Gyógyító művészet

Mily kedves az ember fülének néhány dallam, mely „megpendíti a lélek húrjait”. Szép ez a magyar kifejezés, utal a zene lényegére és a folyamatra egyaránt: el kell jutnia a lélekhez és aktivizálnia lelkünket. Mikor a legmélyebben rejtőző valóságunk aktívvá válik, jól érezzük magunkat, létrejön a harmonikus állapot, ami maga a boldogság.

Vannak olyan alkotások, melyek másodpercekre képesek elröppenteni ebbe az ideális állapotba, és vannak olyanok, melyek tartósan vagy véglegesen átléptetnek egy másik dimenzióba.

Az elmúlt néhány ezer évben nem volt más célunk, mint hogy meggyökerezzünk a boldogság világában. Különféle teóriák születtek ennek megvalósítására: hátha az érzéki örömök bármilyen formája, az élvezetek, játékok, a sport, netán a drogok, vagy az anyagi javak felhalmozása meghozza a kívánt eredményt. Csakhogy e próbálkozások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy csak rövid távon.

Az emberi elmének azonban létezik három olyan találmánya, mely fel tudta és tudja mutatni a siker lehetőségét. Ezek a filozófia, a vallás és a művészet. Mindhárom irányban olyan lelki kibontakozásra találhatunk, mely nem órákra vagy napokra ad megoldást, hanem szándékunktól és komolyságunktól függően hosszú távra vagy örökre átléphetünk a boldogok létébe. Persze ne gondoljuk, hogy ezt a csodálatos élményt egy pillanat alatt megszerezhetjük; kitartó munka és határozottság kell hozzá, mint minden lényeges dologhoz az életben.

A filozófia kevesek kenyere, de mint a gondolkodás művészete, óriási lehetőséget kínál az elmének és a szívnek egyaránt; jó esetben összeolvasztja őket. A vallás talán ma nem annyira vonzó, hiszen egy rendszert feltételez, előírásokkal és szabályokkal. Nincs ennek olyan nagy divatja napjainkban; a kényelem világával ellentétes út, ahol próbára tétetik fizikumunk, elménk és szívünk egyaránt.

A legtöbbek által járható út a művészet, ami nem feltételez semmilyen szakképzettséget a befogadó részéről, csak nyitottságot. Ez az első és legfontosabb lépés, a nyitottság állapotának megteremtése, ami másokra figyelést feltételez, amihez az elfogadás passzív lehetősége társul. Ma már ez is nehezen megy, részben az egoizmus erősödése, részben a külvilág egyre harsogóbb jelenléte miatt. Ez utóbbi folyadék módjára körbe vesz minket, egy perc nyugalmat sem hagyva és ezzel védekezésre késztetve tudatunkat, identitásunk megőrzése érdekében.
Lehetséges, hogy ez a védekezés inspirálta a modern művészet különféle horrorisztikus irányzatait, melyek nem a harmóniába vezetik el a nézőt, hanem az agreszszorként működő külvilágot túllicitálva, sokkolják. A különféle polgárpukkasztó irányzatok nem mutattak kivezető utat a mindennapok beszűkült világából. Néha talán felmutatták a hibákat, néha csak riogattak, de nem teljesítették be a művészet alapvető feladatát, nevezetesen a boldogság örökkévalóságához vezető utak, módszerek érzelmi tudatunkba plántálását. Egy valóban hatásos művészi alkotás által megtapasztalhatjuk azt az érzelmi állapotot, ami bármely nehézség közepette is boldoggá tesz, és az örökkévalóság biztos tudatát hordozza magában.

A legkönnyebben talán a zene felé tudunk megnyílni, s azt hiszem a kép, a vizuális alkotás fogható fel a legnehezebben, ez igényli a legösszetettebb közeledést. A többi művészeti ág úgy érzelmileg, mint technikailag e kettő között helyezkedik el.
Nagyon nehéz olyan festményt alkotni, amely térben és időben képes magába foglalni a végtelent. A nézők többsége sokkal könnyebben azonosul az általa már felfogott világgal, mint egy olyan látvánnyal, amelynek feldolgozása, befogadása elmélyülést, emlékezést igényel. Ráadásul nem is akármilyen emlékezésre van szükség, hanem életeink során felhalmozódott kincseinket kell legmélyebb tudatunkból előbányászni. Az igazi képi varázslatnak nincs időbeli és térbeli korlátja. Hiába tenyérnyi akár az a felület, amin a művész dolgozik, a jó műalkotás képes az egyetemességet megragadni és visszatükrözni. Egy ilyen műalkotás sugarában felidéződik múltunk egyik-másik érzelmi állapota, beléphetünk egy olyan világba, ami visszaidézi élményeinket. A megalkotott mű hosszú távon is képes emlékeztetni minket, hiába távozott az alkotó az élők sorából és adott esetben távol attól a helytől, ahol az alkotás született, vagy fellelhető.

Szemünk megtanulja értelmezni a világot és a formához már egészen kicsi korban hangulati elemeket köt. A képzőművészet is ezt a képességet aktivizálja a műélvezőben. Néha a látványban is képessé válunk megérezni a végtelen isteni szeretetet, de ez a fajta látásmód nem egykönnyen alakul ki.

Látóvá válni nem kis feladat, viszont csodálatos lehetőség és szinte mindenki számára elérhető. Nem az az igazi látó, aki rám tekintve tudja múltamat és jövőmet. Az igazi látó mindenben meglátja a teremtés csodáját, a lelket, az isteni jelenlétet. Minden ilyen tekintettel erősödik a jelenlevés, míg kézzelfoghatóvá és mindent felölelővé nem válik.
Az ilyen látó valóban előbbre viszi a világot. A mű vészetnek ezt kell inspirálnia és tanítania, a látványnak ezt a dimenzióját rakja fel a vászonra a festő. Csakhogy így alakult ki a legismertebb téves irányzat, a giccs is. A giccs olyan művészet, ahol a harmónia és más dimenziók formailag megjelennek, de érzelmileg nincsenek feltöltve, emocionálisan lényegesen alacsonyabb szinten állnak, mint ahogy a formai törekvés alapján elvárható lenne. Ide sorolhatók azok az absztrakt alkotások is, melyek a világ mögötti hyperlényeget törekszenek megfogalmazni, csakhogy megfelelő felkészültség és filozófiai tudás nélkül. A látók, a túljutottak könnyen leleplezik a giccset, hiszen a megalkotott forma sem tökéletes, jóllehet emlékeztet a boldogság ízére, valamit felvillant belőle.

Nem óhajtok a giccsalkotók pártjára állni, bár ez számomra sokkal inkább elfogadható, mint az a művészi vonal, ami a lelki rombolást tűzi zászlajára, vagy a metafizikai tájékozatlanság, illetve a feltűnési vágy ösztönözte művészet. Irányt tévesztve és értéket veszítve a XX. század alkotói gyakran kerültek zavarba, s hiába rendeződtek valamely erővonal mellé, ez nem feltétlenül jelentett megalapozott erkölcsiséget. Alkotásaik hatásának bódulatában megfeledkeztek szinte mindenről, ami a múltban a színvonal biztosítására volt hivatva.

Egyes felfogás szerint a művészet „a tudat tükröződése”, ami mindenképpen igaz, ha csak alakilag nézzük a dolgot. Ebben a megfogalmazásban nem szerepel a közvetítő funkció és a művész átminősülése munka közben, ami természetes velejárója minden alkotó folyamatnak.

A művészi alázat fogalmát elemezve érthetjük meg, hogy az ilyen átminősült alkotó nem saját forrásból, nem a saját tudatából dolgozik. Ha megvan a megfelelő alázat, és sikerül félretenni a hamis énkép diktátumait, képessé válhatunk a közvetítői szerepre, ami a művészet egyik legfontosabb feladata - minél tisztább az alkotó lelki értelemben, ez annál könnyebben tud érvényre jutni. Ilyenkor gyakran előfordulhat, hogy nem a saját tudatát tükrözi, hanem egy felsőbb dimenzió közvetítőjévé válik.

A megértés és tudatosulás többnyire nemcsak a műalkotás létrejötte előtt és alatt van jelen, hanem annak befejeztével válik a művész tudatának integer részévé. Az alkotás vagy előadás során alkalmazott meditáció révén a művész könynyebben átléphet az átadó szerepkörbe, képes irányt adni és felmutatni az örök boldogság ízét, felébresztve bennünk a vágyat e magasztos érzelem iránt.

A modern művészet gyakran nem tekinti feladatának ezt a közvetítést, megelégszik az egyén önnön tudatának szemlélésével és mutogatásával. Terápiás eljárásnak ez is megfelel, ám a közönségre gyakorolt hatása komoly gondokat is okozhat.

Minden valamirevaló művész képes a tudat mélyére hatolni, hiszen ezt – a szó, a zene, a mozgás vagy a kép segítségével másokra gyakorolt hatás képességét – nevezzük tehetségnek. A művész személyisége az alkotásain keresztül is aktivizálódik más emberek érzelmi aurájában és lelkében. Ám ezzel a képességgel óvatosan kell bánni, nem lehet büntetlenül vagdalódzni vele. Amennyiben a hatás pozitív, harmonikus, és természetesen többletet eredményez, az alkotó és a befogadó teljesebb léte nyilvánul meg általa.

„Ép testben, ép lélek” – mondja a közismert szólás, de ez fordítva is igaz: akinek lelke teljesen „ép”, annak teste is ilyenné válik. A gyógyítás pedig nem más, mint az eredeti egészséges állapot visszaállítása valamilyen eszköz, módszer segítségével. Ne gondoljuk, hogy e pozitív változás hirtelen megy végbe – bár ez sem kizárt –, hiszen többnyire olyan mélyen fedve van a lélek, hogy nem sok lehetőség adódik a gyors megoldásra. A művészet gyógyító hatása akkor tud valóban kibontakozni, ha nem egyszeri eseményről van szó, hanem életvitelünk részévé válik a letisztult műalkotásokkal való együttélés.

Ezt a célt szolgálták hajdanán például a templomok is, ahol a szakralitás mellett vagy azzal közösen szerepelt a kép, a zene, a szó. A templom és a rítus olyan teret, lehetőséget biztosított a hívők számára, melyben a lélek képes feloldódni. Ehhez a hatáshoz a rendelkezésre álló szinte öszszes művészeti eszközt felhasználták. Az összhatásnak természetesen rendkívül fontos eleme az a személy, aki létrehozza az alkotást. Minél tisztább, minél elhivatottabb, minél nagyobb művészi alázattal bír, annál inkább képes olyan művészi aktusra, amely előbbre viszi a világot. S bár az ember jobbára a szenvedélyes művész szavát érti a legjobban, a szakrális művészet alkotói maguk is egyre szakrálisabbá válnak – nemcsak alkotás közben, hanem egész életük során. Aki rendelkezik a „tehetséggel”, a tiszta hatásgyakorlás képességével, méltóvá válhat a közvetítésre, beléphet egy másik ember univerzumába, ahol lenyomatot hagyhat. Gyógyítani – akár a művészet eszközével – az tud, aki maga is egészséges, legalább is egészségesebb, mint a befogadó páciens. A tekintély alapja a kompetencia különbsége. Kétségtelen tény, hogy egy nagy művésszel való találkozás egész életünket átalakíthatja, s a találkozás extázisa után ajánlott fenntartani azt a szintet, amit megismerhettünk általa. A lélek gyógyulásához sok időre van szükség, mert tele vagyunk sebekkel.

Türelmesnek kell lennünk önmagunkhoz, mégis igényesen tartanunk kell a megfelelő szintet.
A diszharmonikus, destruktív alkotás is komoly hatást gyakorol, csakhogy kétséges irányú hatást: rombol, elvesz, kevesebbek leszünk általa. Sebeinket tovább mélyíti, értelmünket megzavarja, szeretetteljes érzelmeinket felemészti. Kétségtelen tény, hogy az ilyen alkotások többnyire igen látványos visszajelzéseket kapnak, s a mai világ tekintete gyorsabban fordul a figyelemfelkeltő, sokszor botrányos irányzatok felé, mint a léleknek enyhülést hozó, kezdetben talán unalmasnak tűnő lelki alkotások irányába.

A művészet egy káprázatos lehetőség, telve energiával és még nem ismert effektusokkal. Nagyon óvatosan kell bánni egy ilyen csodálatos eszközzel. A régi időkben iskolák voltak, ahol a mester irányításával lépett be az ifjú tehetség a művészet misztikájába. A Mester képes volt eligazítani a rejtelmekben, megtanította az eszközök lehetőségeit és csapdáit, valamint azt a felelősségtudatot, ami az alkotás elengedhetetlen velejárója. Ma a kezdő szabadon indul neki az izgalmas útnak, nem tudva annak veszélyeit és nehézségeit. Az iskolákban természetesen folyik technikai képzés, de ez messze nem olyan már, mint a régi időkben, ahol a mesternek és a tanítványnak felelősséget kellett vállalniuk egymásért.

Napjainkban újraélednek a művészet ezoterikus irányzatai. E sajátos tendencia vizsgálatában, megértésében a legcélravezetőbb az, ha visszanyúlunk olyan kultúrák művészetéhez, ahol jelen van a folytonosság. Ugyanott tartunk, mint mindig is: a múltat kutatjuk, hogy a jövőt megértsük.

Forrás: Ubornyák Katalin - Kagylókürt