Oscar Wilde: MŰVÉSZET ÉS DEKORÁCIÓ

Ha a mi népünk ruházata színben kedves, szerkezetében egyszerű és őszinte lenne; ha a ruhánk tényleg oly kedvességet fejezne ki, mint aminőt affektál, s ha mindaz a könnyedség és mozdulat meglenne benne, amit éppen csak legföljebb nem gátol meg; ha a körvonalai a vállról futnának le, ahelyett, hogy a csípőket domborítanák ki; ha nem a tótágast álló borospohár lenne továbbra is a formai eszményünk; ha ha mindezekkel úgy hagynánk föl, ahogy velük fölhagynunk kellene -- nos, akkor a festőművészet nem lenne többé az élet rútsága ellen irányuló művészi tiltakozás, hanem tulajdonképpeni hivatását teljesíthetné, az élet szépségeinek természetes kifejezését adná. Ebben a frontváltoztatásban, amelyet így ajánlok, nem csupán a festészet, hanem egyúttal minden más művészet is nyerő lenne. Főleg azért, mert a szépség sokkal teljesebben töltené be egész világunkat, amely elvégre a művészek világa is, hiszen abban élnek és abban fejlődnek ők is. Mert nem művészet az, amit akadémiákon lehet tanítani. Csak az teszi művésszé a művészt, amit lát, nem pedig amit hall. Az igazi mesteriskolának az utcának kéne lennie. Így például nincs a régi görög ruhának egyetlen finom vonala, egyetlen pompás aránya sem, amelynek visszhangja ne remegne végig a görög építészeten. Az a nép, amely gyárkémény formájú kalappal és turnürrel dicsekedhetik, az joggal építhette a Pontechnikont (a londoni iparcsarnok); de soha a Pantheont föl nem tudta volna építeni. Végül azt is el kell mondanunk: a művészetnek valójában soha nem lehet más hivatása, mint a saját tökéletesedése, és lehetséges, hogy a művész, aki csupán elmélkedni és alkotni vágyik, elég bölcs legyen hozzá, hogy ne bocsássa áruba önmagát, az egyéniségét ne cserélje föl mások egyéniségével. Ámde a bölcsesség nem mindenkor a legjobb megoldás. Ki tudja, hogy mindazoknak a szenvedélyes örületéből -- pedig mennyien vannak, akik arra vágyakoznak, hogy a szépség ne legyen csupán a gyűjtők mütyürke-kollekciójának és a múzeumok porának rabja, hanem legyen, amint, hogy azzá kell lennie, mindannyiunk természetes és nemzeti örökségévé -- ki tudja, hogy ebből a magasztos őrületből, mondom, minő új szépségek fakadnak majd az életünkre, és hogy ilyen változott, előnyösebb körülmények között, minő hatalmas művészegyéniség fog majd kifejlődni. Le milieu se renouvelant, l' art se renovuelle.

(Supka Géza)

Forrás: Pók Lajos: A szecesszió (188-190. oldal) Gondolat Kiadó Budapest, 1977