Római történetírók - Tacitus

Tacitus

Tacitus Publius Cornelius (i. sz. 55 k-120 k.): az egyik leg-jelentősebb római történetíró. Előkelő családból származott és gondos retorikai képzésben részesült, így már fiatal éveiben ünne-pelt szónok volt. 88-ban praetor, 97-ben consul, 112-13-ban proconsulként átvette Asia provincia kormányzását. Íróként csak Domitianus császár halála (96) után jelentkezett, először kisebb írásokkal (De vita et moribus Iulii Agricolae (Iulius Agricola é-lete, Germania, Dialogus de oratoribus [Beszélgetés a szóno-kokról]). A 93-ban meghalt apósának, Iulius Agricolának szentelt mű, amely 98-ban jelent meg, valójában egy el nem hangzott gyászbeszéd, halotti búcsúztató (laudatio funebris). A munka az életrajzi adalékok mellett Britannia Agricola nevéhez fűződő meg-hódításának történelmi monográfiája is. A 98-ban írt Germania földrajzi-néprajzi tanulmány, amelynek első része általában tárgyal-ja a germánok országát, származását és élet-formáját, a második rész pedig az egyes törzseket jellemzi. A Beszélgetés a szónokok-ról csak 102-ben vagy néhány évvel később keletkezett. Azt a korban sokat tárgyalt kérdést vizsgálja, hogy mi az oka az ékes-szólás (retorika) hanyatlásának. A dialógus művészi felépítésében e főtéma mellett egy másik kérdés is felvetődik a szónoklat, ill. a költészet elsőbbségéről. Tacitus ezzel a formai és tartalmi kis re-mekművével azt az általánosan elterjedt nézetet akarta helyesbíteni, amely szerint az ékesszólás hanyatlását a modern nevelés és mű-veltség hibái okozzák, és a társadalmi és belpolitikai viszonyok vál-tozásait tette felelőssé érte; egyszersmind azt is megindokolja, hogy ő maga miért tért át az ékesszólásról irodalmi tevékenységre, azaz a történetírásra. Két főműve, a Historiae és az Annales (Évköny-vek) a római császárság történetét mondja el Augustus halálától Domitianus meggyilkolásáig (i.sz.14-96). A 14 könyvből álló, ko-rábban keletkezett Historiaeből, amelyben saját kora történelmét írta meg (60-96), csak az I-IV. könyv és az V. könyv eleje maradt fenn (69-70). Utolsó és egyben legérettebb művéből, az előzőt visszafelé haladva Augustus haláláig kiegészítő, 16 könyvből álló. 115 és 117 között megjelent Annalesből, amelynek eredeti címe tulajdonképpen Ab excessu Divi Augusti (Az isteni Augustus elhunytától), az I-VI. (Tiberius, 14-37 és a XI-XVI. (Claudius és Nero, 47-66) könyv (az V. VI. és XVI. hézagosan) maradt fenn. Domitianus uralmának komor tapasztalatai arra tanították meg Tacitust a politikai jogaiban erősen korlátozott arisztokrácia tagját, hogy a szabadság (libertas) és az erkölcsös, becsületes magatar-tás (virtus) állandóan fenyegetett helyzetben van az egyeduralmi államformában. Másrészt azonban felismerte a principatus szük-ségszerű voltát, és tudta, hogy lehetetlen a köztársasági formákhoz való visszatérés. Ez a belső ellentmondás egyrészt a principatus, másrészt a szabadság és erény között, alapvetően befolyásolta Ta-citus történetírását, amelynek középpontjában a vezető személyi-ségek állnak, akik - véleménye szerint - meghatározzák a történel-mi eseményeket, azaz mindenek előtt a császárok. Cselekedeteiket és döntéseiket jellemükből eredezteti, és igyekszik tetteik pszicho-lógiai rugóit és motívumait - mint a félelem és bizalmatlanság, ha-talomvágy és kegyetlenség - megmutatni Tudósításai általában megbízhatóak. Lemond a történelmi teljességről, kiemel, válogat, az eseményeket új összefüggésbe állítja, és értelmezi őket. A drá-mai kompozíció fontosabb számára az annalisztikus rendnél. Ígé-rete ellenére, hogy harag és részrehajlás nélkül (sine ira et studio) fog írni, izgalmas drámává alakítja a történelmet. Minden árnyék a császárokra esik: ezt a komor képet csak ritkán deríti fel azok pél-dája, akik a principatus feltételei között is megpróbálták megőrizni az erényt. Érzékletes, de egyoldalú és egészében véve túlzottan ne-gatív képet fest a korai császárságról, amelynek hatása egészen sa-ját koráig érezhető. Tacitus utóélete kezdetben csekély jelentőség-gel bírt. A IV. sz.-i Ammianus Marcellinustól eltekintve alig lelhető fel a késő ókorban Tacitus alaposabb ismerete, a középkorban pedig a teljes feledés fenyegette. Miután a XIV. sz. végén művei-nek egy része ismét ismertté vált, a humanisták kutattak ugyan Ta-citus kéziratok után, de igazi értékelése csak később történt.

Forrás: Antik lexikon. fsz. Irmscher, J. Bp. Corvina, 1993.

Link

Link