Bejegyzések
AZ ÓKORI ELŐ-ÁZSIA ÉPÍTÉSZETTÖRTÉNETE
Protoneolitikum, neolitikum, sumér őskor, akkádok, új-sumér kultúra, kaszíták, hettiták, asszírok, babiloniak és perzsák. A település kialakulása: Jeriko, Catal-Hüyük, Hassuan. A települések jellegzetes vonásai: szerkezet, beépítési magasság, településkép. A társadalom megszerveződése és tagolódása: hatása a városok jellegzetességeire. A védekező ház átalakulása tervszerű házzá. Eridu: "isten háza" az ünnepélyes lakóház. Az épület tere és tömegének viszonya. A hegy mítosza: a kozmosz idézése = zikkurat. Az épülettömeg tagolása a tartószerkezet megjelenítése. Lépcsős zikkurat. A sumér palota. Babilon: Tell Harmal, Mari, királyi palota. Hattusha város szerkezeti jellegzetességei. Kasszíták és hettiták: pre-hellén hatások. Asszír építészet. Bit-hilani. Az asszír város: Dur-Sharrukin. Új-Babilon városa és építészeti jellegzetességei. A perzsa építészet.: a pavilonos palota.
A legutolsó jégkorszakot, nagyjából Krisztus születése előtt tíz évezreddel, erős felmelegedés követte. E folyamat Európa és Ázsia középső területein lassabban ment végbe, Észak-Afrikában és Elő-Ázsiában ezzel szemben rövid idő alatt nagy területek száradtak ki: a földművelés ezzel egyre nehezebbé vált. Csupán a folyók közvetlen környéke, a vízben bővelkedő, termékeny folyópartok nyújtottak megfelelő lehetőséget a mezőgazdasági termelés számára. Megfelelő mennyiségű terményt azonban csupán akkor remélhettek, ha a folyó menti területeket gondosan megművelték és bőségesen öntözték is.
A tervszerű építészet első, szórványos emlékei a újkőkorszak utolsó, átmeneti korszakából, a Kr. e. 7. évezredből maradtak fenn. Az első ilyen épületek csoportját a Jordán folyótól nyugatra, Jerichoban lelték fel a kutatók. Az épületmaradványok nagy valószínűséggel Kr.e. 6500 körül keletkeztek. Az épületek egyetlen helyiségből álltak, a kör alaprajzú lakógödröket kővel keretezték, a kőfalakat a föld felszíne felett szárított agyagtéglából épült fallal magasították és méhkas formájú sátortetővel fedték le. Az egyszerű épületsejtek elrendezésére csak következtetni lehet: úgy tűnik, elhelyezésük nélkülözött minden szabályosságot. Az épületek nem igazodtak utcák, terek vonalához: az egysejtű házak elszórtan épültek a rendelkezésre álló területen.
A jerichoi ásatások mégis fontosak számunkra. Az épületek mérete és nagyobb száma ugyanis arra utal, hogy e helyen már valamiféle városias élet első csírái bontakozhattak ki. Találtak több sejtű házakat is, a megnövekedett lakóigényeket az elemi terek sorolásával, a helyiségek egymás mellé illesztésével és összekötésével egészítették ki (3. ábra). Nagyobb helyiségeket is kiástak, feltételezzük, hogy ezek a terek már valamiféle kultikus - vallásgyakorlattal összefüggő - célokra használták fel.
Kr. előtt 7. évezredből származik az a történelem előtti - prehisztorikus- város, melyet a mai Törökország területén, Catal-Hüyükben tártak fel. Az épületek a dimbes-dombos táj változatos felszínéhez igazodnak. A házak helyiségeinek alaprajza itt már nagyjából négyszögletes: ezt a szabályos formát a természetben ritkán találjuk meg és itt újdonságnak számított (4. ábra).
Az építészetben a térigény növekedése, a rendeltetés gazdagodása tette elkerülhetetlenné a terek négyszögesítését: a helyiségek gazdaságosan ugyanis csak így voltak egymás mellé sorolhatók. (Belátható, hogy a kör alaprajzú lakógödrök formájuknál fogva csak nagy területveszteséggel illeszthetők egymás mellé.) Catal-Hüyük egykori házai szorosan egymáshoz simultak. Utcát itt sem építettek, a házak sűrű "szövetét" csupán egy-egy apró terecske, belső udvar szakította meg. Az épületeket felülről, a lapos tetőkön kialakított nyílásokon keresztül, létrán lehetett megközelíteni (5. ábra). A belső helyiségeket - ha szükségesnek bizonyult - ugyancsak a tetőn vágott nyílásokon keresztül világították meg. A sötét, barlangszerű belső lakótereket számtalan festékréteg fedte: a festés - emberalakok és vadállatok képe - bizonyára a "védelem" részét képezte: a falfestések ábráinak varázslatos erőt tulajdonítottak.
Már a prehisztorikus kori települések felszínre került falai között, az őskori városok alaprajzának "szövetében" feltűnnek a szokásos méretű lakóházaknál nagyobb épületek, melyek nagyobb része sokszor természetes magaslatra vagy éppen mesterséges dombra épült. Ezek az épületek a földöntúli hatalmak, az istenek lakhelyei voltak. A vallási ceremóniák színhelye, az "isten háza" hosszú évezredek alatt vált el a földiek lakóházának formai megoldásától és alakult önálló épülettípussá. A templomépítés kezdetei a települések közösségének, a város "társadalmának" kialakulását és az emberek közötti különbségek megjelenéséről tanúskodnak.
Az első templomok kiásott maradványaival Mezopotámia legősibb településein találkozhatunk. Ilyen templomot találtak Észak-Mezopotámiában, Hassunában. Az őskori templom több helyiségből állt, megközelítésükre nagyjából szabályos, elnyújtott, téglalap formájú belső udvar szolgált. Az udvar egyik keskenyebbik végén szűk cellában feltételezéseink szerint a várost "birtokoló" isten szobra állt: vele szemben áldozati helyet alakítottak ki. Az udvarba a központi tér egyik hosszoldalán lehetett bejutni: a bejárat nagyjából a hosszabbik fal középtengelyében kapott helyet. A tér együttes így egészében "központos" jelleget kapott, ami azt jelenti, hogy az udvar és az abba nyíló terek együttese kiegyensúlyozott, kerek egészet alkotott.
Hasonló elrendezésű volt a Kr. e. 4. évezredből származó Eridu (6. ábra) északi temploma is, melyet a víz istene, "Ea" tiszteletére építettek. A templom körítő falait napon szárított agyagtéglákból rótták össze: a határoló falakat kiugrásokkal tagolták. Ennek a látszólag csupán szerkezeti megoldásnak kétféle előnye is volt: a megvastagított falszakaszok a templom állékonyságát növelték, ugyanakkor a függőleges faltömbök sora élénkítette a rendkívül egyszerű, tömb formájú templom nehézkes külső képét. A templom épületét mesterséges magaslatra építették: a földből összehordott dombot téglával borított támasztó falazattal erősítették. A templomot tudatosan emelték magaslatra: ezzel a szent épület közelebb került a szelekhez, felhőkhöz, az éghez és a város védő istenéhez. Eridu alépítményre épített "hegy"-temploma az ókori Elő-Ázsia jellegzetes templom-típusának első jelentős emléke.
Dél-Mezopotámiában a Kr. e. 4. évezredben új néptörzs, a sumérok telepedtek le. Feltételezzük, hogy Ázsia keleti részéből érkeztek és hamarosan magukba olvasztották az itt talált népek kultúráját. Az első nagy városokat ők építették és ők teremtették meg a monumentális "nagy-építészet" első, kiemelkedő fontosságú épülettípusát, a zikkurat ősformáját. A sumérok a Kr. e. második évezredben nyomtalanul eltűntek, az általuk használt ékírást azonban időszámításunk kezdetéig fennmaradt. Ugyancsak sumér maradt a vallási szertartások nyelve. A sumér kultúra bölcsője Uruk városa volt. Itt épült az ég istene "Anu" számára a sumér őskor kiemelkedő fontosságú emléke, a "Fehér-templom" (7. ábra).
A "Fehér-templom" nagyjából szabályos alaprajzú volt, határoló falai ugyancsak napon szárított agyagtéglából készültek. A nagy, szabályos falfelületeket pillérek egyenletes sora gazdagította: az alapsíkból kilépő pillérek erős, függőleges árnyékot vetítettek a sima alapfelületre: ezzel a templom összképe sokat gazdagodott.
A templomot építő sumérok nagy vívmánya a templom alapzatának - pódiumának - erőteljes kialakítása volt. A mesterséges dombot ferde felületű támfalak erősítették. A templom bejáratához lépcsős oldalfalú lejtő - rámpa - vezetett. Mindezzel az alapzat "hegy" jellegét emelték ki: a domb az ember és isten közötti közvetlenebb kapcsolatot jelképezte.
Az uruki szent kerületben több, más jelentős templomépületre is akadtak. A "Vörös templom" külső falait már hengeres falpillérek élénkítették, a belső terekben pedig a tapasztott agyagvakolatba kúp formájú, színes, égetett-mázas agyag-szögeket szúrkodtak. A módszer alkalmazását a kőben szegény vidéken a tartós díszítés igénye hívta életre. A mázas burkolat a térség ókori építészetének meghatározó motívumává vált.
A sumér őskor Kr. előtt két és fél évezreddel súlyos és hosszú háborúskodással zárult. E korszakot ismét békés évszázad követte, a sumér kultúra újjászületése, "reneszánsza". E kor legfontosabb városa az Eufrátesz mellett fekvő Ur: legjelentősebb emléke pedig a hold istennője, Nannar temploma. Az épület helyén az ismertetett uruki templomhoz hasonló, szerényebb "hegy-templom" állt, ennek megmaradt romjait használták fel egy új templom felépítésére. A mesterséges dombot köpenyszerűen tartós anyaggal, aszfaltba ragasztott, égetett téglával vették körül, a támfal fölé lépcsős visszalépésekkel még két szintet emeltek. A támfalak oldalát szabályos rendben a homlokzat síkjából kilépő támpillérekkel tagolták: a tartószerkezet így egyben az építészeti megjelenés, az épület "szépségének" egyik fontos alkotó elemévé vált.
Magát a templom épületét jó húsz méter magas, lépcsős domb tetején helyezték el. Az alépítmény szabályos alaprajzú volt, 62,5x43 befoglaló méretekkel, sarkai pontosan a négy égtáj felé mutattak (8. ábra).
Az építmény monumentalitását a dombot megtámasztó falak ferde kialakítása fokozta. Mérnöki gyakorlatunkból tudjuk, hogy a támfalak állékonyságát ferde kiképzésük nagyban növeli. Itt azonban a felfelé keskenyedő forma építészeti célt is szolgált, hiszen az alépítmény még a ténylegesnél is magasabbnak, hatalmasabbnak tűnt. Tovább növelték az épülettömeg mozgalmasságát az egyes teraszok megközelítésére szolgáló, ferde rámpák. A ferde, lépcsős falakkal határolt, lendületes, ferde feljárókkal gazdagított zikkurat az építészet egyik meghatározó alapformájává vált: a "zikkurat-motívumot" az építészek egészen napjainkig gyakran használják. Sajnos, az uri zikkuratot koronázó "kék" szentély még nyomaiban sem maradt fenn. Az uri zikkurat az őt megelőző korszakok hasonló jellegű alkotásainál nagyobb művészi tudatossággal fejezte ki az "emelkedés" érzését, az épület eget és földet összekötő szerepét, a felmagasodás, a "hegy" mítoszát, és ezzel a föld és a világmindenség, a "kozmosz" összetartozását.
A sumér kultúra másodvirágzásának világi emléke az eshuannai palota és kápolna együttese (9. ábra): az épület helységei szabálytalan rendszerben két belső udvarra nyíltak. Hasonlóan sűrű beépítésűek és nehezen áttekinthető alaprajzzal rendelkeztek a korszak városai. Az egyes lakótömbök kerítéssel körbefogott házakból álltak, belső udvar felé néző nyílásokkal. A tömbök között keskeny, zeg-zúgos sikátorok biztosították az épületek megközelítését.
A Kr.e. második évezredben a térség feletti uralmat Babilon szerezte meg. A babiloniak hatalmát Hammurabi erősítette meg: a király vezetésével sorra elfoglalták a szomszédos városállamokat és - erősen támaszkodva a sumér kultúra hagyományaira - új és korszerű államszervezetet teremtettek, az ehhez tartozó, friss és a kor igényeit jól kielégítő műveltséggel és kultúrával. A paloták, lakóházak fő alaprajzi szervező eleme a belső udvar maradt, a helyiségek elrendezése továbbra sem mutatott különösebb rendezettséget.
Az épület külső tömege minden fajta nyílás nélkül épült. Csupán a bejáratot hangsúlyozta tömör, zömök tornyok körülvett kapu. A bejárat után az idők folyamán tengelyre fűzött térsor alakult ki, mely megkönnyítette a helyiségek sűrű egymásutánjában a tájékozódást. Az észak-mezopotámiai Mari megmaradt királyi palotája több, kisebb palota egymás mellé építésével jött létre. A palota egyes tércsoportjait a bejárat tengelyében kialakított, tengelyre fűzött helyiségsor tette áttekinthetőbbé. a hatalmas együttes azonban egészében még nem mutatott különösebb szabályosságot. A szimmetrikus felépítésű, főtengelyre szervezett, monumentális paloták építése e korra még nem volt jellemző.
Az égetett téglából való építés gyakorlatát a kasszíták - birodalmat szervező dél-mezopotámiai lovas nemzet - fejlesztették tovább. A téglát már nem csak mint szerkezetet használták fel az épületek díszítésére, hanem a téglapillérek közét kitöltő téglafalazatból szakálas istenek és karcsú istennők alakját rakták ki (Karaindash temploma, Uruk). Szobrászat és építészet először egyesül ezeken az épületeken szerves, egységes alkotássá. (A templom egy részlete a Berlini Elő-Ázsiai Múzeumban látható- ahol az ide szállított elemekből újra felépítették a templom egy részletét.)
A hettiták fénykora Kr. e. 1450-1200 közé esett. Ők - eltérően a területen korábban élt népektől - már szilárd, tartós anyagokból, nemes kövekből építkeztek. Építészetükben kimutatható a tőlük nyugatra formálódó hellén világ, kréta-mykénéi és kora görög építészet hatása. Birodalmuk fővárosa Hattusha volt (ma Törökország területe, Boghazköy mellett, Közép-Anatóliában). Hattusha "város-várát" hatalmas kőtömbökből rakott "ciklopszfalak" védték, a nyilazásos védelmet segítő pártázatot téglából rakták. Különösen erőteljes megjelenésűek voltak a hatalmas kő elemekből összerakott városkapuk, itt a nyílások áthidalására már követ alkalmaztak, igaz, egyenlőre csak boltozatra emlékeztető támasz-gereda formájában.
Maga a város sűrű elrendezésű volt: a városalaprajz nélkülözte még a városi fő tér fontos motívumát. Az ovális alaprajzú, falakkal határolt település központjában szabálytalan formájú templom állt, körülötte lakóházak zárt sorával.
Elő-Ázsia történetének utolsó évszázadait az asszírok, új-babilóniak és perzsák építészete tette fontossá az építészet fejlődése szempontjából. Az asszír birodalom fővárosa Dur-Sharrukin volt, építtetője Szargon király. Az asszír főváros az egyik legkorábbi, tervezett települése a városépítészet - urbanisztika - történetének. Falait kő alapzatra emelt, nyers téglából építették: a városfalakat szabályos távolságra hatalmas bástyák tagolták. A városfal minden oldalán kettős, tornyos kapuk voltak, ezeket különböző állatok szobrai, így például kapu védő szárnyas bikák díszítették (10. ábra). A város előkelői belső várban - citadella falai között - éltek: Dur- Sharrukin így a kétszeresen erődített város-várak egyik legkorábbi, első példája.
Az asszír főváros központjában álló királyi palota sajátos, haránt irányú elrendezésű, un. "bit-hilani" típusú. Ez az elrendezés Észak-Szíriából származott, jellegzetessége a bejáratra merőleges, hosszan elnyúló oszlopos előcsarnok és az ugyancsak hosszirányú templomtér. A két térből álló épület belső udvar létesítése nélkül épült, zárt, csak nehezen bővíthető alaprajzi rendszerrel (11. ábra). E sajátos térkapcsolás - ellentéteként a megszokottabb belső udvaros elrendezéssel - az építészet történetében később újra és újra felbukkant.
Babilon függetlenségét 625-605 között az asszír hadvezérből babiloni királlyá választott Nabopolassar szerezte vissza. Az új-babiloni birodalom néhány évtizedig állt fenn csupán, építészeti-városépítészeti eredményei mégis fontosak. A korszak legkiemelkedőbb alkotása magának a fővárosnak, Babilonnak a kiépítése és megerősítése volt. Az új főváros az Eufrátesz mindkét partját elfoglalta. A települést közel szabályos alaprajzú, hatalmas, kettős védőfal vette körül. A város egymásra merőleges, hálós elrendezésű fő útvonalai monumentális kapukat kötöttek össze. A kapukat pártázatos tornyok fogták közre és védték. Az egyik kerámiával burkolt, boltozatos kaput ma a berlini Elő-Ázsiai Múzeumban lehet megtekinteni. Az Ishtar - kapu az építészeti "kapu-motívum" első, tökéletes megfogalmazása volt (12. ábra), (1.kép).
Babilon főváros széles felvonulási útjai mellett hatalmas templomok is épültek. Ezek elrendezése a hagyományos mezopotámiai térformát követte. A templomtér és a szentély egyaránt a bejáratra merőlegeses helyezkedett el, mindkettő keskeny, hosszirányú kereszttér volt. A királyi palota több önálló lakóegységből állt, ezek lazán és szervezetlenül kapcsolódtak egymásba: az asszír-kori dur-sharrukini palota világos elrendezését, jól áttekinthető, tengelyes alaprajzi felépítését azonban hiába keressük ezen az épületegyüttesen: az új-babiloni építészet inkább a korábbi, sumér hagyományokra támaszkodott (13. ábra).
A perzsák Kr.e. 6. században , Asszíria leigázásával bizonyították először hatalmukat. Fokozatosan hatalmukba kerítették a térség legfontosabb tartományait. Magát a birodalmat Kyros fogta egységbe, az itt élő népekből, néptörzsekből Dareios kovácsolt egységes, jól szervezett, államszervezetet. Dareios fia, Xerxes (486-465) uralkodása alatt hatalmas anyagi javak gyűltek össze a birodalom kincstáraiban: e pénzek komoly részét építkezésre fordították.
Kyros Pasargadaiban építtetett magának palota együttest. Itt jelent meg a nyitott, négyszög alaprajzú, oszlopos építmény, melyet oszlopos tornácsor vett körül. Az apadana- így nevezik az ókori perzsa építészetnek ezt a legjellegzetesebb épülettípusát - sűrű, oszlopokkal alátámasztott belső térrel rendelkezik, utóbbi a tornácok fölé magasított ablaksoron keresztül kapta megvilágítását.
Dareios Susaban építtetett magának palotát. Maga a palota együttese belső udvar köré szerveződött, utóbbihoz csatlakozott külön tömegben az apadana hatszor hat oszloppal alátámasztott csarnoka. A királyi palota az akkor ismert világ legdrágább építőanyagainak felhasználásával épült, sok féle nemzet legjobb mesterembereinek és művészeinek keze munkájával. Első esetben mutatott az építészet "nemzetközi" jelleget, ahol a helyi hagyományok mellett számtalan más építési kultúra eredményei egyesültek egyetlen jelentős építészeti kompozíció keretei között.
Persopolis (14. ábra) építészeti együttesét Dareios kezdte építtetni, a teljes befejezés Xerxes uralkodásának idejére esett. A palotacsoport hegyek lábánál, hatalmas teraszon épült, utóbbira egymással átellenben két kettős ferde lejtő - rámpa - vezetett. Bejáratát helyi hagyomány szerint szárnyas bikákkal díszített kapu védte. Az apadana külön teraszon emelkedett: a szabályos, négyzet alaprajzú belső teret 36 oszlop támasztotta alá. Az oszlopok kialakítása több építészeti kultúra hagyományait egyesítette (gyűrűs párnataggal osztott, magas lábazat, a keskeny, magas oszlopok felületének sűrű vájatolása - hasonlóan a jón oszlopok felületének kannelurázásához- és egyiptomi pálmafejezetekre emlékeztet (pálmafejezetes levélkoszorú). E hatalmas térben az elbeszélések szerint közel tízezer ember fért el. A jellegzetesen egyterű kompozíció hasonló hatású volt, mint az ókori görög épületek belső terei, tömegének határozott különállása pedig - hasonlóan a görög építészethez - zárt tömegformát hozott létre.
A helyi, hagyományos építészetet Nagy Sándor görög uralkodó hódításai idején görögös-hellenizáló építészeti nyelv váltotta fel.
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése