Balanyi György: Magyar szentek, szentéletű magyarok IV.

Szentek az Árpád-ház rokonságából

Ezzel a felsorolással azonban még távolról sem merítettük ki Árpád-házi szentjeink és boldogjaink névsorát. Mellettük még tetemes számmal találunk egyenes- és oldalági rokonokat, akiket kezdettől fogva szintén szentekként, illetve boldogokként tartott számon a hívő kegyelet, de akiknek ügye mindmáig nem nyert hivatalos elintézést. Itt első helyen Szent István királyunk feleségét, Gizella királynét kell említenünk, akit első életírójának Bergamoi Fülöpnek állítása szerint bámulatra méltó csodatételei miatt Magyarországon és Bajorországban már a XII. századtól kezdve szentként tiszteltek. Ennek ellenére a hivatalos eljárás mégis nagyon későn, csak a XVIII. század utolsó harmadában indult meg. De hamarosan el is akadt, mert főmozgatója, Koller Ignác veszprémi püspök mindjárt az első lépések megtétele után meghalt (1773). Nem járt több sikerrel Hornig Károly ugyancsak veszprémi püspök 1911. évi próbálkozása sem. Az első magyar királyné homlokát még mindig nem övezi a szenteknek kijáró aureola.
Gizella királyné mellett hagiografus irodalmunk még egy Árpád házi király feleségét tartja számon a boldogok közt: Estei Beatrixot, II. Endre harmadik feleségét, Utószülött István herceg anyját, akinek rövid szereplése tűnő epizódként szövődik bele Árpádkori történetünkbe. Férje hirtelen jött halála (1235. szeptember 21.) s alig másfél évi boldog házasság után mostohafiai, IV. Béla király és Kálmán herceg ádáz gyűlölete elől menekülni volt kénytelen. Előbb Németországban, a Szent Erzsébet történetében is szerepet játszó Werda városában vonta meg magát, majd innét fia születése után szűkebb hazájába húzódott vissza. Ettől fogva minden gondját fia jövőjének biztosítására fordította. Mikor ezt a célját elértnek vélte, 1245-ben az Este közelében épült gemmolai bencés apácakolostorba vonult, de ott még abban az esztendőben meghalt. Egyes történetírók állítása szerint emlékét több helyütt a szenteknek kijáró tisztelettel övezték. Itt azonban, véleményünk szerint, személycsere történt: a szenteknek kijáró tisztelet nem az özvegy magyar királynénak, hanem egykori nevelőjének, a gemmolai kolostor hasonló nevű főnökasszonyának szólott (+1226. május 10.), kiről nyilván tudjuk, hogy XIII. Kelemen pápa 1763-ban megerősítette kultuszát. Beatrix királyné lelkivilágánál és politikai irányba beállított ambícióinál fogva aligha lehetett alkalmas talaj a magasabb igényű életszentség csíráinak keltegetésére.

Még nehezebb V. István és felesége, a kun Erzsébet negyedszülött lányának, szintén Erzsébetnek esetében döntenünk. Annyi bizonyos, hogy a nemzeti köztudat nagy időn át szentként, illetve boldogként tartotta őt számon. Az sem kétséges, hogy élete nagyon bíztatón indult a szentség ormai felé: alig négyéves korában hőn szeretett nagynénjének, Szent Margit szűznek nyulak-szigeti kolostorába lépett, nyolcéves korában ugyanott felvette az apácafátyolt és ettől fogva minden igyekezetével azon volt, hogy minél hívebben utánozza nagynénje példáját. És élete végén ismét mint domonkos apácával, a nápolyi Szent Péter-kolostor buzgó és önsanyargató lakójával találkozunk vele. De viszont azt sem hallgathatjuk el, hogy a közbülső negyedszázadot világraszóló botrányok elkövetésével töltötte ki. Féktelen kun vérével könnyű szerrel túltette magát minden erkölcsi korláton és hasonló gondolkodású öccsével, Kun Lászlóval bűnt bűnre halmozott. Kitűnő kortársa, Ladomér esztergomi érsek egyik levelében így jellemzi őt: ,,Erzsébet nem annyira sanctimonialis, mint inkább antimonialis (= nem apáca) királyi testvérének istentelen dolgokra amúgy is nagyon hajlamos és kész lelkét gyakori sürgetéseivel felingerelte''. Mivel adatok hiányában nem tudjuk megítélni, milyen mértékben tudta világraszóló botrányainak emlékét kortársainak lelkéből kitörölni, legcélszerűbbnek tartanók, ha nevét egészen kihagynók a magyar hagiográfiából.

Egészen más a helyzet az Árpád-ház utolsó ,,aranyágacskájával'', III. Endre királyunk korán árvaságra jutott lányával, ifjabb Boldog Erzsébettel. Az ő útja valóban nyílegyenesen haladt elôre a szentté érés ormai felé. Nála minden újabb megpróbáltatás csak arra szolgált, hogy egyre magasabbra lendítse őt a tökéletesség útján. A svájci tössi domonkosrendű apácakolostorban töltött 28 esztendő a szebbnél szebb szerzetesi erények és a változatosnál változatosabb misztikus élmények hosszú sorát hímezte életébe. Legjobb bizonyíték erre egyik apácatársának, Stagel Erzsébetnek finom lélektani érzékkel megírott életrajza. Halála -- 1337. május 6. -- méltó befejezése volt életének: utolsó tekintete messze keleten fekvő hazájának, utolsó sóhajtása forrón szeretett nemzetének szót. Testét, mikor néhány hónappal temetése után az első kezdetleges fakoporsóból egy finommívű márványkoporsóba helyezték át, még teljesen épnek találták. Sokszázados kultuszának hivatalos megerősítésére, sajnos, mindez ideig nem történt kísérlet. Ereklyéit hosszú időn át a protestánsok is tiszteletben tartották. Később azonban elkallódtak. Mária Terézia 1770-ben már hiába kerestette.
Nagy Lajos királyunk kisebbik lánya, Hedvig, ükanyja, Mária nápolyi királyné, V. István lánya révén kapcsolódott bele az Árpádok dicső dinasztiájába. Bár a Gondviselés mindössze 27 évet engedett neki megérnie, ezen rövid idő alatt mégis három nemzet emlékezetébe írta be kitörölhetetlenül a nevét: az újonnan megtért litvánok egyházi életük megalapozóját, a lengyelek a jótékonyság angyalát s végül a magyarok a jámborság és az irgalmas szeretet megszemélyesítőjét látták és tisztelték benne. Alattvalói már életében mondhatatlan szeretettel és odaadással csüggtek rajta, holta után pedig mindjárt szentként kezdték tisztelni. Ennek ellenére kultusza mindmáig nem nyert hivatalos megerősítést.

Félbemaradt Árpád-házi szentjeink és boldogjaink sorát a hányatott életű Salamon király nevével kell lezárnunk. Bár kétségtelen hitelű történeti adatok szólnak mellette, hogy a szerencsétlen uralkodó egy görögországi betörés alkalmával lelte halálát, a nemzeti köztudat sokáig nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy ember, akinek homlokát Szent István király koronája érintette, közönséges rabló módjára pusztuljon el. Ezért inkább készpénznek fogadta el egyesek azon állítását, hogy Salamon szerencsésen megmenekült serege pusztulásából és ezt megtoldotta azzal, hogy utána még évekig, sőt évtizedekig élt bűnbánó remete módjára. Vezeklése színhelyére nézve kétféle változat került forgalomba. Az egyik szerint a heiligenkreuzi cisztercita kolostorban élt egyszerű laikus testvér módjára, a másik, általánosabban elterjedt vélemény szerint pedig Isztriában, Pola környékén vonta meg magát. A legenda szívósságára jellemző, hogy a polai székesegyházban Szent Salamon ünnepét (október 29.) még a XVIII. század közepén is duplex maius-rítussal ülték meg, de magasabb megerősítés és lectio historica nélkül.

Forrás: Polczer Porta