Arthur Schopenhauer: A MŰVÉSZET AZ ÉLET VIRÁGA

A szecesszió eszmevilágának egyik fontos forrása Schopenhauer esztétikája. A művészetek és a való világ Schopenhauer szerinti kapcsolatában, a művészi alkotó munka ontológiai értelmezésében, Schopenhauer sajátos akarat-tanának esztétikai alkalmazásában jelenik meg először a művészetek "virág és vigasz" felfogása.

Die Welt als Wille und Vorstellung. 1818. I. 4. könyv 52.¸§.

... ha nézetünk szerint az egész látható világ csak az akarat objektivizálódása, tükre, mely önismerete, sőt mint mindjárt látni fogjuk, megváltásának lehetősége felé kíséri azt; s egyszersmind, hogy a világ mint képzet, ha önmagában vizsgáljuk, elválasztva az akarástól, s csak vele telítjük tudatunkat, az élet legörvendetesebb, egyedül ártatlan oldala; - s (ha) a művészetet mindennek legmagasabbra-fokozottságaként, legtökéletesebbé-fejlettségeként kell tekintenünk, hiszen lényegében ugyanazt produkálja, csak koncentráltabban, tökéletesebben, szándékoltan és megfontoltan, mint maga a látható világ, a szó legteljesebb értelmében az élet virágának nevezhető. Ha a világ, mint képzet csak az akarat láthatósága, úgy a művészet nem más, mint a láthatóság magyarázata, a camera obscura, mely a tárgyakat tisztábban megmutatja, áttekinthetőbbé, összefoglalhatóbbá teszi; színjáték a színjátékban, a Hamlet-beli színpad a színpadon. Minden szép élvezete, a vigasz, amelyet a művészet nyújt, a művész lelkesedése, mely elfelejteti vele az élet fáradalmait, a géniusznak az a másokkal szemben élvezett kiváltsága, mely a tudat tisztaságával arányosan fokozódó szenvedésért és a heterogén emberi nem közti sivatag-magányért egyes-egyedül kárpótolja -- mind azon nyugszik, hogy mint a továbbiakban kiderül majd, az élet önmagában az akarat, maga a létezés; örökös szenvedés, és részben siralmas, részben borzalmas. Ugyanez azonban, mint csupán képzet, tisztán szemlélve, vagy a művészet által felidézve, a kíntól megszabadultan, jeles színjátékot nyújt. A művész eleme a világnak ez a tiszta megismerés-vonatkozása, és ennek felidézése, valamely művészetben. A művészt lenyűgözi az akarat objektivizációjának színjátéka: megáll, nézi, és soha nem fárad bele se látványába, se ábrázoló felidézésébe, minek okán is ő maga viseli e színjáték előadásának költségeit, vagyis ő maga az ily módon objektivizálódó és szüntelen szenvedés állapotában levő akarat. A világ lényegének tiszta, igaz és mély felismerése így önmagában való cél lesz a számára; mint a következő könyvben a rezignációig jutott szentnél látni fogjuk, soha az akarat elnyugvása, nem váltja meg az élettől mindörökre, hanem csak pillanatokra. Eképpen még nem az életből kivezető út, hanem csak olykori vigasz annak közepette; mígnem ezáltal felfokozott ereje belefáradva a játékba, végül komolyra nem fordítja azt. Ezen átmenet jelképének tekinthetjük Raffaello Szent Cecíliáját...

(Tandori Dezső)

Forrás: Pók Lajos: A SZECESSZIÓ (137-139. oldal) - Gondolat Kiadó Budapest 1977