Rainer Maria Rilke

Rilke, Rainer Maria (1875-1926)

Osztrák költő

1875. december 4-én született Prágában, amely mint a Habsburg-monarchia másik nagy múltú városa Bécs mellett, századunk elején fontos szerephez jutott a német nyelvű irodalom megújításában.

Karintiai osztrák családból származó apja katonatiszt volt, majd vasúti tisztviselő, anyja régi prágai patríciuscsalád leánya. Szülei katonai pályára szánták, a gyenge fizikumú, érzékeny fiú azonban nem bírta a kadétiskola vakfegyelmét, és abbahagyta tanulmányait a Mährisch-Weisskirchen-i katonai főreáliskolában. A linzi kereskedelmi akadémián tanult tovább, majd pedig a prágai egyetemen, ahol jogot, filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott.

1896-ban Münchenbe költözött, ahol beleszeretett az orosz származású Lou Andreas-Saloméba, Nietzsche volt szerelmébe, és 1899-ben vele együtt utazott el Oroszországba, ahová később többször is visszatért. Tolsztojt is meglátogatták, és az orosz irodalom, az orosz élet idealizált képe életre szóló hatással volt rá. A továbbiakban sem állapodott meg sehol, egyik helyről a másikra vándorolt. 1901-ben az észak-németországi Worpswede szecessziós festő-kolóniájában megismerkedett Clara Westhoff szobrásznővel, és feleségül vette, de csak egy évig éltek együtt. 1902-ben Párizsba költözött, és itt 1903-ban Rodin személyi titkára lett. 1914-ig gyakori hosszabb külföldi utazásairól újra meg újra ide tért vissza. Közben egy ideig mecénása, Thurn-Taxis hercegnő Trieszt közelében található duinói kastélyában is vendégeskedett.

A világháború kitörése Németországban érte. A bécsi katonai levéltárban szolgált egy ideig, majd leszerelték. Bécsben szoros kapcsolatba került Hugo von Hofmannsthallal (1874-1929). 1916-tól Münchenben élt, majd a háború után Svájcba telepedett át, és 1921-tól a Vallis kanton-beli Muzot románkori vártornyában lakott, remetei magányba visszavonulva.

Fehérvérűségben halt meg 1926. december 29-én.

Rilke ellenpólusa volt a kor másik nagy hatású német költőjének, az arisztokratikus és férfias Stefan Georgénak (1868-1933): személyiségét és költészetét szinte gyermeki naivitás, nőies lágyság és szelídség, a szegények iránti keresztényi részvét jellemezte. Korai versei még a századvégi dekadencia közérzetét variálták a szecesszió német változatának, a jugendstilnak a jegyében, ornamentális stílusban, édeskés-presziőz képekkel.

Szecessziós a dekorációja, dekadens a halálerotikája az Ének Rilke Kristóf zászlós szerelméről és haláláról (Die Weise von Liebe und Tod des Cornets Christoph Rilke) című líraian dallamos és ritmikus kis próza-románcának is, amelyet 1899-ben egyetlen éjszaka alatt írt, de csak 1906-ban publikált, és ekkor valóságos bestseller-sikert aratott vele. Hőse egy nemes ifjú, a költő egyik őse, aki zászlósként hősi halált halt 1664-ben a szentgotthárdi csatában. Előtte azonban, rövid élete utolsó éjszakáján, egy fiatal grófnő beavatja a szerelembe, és Rilke Kristóf egy mámoros pillanatra átéli az élet teljességét.

Oroszországi élményei nyomán írta az Imádságoskönyv (Stundenbuch, 1905) verseit, amelyek egy orosz szerzetes imáinak, himnuszainak képében Istenről, a szegénységről, a halálról vallanak. Misztikus megindultságuk nem mindig mentes bizonyos stilizáltságtól. Mindenesetre már itt feltűnik a később gyakran visszatérő rilkei motívum, miszerint az élethez természetesen és szervesen hozzátartozik a halál, de kinek-kinek a maga halála, amitől a modern kor megfosztja az embert. Mint az életét, úgy a halálát is tömegesíti, nivellálja.

1902-ben, majd bővítve 1906-ban jelent meg a Képek könyve (Buch der Bilder) című kötete, amelyben a versek már nem érzések, hanem tapasztalatok foglalataként fogalmazódnak meg. A dolgok és jelenségek olyan hosszas és intenzív megfigyelés alapján öltenek itt „képes” lírai formát, hogy a költői szándék szerint ezáltal már a lét egészéről vallanak. A dolgok lényegének megragadására irányuló erőfeszítést Rilke Rodintől tanulta. Megtanult mellette - mint majd a Maltéban leírja - másképp „látni”: behatolni a látható dolgok mélyére és ott feltárni, megragadni láthatatlan lényegüket. Úgy akart eljárni költőként, ahogy a szobrász Rodin és általában a modern képzőművészet: tiszta formát, dolgokat létrehozni, amelyeknek lelkük van.

Ennek a munkának lett az eredménye az első nagy Rilke-kötet, az Új versek (Neue Gedichte, 1907), amely ún. „Dinggedicht”-eket (dologi verseket) tartalmaz. Ezekben elválaszthatatlan egymástól a szimbolizáló kép és a szimbolizált lételméleti felismerés, sőt az ábrázolt jelenség úgy áthatja a költemény egész struktúráját, hogy a vers mintegy annak anyagi hordozójaként jelenik meg. A tárgyak beleélés útján történő verssé formálása, rejtett szellemük előhívása természetesen azt láttatja, amit Rilke lát meg bennük, ez pedig továbbra is valamiféle transzcendens értelem keresése, annak a határtalanságnak a kutatása, amely a dolgok mélyén megnyílik. A titokzatos mélységű versalkotó dolgok, mint a kötet híres darabjai példázzák, egyaránt lehetnek állatok: A párduc (Der Panther), mitológiai alakok: Orfeusz, Eurüdiké, Hermész (Orpheus, Euridike, Hermes), képzőművészeti alkotások: Archaikus Apolló-torzó (Archaischer Torso Apollos), jelképes helyszínek: Körhinta (Das Karussel) vagy időtől és személytől független emberi szerepek és sorsok: A gyermekkor (Die Kindheit), A költő (Der Dichter). A rejtett összefüggések sejtelmét leginkább a zenei képzeteket keltő, kábítóan pazar rímek hordozzák.

Az Archaikus Apolló-torzó című reprezentatív költeményről így ír Nemes Nagy Ágnes: „Bármily tömör forma is a szonett, és bármily kivételesen tömör költő is Rilke, azért - úgy gondolom -, első hallásra-olvasásra is kitetszik a versből, hogy egy görög Apolló-szobor ünneplése vagy inkább ürügye kapcsán a művészet hatásáról, erejéről, életátalakító hatalmáról beszél. Úgy is tartják számon a szonettet, mint ami a maga feszes keretei közt, a legkevesebb szóval a legtöbbet mondja erről az eléggé titokzatos jelenségről. /.../

Archaikus - valami archaikusról lesz szó, nem a görög fénykor vagy pláne nem a késői görög alexandrizmus pillanatáról. A görög archaizmus, a fénykor előtti kor, jellegzetesen századvégi felfedezés. Ezzel kezdődött, az archaizmus felfedezésével a modernségnek az az árama, amely egyre mélyebb, egyre távolibb múltban kereste őseit, amely eljutott az úgynevezett primitív művészet vonzáskörébe /.../ Apolló - jelzője által egy régebbi Apollót jelent, még nem annyira szép, nem annyira elegáns, tündöklő istent, amilyenekhez a görög klasszika hozzászoktatott minket. /.../ Torzó - csonka szobormaradvány, amelynek nincs feje. Nem ismerhettük hallatlan fejét - tisztázza a költő mindjárt az első sorban. Mennyire színültig tele lesz a 20. század a torzó kultuszával, a pars pro toto, a befejezetlenség, sőt befejezhetetlenség esztétikájával /.../ Rilke szemében ez a torzó: egész; hordozza és sugározza teljes önmagát a művészet ereje által. /.../ A szonett egyetlen képre épül, a 'szem', a tekintet képére - amely hiányzik, amely nincs jelen a csonka, fej nélküli torzón. Egy hiányt, egy nem látható, egy örökre elveszett tekintetet tesz Rilke érzékelhetővé, láthatóvá, ezt a nincset ábrázolja úgy a versében, hogy inkább van minden vannál. Elsöprő költői bravúr ez. /.../ Miután pedig magunk előtt látjuk ezt a csonka, összetört, majdnem torz kőtestet, belsejéből kitörő, csillagszerű ragyogásában, méghozzá olyan élesen látjuk, az érzékletesség olyan erejével, ami nagyon ritkán adatik meg az embernek és irodalmi tárgynak - Rilke váratlanul, a vers végén, közli velünk a tünemény értelmét. A jelenséghez mellékeli a jelentést. /.../ A nevezetes rilkei szentenciák egyik leghíresebbje ez. Rilke ugyanis, miközben objektív, tárgyias költő, miközben érzelmi telítettségében rendkívül sűrű költő, még olykor szentenciózus költő is. /.../ A Változtasd meg élted! nemcsak szentencia, hanem parancs. A művészet aktivitása szól belőle, valamiféle felsőbb követelés, aminek talán a művészet is csak egyik megjelenési formája, s ami teljes életünket érinti...”

Szintén a párizsi élmények ihlették a Malte Laurids Brigge feljegyzései (Die Aufzeichnungen des Malte Laurids Brigge, 1910) című szabálytalan, formabontó regényt, amely egy arisztokrata származású fiatal dán költő párizsi helyszínekhez kötődő lelki-szellemi reflexióit és emlékezéseit tartalmazza fiktív naplószerű feljegyzések formájában. Malte bizonyos mértékig Rilke alakmása, aki elszakadt őseitől, múltjától, hagyományaitól, és most a modern nagyvárosban szegényen és magányosan, lépten-nyomon az emberi nyomorúság jeleivel találkozva, új azonosságra próbál szert tenni. A jelen idejű közlemények, a rejtetten asszociatív emlékképek és a minden időbeli és oksági összefüggés nélkül egymásra következő elmélkedések nem adnak ki összefüggő történetet, mintha az én széthullásával a regényes történet lehetősége is elveszett volna. Malte magukkal a feljegyzésekkel mint bensőséges „lelkigyakorlattal” tanulja a szeretetre, halálra és Isten befogadására készen álló rilkei emberséget.

Harmadik, utolsó korszakának fő műveit hosszú érlelés után alkotta meg Rilke. Igaz, a Duinói elégiák (Duineser Elegien, 1923) két darabja már 1911/12 telén elkészült a duinói kastélyban, de az összesen tíz elégiából hatot 1922 februárjában egy hét leforgása alatt írt meg muzot-i magányában. A Szonettek Orpheuszhoz (Sonette an Orpheus, 1923) ötvenöt darabja szintén 1922 februárjában született. Nehezen megközelíthető, metafizikai régiókig hatoló versek ezek, amelyek az újra felfedezett Hölderlin hatásáról tanúskodnak, és ódaian eksztatikus hevülettel vallanak a költészet világmegváltó erejéről. Ennek jeleként a szabadon értelmezett elégiák rímtelen anapesztikus szabad versek. Azt sugallják, hogy a dolgok elvesztették a lelküket, és a költő küldetése az, hogy beléjük költözve visszaadja nekik isteni végtelenségüket, hogy „láthatatlanul” újrateremtse lényegüket. Ember és világ ilyen egymásba olvadása eltünteti élet és halál ellentétét is. Orpheusz, a költő-ember jelképeként, nemcsak az életet, a világ dolgait teremti újjá azzal, hogy láthatatlan költői létformában énjébe vési őket, hanem a halál birodalmát is. A himnikus elégiák ciklikus szerkezete, a szonettek váltakozóan szigorú vagy laza formája és főleg a versek képi világa többet elárul a költői mondanivalóról, mint maga a nehezen követhető gondolatmenet. Ez utóbbi világosabban fogalmazódik meg Rilke nagy műgonddal megírt leveleiben, amelyek a Malte prózájának „meghosszabbításaiként” szorosan életművéhez tartoznak.

Rilke nem „kifelé”, a hagyományok, a közösség, a mítosz felé kereste a kiutat a századforduló értékválságából, mint Stefan George vagy Hofmannsthal, hanem „befelé”, önnön költői személyiségének és küldetésének elmélyítése felé. Lírai téren a német esztétizmus általa jutott a legmesszebbre, és az utókor szemében az ő költői útja bizonyult leginkább és legtovább irányadó példának.

A CSEND

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása

Forrás: Kulturális enciklopédia - Illusztráció: Modersohn-Becker híres portréja a költőről