idő lerövidült; ám egy olyan zseni kezében, mint Ravi Shankar, nem csorbult meg, csupán tömörebb lett.
(...)

/Arezzói Guido (995-1050 k.) új módszert vezetett be a zeneoktatásban.: nevet adott a hangoknak. Az ujjperceken az ut re mi fa sol la szótagokat olvashatjuk, valamint néhány keresztes és bés hang nevét. Rendszere a középkorban általánosan használt. Ez a változat Elias Salamon 1274-ben írt zenei értekezésében olvasható. /

A különböző zenekultúrák összehasonlítása olyan lehetőségeket kínál, amelyekből sokat tanulhatunk. Alapvetően fontos volt az, ami a kereszteshadjáratok idején az európai zenével történt. Nem kevesebbről van szó, mint a polifónia, az egynél több hangszer- vagy énekszólamra szánt zene megteremtéséről, ami óhatatlanul a harmónia megteremtéséhez vezetett, és fokozta a megbízható notációs rendszer szükségességét. Ez a fejlődés talán összefüggésben volt azzal az igénnyel, hogy az embert ne mint a tömeg részét, hanem mint egyént hallgassák meg, vagy azzal a felfedezéssel, hogy a templomok kő belseje felerősíti a hangot, növeli a rezonanciát. Észrevétlenül indult meg a változás, először a basszus és tenor, az alt és szoprán különböző hangterjedelméből következő oktávpárhuzamban mozgó szólamokkal. Aztán hozzáfűztek egy harmadik szólamot, amely egy kvinttel a mélyebb szólam fölött énekelt. Ezt minden bizonnyal nem csak kényelemből tették. Az egyszerű, üres harmónia szigorúan, áthatóan tiszta volt, mint a tibeti szerzetesek rezonáló felhangjai. Ebből az egyszerű harmóniából kiindulva pedig már nem jelentett nagy ugrást az a gondolat, hogy uniszónóban induljanak, majd egymástól függetlenül mozogjanak a kvartig vagy kvintig, végül ismét összetalálkozzanak. A fejlődés folyamata mégis mintegy kétszáz évbe tellett. Ezt a gyakorlatot organumnak nevezték; a latinból kölcsönvett kifejezés a zenélésben részt vevő hangszerek és énekszólamok összességét jelenti.
Spanyolország izgalmas hely, ahol nyomon követhetjük az európai zene hangzásvilágának változását. Több évszázadon át a mórok uralkodtak itt, kivéve az ország északnyugati sarkát, amelynek középpontja Santiado de Campostela városa volt. A keresztény hagyományok szerint itt hantolták el Jakab apostol csontjait (Santiago Szent Jakabot jelent). Ugyancsak Spanyolországban történt, hogy a három nagy monoteista vallás -- mindhárom a Sinai hegyén született -- ismét találkozott egymással: keveredésüknek nagy szerepe van a spanyol zene sajátos hangzásvilágában. A mórok nem kényszerítették rá saját vallásukat az ibériai félszigeten talált népekre, mert nem voltak elegen ahhoz, hogy az egész területet gyarmatosítsák. Azoknak a zsidóknak és keresztényeknek, akik nem akartak áttérni az iszlám hitre, a mórok megengedték, hogy továbbra is gyakorolhassák vallásukat, bár türelmükért külön adót zsaroltak ki tőlük. Azokat a keresztényeket, akik nem tértek át, mozaraboknak nevezték, ami nagyjából ál-arabot vagy leendő arabot jelent. Gregorián énekük régi formája a mórok hatására díszesebb lett, és a mozarabok jóval a mórok távozása után is ragaszkodtak a maguk hagyományaihoz, ellenálltak minden olyan kísérletnek, amely arra irányult, hogy Róma gyakorlatát rájuk kényszerítsék. Toledo városa volt a központjuk. Az ottani Santa Maria la Blanca templom egyik kápolnájában néhány fennmaradt család ma is a mozarab szertartást végzi. Ők kötnek össze bennünket azzal a majd ezer esztendővel ezelőtti korral, amikor a mórok és a keresztények megtanulták , hogyan éljenek békességben egymás mellett.


Forrás: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis: Az ember zenéje - Zeneműkiadó, Budapest 1981. 56-66.oldal