ÚJKELTÁK ÉS MODERN ÍREK

RICHARD KEARNEY

---

Írország nem maradhat meg többé egy sziget határain belül. Mióta 1985-ben aláírták az Angol-Ír Megállapodást, majd 1988-ban az egységes Európáról szóló határozatot, a kapcsolatok egy olyan új, totális rendszere mellett köteleztük el magunkat, amely messze túlnyúlik a nemzetállam keretein. Mindehhez társul még a kommunikáció terén a televíziózásban, a videózásban és a tömegkultúrában lezajlott forradalom erőteljes hatása, aminek eredményeképp a mai Írország szoros kapcsolatba került egy sor különféle ország, úgymint Anglia, az európai kontinens államai, Amerika és egyéb területek kulturális életével. Ez röviden annyit tesz, hogy a sorsunkat mint nemzetét egyre jobban befolyásolják a külföld történései és az ottani gondolkodásmód. A korábbi kivándorlások nyomán létrejött nagyobb ír közösség létének tudata is (több mint 70 millióra tehető azoknak az ír származásúaknak a száma, akik Írországon kívül élnek) megerősödött bennünk az 1980-as években lezajlott újabb kivándorlások hatására. A „Mi magunk” felkiáltás már csak a múlt szlogenje. De hogyan döntünk a jövőnkről?

A múlt és a jelen közti szakadék érzete kulturális krízist idézett elő, aminek következtében aztán a két világ – egy eltűnőben lévő és egy még meg nem született világ – közötti létezés tudati válsághoz vezetett. Hogyan lehet megbirkózni a folyamatosság megszűntének érzésével, az öröklött identitások, ideológiák és a biztonságérzet semmivé foszlásával? Hogyan lehet átmenetet teremteni a tradíció és a modernitás, az ismert és az idegen között?

A század folyamán az írek politikai és gazdasági helyzetében alapvető változások következtek be. Dél-Írországban létrejött egy posztkoloniális, független köztársaság, melyben a lakosság nagy része városokban él, gazdasági szektora pedig egyre növekszik. A régi szokások megkérdőjeleződtek. A Yeats által megvetett „szennyes modern ár”, ami szerinte az írek sajátságos kultúráját fenyegette, a multinacionális fellendülés „dagályává” vált, legalábbis a hatvanas és hetvenes években, egy olyan áradattá, amely a fejlett technika korának optimista szószólói szerint „minden hajót a magasba emel”. Ezenfelül a kulturális nacionalizmus hagyományos ideológiáját, melynek értelmében elsősorban a gael Írország nyelve, a katolikus vallás az ország uralkodó vallása, és a déli meg az északi országrészek egyesítése a legfőbb politikai célkitűzés, a napi valóság aktuális követelményei egyre nagyobb mértékben kezdték ki. Hiába az alkotmány megváltoztatása elleni tiltakozás, az Ír Köztársaság mindinkább az Európai Közösség világi államává kezd válni. Mondani se kell, hogy Észak-Írország uralkodó ideológiáját (a Nagy-Britanniához fűződő politikai és kulturális unió pártolását) az utóbbi évek viharos eseményei egy még nyugtalanítóbb identitásválságnak tették ki. Vagyis Dél-Írország egyesítésre irányuló, „unitarista” és Észak-Írországnak a Nagy-Britanniától való elszakadást ellenző, „unionista” ideológiája mind kevésbé tartható fenn a jelen történelmi helyzet egyre erősödő kényszerhatásai közepette. A hagyományos törekvések és a napi valóság közötti feszültségek úgy összegződtek, hogy nyomukban valamifajta átalakulás elkerülhetetlenné vált, bármekkora legyen is ellene a tiltakozás.

Az ír irodalomban és az ír művészetekben számos jelentős kísérlet történt a tradíció és a modernitás eme problematikus viszonyának elbeszélésére. Vannak olyan narratív reinterpretációk, melyek újra akarják éleszteni a múltat; mások inkább újraírják vagy teljesen elutasítják azt. Századunk ír kultúrájára vonatkoztatva az előbbi megoldást kelta újjászületésnek, míg az utóbbit modernizmusnak nevezzük.

Kelta újjászületés

A kelta újjászületés jól ismert jelenség. Századunk első évtizedeiben a kulturális hagyományokhoz való ortodoxnak mondható ragaszkodás kifejezőjévé vált, és nagy szerepet játszott az identitásról folytatott vitában, amit Hyde, Pearse, Yeats és az Ír Kulturális Újjászületés (mind az angol, mind az ír nyelvű változat) több más képviselője kezdeményezett. A kelta újjászületés gyakran öltötte magára a „kulturális nacionalizmus” jegyeit. Hyde azzal testesítette meg ezt a hozzáállást, hogy az ír kultúra „angoltalanítását” követelte. A Hyde, Írország első államelnöke által alapított Gael Liga elsősorban azzal érvelt, hogy Írország nem maradhat tovább Anglia egyik „tartománya”, hanem ősi gael tradícióinak és persze nyelvének visszaállításával független állammá kell válnia. „Az írek nagy tömegeinek az érzelmeire” – írta Hyde – „ahogy azt a Gael Liga bebizonyította, csak a mi saját, ősi kultúránkkal lehet hatni”. Hyde egy olyan „intellektuális mozgalomnak” tekintette a gael nyelvi megújulást, ami által „Írország érdekessé válna az írek számára”, mert „a jelent a múlt ésszerű folytatásává” tenné. Ha megtörténne az oktatási rendszer „intellektuális nacionalizálása”, ugyanez a folyamat végbemenne Írország gazdasági és politikai életében is, és akkor az írek újra „Írországban akarnának lakni, és hozzájárulnának hazájuk fejlődéséhez”. Pearse azzal hajtott még több vizet a kelta megújulást sürgetők malmára, hogy elítélte az Írországban akkor érvényben levő „idegen” oktatási rendszert, mondván, hogy az „gyilkos gépezet”, mely a nemzeti büszkeség legkisebb szikráját is kioltja, mivel lehetetlenné teszi a nemzet „igaz történelmének” tanítását, nem szorgalmazza a gael játékok játszását, és a törvény által büntethető cselekedetnek minősíteni az anyanyelv használatát. Pearse ellenszere az volt minderre, hogy szorgalmazni kell, legyen általánosan elfogadott Írország elfojtott Nemzeti Öröksége, ami aztán elvezetne egy „szabad gael” nép politikai restaurációjához is.

Yeats, AE (George William Russell) és Lady Gregory hasonló hadjárat indítását javasolta az Angol-Ir Irodalmi Újjászületés saját szempontjaiból kiindulva. AE azt állította, hogy „a nemzeti irodalom feladata az emberek szívében élő Írország megteremtése. A többi művészet majd csak később járulna hozzá az eszmények megvalósításához, és végül a társadalmi életnek és a politikának is összhangba kell kerülnie mindezzel”. A Kelta Pirkadat elnevezésű mozgalom képviselői azt tartották, hogy Írországot csak a kelta múlt mítoszainak felelevenítésével lehet megváltani a modernitás uralkodó szellemnélküliségétől, és csak így születhet újjá igaz rendeltetésének megfelelően. A nemzeti szellem mitológiai reneszánszát vélték a leginkább szükségesnek. „Még nem jött el a mi hajnalunk” – írta AE, de – „láthatjuk, ahogy Írország eszménye egymás után ragadja magával az embereket, és egy szent föld jellegét kezdi ölteni.” Mégis Yeats és Lady Gregory volt az, aki ezt az ír irodalomban kibontakozó megújító tendenciát dominánssá tette azáltal, hogy megalapított egy ír nemzeti színházat, az Abbey-t, ahol a közös ügy égisze alatt találkoztak az angol-ír uralkodó réteg és a gael parasztság elképzelései az ősi kelta örökség együttes újbóli átélésekor. Ennek az Irodalmi Újjászületésnek egyik elsődleges célja az volt, hogy ellensúlyozza a polgári Felvilágosodás materializmusának hatását azáltal, hogy visszaállítja a múlt szellemi folytonosságát. Csak a Felvilágosodás előtti kelta mitológia yeatsi „sötétjéhez” való visszatéréssel nyerheti vissza az ír kultúra igazi identitását.

A megújulás híveinek arra irányuló törekvését, hogy újra kapcsolatot teremtsenek a hagyományokkal, és ezzel megmentsék Írországot a szellemi hontalanságtól és a gyarmati függőségtől, szinte teljes mértékben támogatta az Ír Katolikus Egyház nacionalista vonulata is, valamint az 1916-ban kibontakozó Ír Köztársasági Mozgalom és a Sinn Féin. Így aztán a több területen – irodalomban, nyelvészetben, a vallás és a politika terén – jelentkező megújító törekvések a század első évtizedeiben összefonódtak, válaszul a mindenhol jelentkező kulturális válságra. Ennek értelmében tehát a megújulás egy olyan mozgalomnak tekinthető, mely a kulturális provincializmustól (vagyis a másodvonalbeli, semmibe vett kultúrától) a kulturális nacionalizmushoz (vagyis az élvonalbeli, önmaga felett rendelkező kultúrához) vezet.

A modernizmus

A modernizmus elutasítja a megújhodási mozgalom célkitűzéseit és kifejezésmódját. Szükségesnek tartja a tradícióval való radikális szakítást, és támogatja a kulturális önreflexiót. A modernizmus lényegét tekintve egy „kritikus” mozgalom abban a filozófiai értelemben, hogy kétségbe vonja még magának az eredetnek a koncepcióját is. És mint ilyen, vitába száll az identitásnak az ideológiájával, aminek a létét a megújulás mint mozgalom adottnak tekinti. A modernizmus híve előnyben részesíti a folyamatosság hiányát a folyamatossággal szemben, a sokféleséget az egységgel, a konfliktust a harmóniával és az újat az öröklöttel szemben. Rimbaud, aki A látnok leveleiben a következőket írja, egyike azoknak, akik elsőként öntötték szavakba ezt a modernista közelítésmódot: „az újaknak jogukban áll utálni az ősöket... A Költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összezavarja összes érzékeit... e hallatlan és megnevezhetetlen dolgok között tántorog... kérjük számon a költőn az újat” (Somlyó György fordítása).

Mindebből következik, hogy a modernizmus fenntartással fogadja a nemzeti irodalmak visszaállítására vagy a kulturális tradíciók feltámasztására irányuló erőfeszítéseket. És mindazoknak a többsége, akiket az ír modernisták közé sorolhatunk, tagadja annak lehetőségét, hogy folyamatos kapcsolat tartható fenn a múlt és a jelen között. Mondhatni, a kultúra korabeli válsága szolgáltatja számukra a kiindulási pontot, miatta nyernek létjogosultságot. ‘k a válságot nem megoldani, hanem kiaknázni akarják.

A modernista tendenciát az ír kultúrában az öröklött régi hagyományok demitologizálására irányuló törekvés jellemzi, amennyiben ezek a hagyományok korlátokat szabnak a nyitottságnak és a pluralitásnak. Jól illusztrálja ezt Joyce Stephen Dedalusa, amikor arról beszél: várja, hogy felébredjen a „történelem lidércnyomásából” (Szentkuthy Miklós fordítása). Nem hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hisz, hívják azt „otthonnak, szülőföldnek vagy egyháznak”. A megújulás híveinek a „nemzet, nyelv és vallás” melletti kiállását Joyce gúny tárgyává teszi, mert olyan hálónak tekinti, amely nem engedi az alkotó szellemet szárnyalni. Stephen számára „fajtájának tudata” nem olyasmi, amit a múltból örökölt, hanem olyasvalami, amit még nem alkottak meg, ebből pedig az következik, hogy még ki kell találni. Joyce „Európa gyenge, megkésett gondolatának” minisítve elutasította a megújítók nacionalizmusát, száműzetésbe vonult, és inkább a kísérletező esztéta szerepét vállalta.

Beckett szintén elutasította az Ír Irodalmi Újjászületés mítoszait, hogy egy általánosabb problémának, az írás folyamatának a gondjába temetkezzék. Jobban szeretett a nyelv modernista tébolydájának lakójaként alkotni, mintsem egy mélyen gyökerező hagyományokra támaszkodó, született írként. A First Love (Első szerelem) című regényéből idézett szakaszban humorosan fogalmazza meg az ír kulturális nacionalizmus megújító áhítatának elutasítását: „Országunk szépsége, a gyér lakosságon kívül, amit a legegyszerűbb fogamzásgátlók használata nélkül sikerül produkálnunk, abban rejlik, hogy benne minden olyan lepusztult. Az egyetlen kivételt ez alól a történelem ősi ürülékei jelentik, amiket viszont buzgón kutatnak, kitömnek és körmenetben hurcolnak. Bárhová pottyantott is le a felfordult gyomrú idő egy szép, nagy rakás kakát, hazafijaink biztosan megtalálják, mert lángoló arccal, négykézláb mászva kiszimatolják azt”. Ellenállva a hazahívó ösztönnek, Beckett inkább a modernisták problémájára, a szavakra és azoknak a megnevezett dolgokhoz fűződő viszonyára – vagy, ahogy ő fogalmazott, „a kommunikációs csatornák beomlására” – koncentrált. Úgy döntött, hogy nem szülőföldjének vad tájait fogja ábrázolni, hanem azt a mindenkitől elidegenült senki földjét, amit a modern szerző belső monológja képez, ahogy a nehézségek ellenére mégis küzd, hogy valami értelmeset közöljön.

Joyce és Beckett – valamint az őket követő ír modernisták – számára elsősorban magának az írásnak a folyamata a fontos, és nem pedig az, hogy mit írnak. Vagy ahogy Beckett mondta Joyce-ról: „az ő írása nem egy dologról szól, hanem maga a dolog”. Másképpen szólva, nem az számít igazán, hogy mi a tartalom, hanem annak nyelvi megfogalmazása. A kommunikáció módozatai fontosabbak, mint a kommunikált üzenet, mert nem létezik többé a magától értetődő jelentések átörökített tárháza. Ezért aztán nem meglepő, hogy magának a kultúrának mint a kollektív tapasztalat átadójának a fogalma is vita tárgya lesz. A nyelv önmaga tudatára ébred, reflexívvé válik; elkezdi megkérdőjelezni saját lehetőségeinek a feltételeit. Ebben a szövegkörnyezetben válik a leginkább érthetővé John Banville-nek egy nemrégiben tett megállapítása, miszerint olyan, hogy ír nemzeti irodalom nem létezik, csak ír szerzők vannak, akik írással foglalkoznak. Azt mondhatjuk, hogy az egyes ír írók, művészek és gondolkodók megjelenítette modernista tendencia általában egy olyan elmozdulást képvisel, ami az Újjászületés kulturális nacionalizmusától a formai és kritikai kísérletezés kulturális internacionalizmusa felé tart. Hátat fordítva a nemzeti újjászületés politikai programjának, a modernizmus „a szó” esztétikai értelemben vett „forradalmát” támogatja.

Az otthontalanság érzése, amit a megújhodás hívei az elvesztett szülőföld visszaszerzésével próbáltak meg orvosolni, a modernisták számára nemcsak az ír, hanem az egyetemes kultúra megváltoztathatatlan állapotává válik. A „szennyes modern ár” örökre itt marad. Legrosszabb esetben az embernek kibúvók és illúziók nélkül végig kell néznie bomlasztó rombolását. Legjobb esetben pedig a vonulása nyomában ottmaradó víz színén hányódó hordalékban talál még lehetőségeket a tudat más, posztmodern módozataira. A modernista azonban mindkét esetben először inkább az „új, rossz”, semmint a „régi jó dolgokkal” számol, ahogy azt Brecht mondta.

A feszültség, amit az átalakulás okozott a megújító és a modern narratívák között, jól példázza a mai ír életérzés alapvetően konfliktusokkal teli voltát. Szembetűnő, hány modern ír szerző beszélt már arról, hogy úgy érzi, átmeneti helyzetben van két világ között, és egymással ellentétes kötődések feszítik. Gyakran írnak mintegy az alkotó képzelet száműzöttjeiként, érzékeltetve azt, hogy egyszerre tartják magukat a kultúrájukhoz tartozónak és attól idegennek, távol érzik magukat pontosan azoktól a tradícióktól, amikhez kötődnek, és száműzetésben élnek még akkor is, amikor saját hazájukban vannak. Joyce kettős hűségként jellemezte saját munkáját: hű egyrészt az ismerthez, másrészt pedig az idegenhez, és a küszöbön foglal helyet „két kettős tudat” (twosome twiminds) között. Hasonlóképpen Heaney „vándor mesterlegény munkájának” nevezi költészetét – vándorló kötődés küszöbökhöz és átmeneti állapotokhoz, átkelésekhez és zarándoklatokhoz, határok és válaszvonalak átlépéséhez. Ezzel állnak összhangban Heaney költészetének választott jelképei is: Terminus (a határok istene), az Eltévedt Sweeney (a hontalan, kóborló isten) és Janus (a kétarcú isten, aki egyszerre néz hátra a honi kultúra mítoszai felé és előre, a jövő távlataiba). De Heaney munkájának vándorló mesterlegény jellege sehol sem nyilvánvalóbb, mint azoknak a rejtett kétértelműségeknek és kettősségeknek a könyörtelen elemzésében, amelyek körülveszik magát a nyelvet, amin ír. Míg a nyelv vizsgálata általában is hozzátartozik a nemzetközi modernizmus jellemzőihez, azoknak az ír alkotóknak az esetében, akik továbbra is tudatában vannak kettős nyelvi örökségüknek, egyedülálló felhangokat kap. A modern ír irodalom gyakran foglalkozik azzal az eszközzel, aminek segítségével íródik, mert nehéz megfeledkezni egy olyan nyelvről, amely egyszerre válik valakinek a sajátjává és lesz tőle idegen.

A legtöbb mai, angol nyelven alkotó ír költő tudatában van annak, hogy jelenlegi nyelvét egy másik, elveszett nyelv, a gael kísérti. Azt hiszem, egyetértenének Joyce Ifjúkori önarcképének hősével, amikor azt mondja: „Én sem kimondani, sem leírni nem tudom e[zen angol] szavakat a lelkem nyugtalansága nélkül. [Ez a nyelv] számomra mégiscsak mindig elsajátított beszéd lesz. A szavait nem én alkottam, nem is én fogadtam el. A hangom ellene szegül. A lelkem elsenyved ennek a nyelvnek az árnyékában.” (Szobotka Tibor fordítása)

A mai ír kultúra egyik központi problémája az, hogy hogyan lehet közvetíteni a múlt és a jövő képzetei között; hogyan lehet megakadályozni a tradíciók megkövülését és a modernitás elidegenedését; egyszóval, hogyan lehet elkerülni mindkét szélsőséget: a társadalom reakciós újbóli megtérítését és multinacionális Los Angeles-szé formálását. A francia filozófus, Paul Ricoeur Univerzális civilizáció és nemzeti kultúrák című tanulmányában egy éppen idevágó elemzést ad erről a sok posztkoloniális társadalmat érintő dilemmáról. Elismeri, hogy az univerzalizálódás napjainkban megfigyelhető folyamata általában előrelépést jelent az emberiség számára, azonban azt is megállapítja, hogy ez időnként nemcsak a hagyományos kultúrákon ejt kisebb sérüléseket – mely sérülések azért nem okvetlenül gyógyíthatatlanok –, hanem „minden nagy kultúra kreatív, mitikus és etikai talapzatán” is, ahogy azt ô nevezi: vagyis azon a talapzaton, melynek segítségével történelmünket magyarázzuk és egész életünket értelmezzük. Ricoeur a következőképpen írja le az ebből fakadó tudati konfliktust:

„Innen ered a paradoxon: egyrészt kell, hogy legyenek gyökerei a múlt talajában, nemzeti szellemet kell kovácsolnia, és önmaga létét újra meg kell védenie szellemi és kulturális téren a gyarmatosító személyiségével szemben. De ahhoz, hogy része legyen a modern civilizációnak, be kell kapcsolódnia a tudományos, technikai és politikai racionalitás világába, ami gyakran megköveteli, hogy úgy, ahogy van, elfelejtse a múlt egész kultúráját.” A paradoxon tehát abban áll, hogy hogyan lehet modernné válni és egyszersmind visszatérni a forráshoz; hogyan lehet egyszerre tisztelni egy régi, szunnyadó civilizációt és csatlakozni az univerzális civilizációhoz.

Posztmodern kollázs

Nem erre a kulturális paradoxonra reagált vajon James Joyce, amikor a következő nagyra törő programot hirdette meg az eljövendő ír alkotóknak: „európaiasítsátok Írországot és írlandiasítsátok Európát”?

Pontosan azért nem lehet ezt a posztmodern narratív tendenciát szigorúan csak a modernista, vagy csak a megújító kategóriába sorolni, mert a modern és tradicionális elemek kollázsaként létezik. Posztmodernnek annyiban nevezhető, amennyiben szabadon kölcsönöz mind a modernitás, mind a tradíciók kifejezésmódjából, az egyik pillanatban a tradíció dekonstruálását propagálja, a másikban viszont újra felfedezi és újraírja a múltnak a kulturális emlékezetben áthagyományozott történeteit.

Joyce vitathatatlanul egyike volt azoknak, akik elsőként vetítették előre ezt a posztmodern dialektikát, amikor újra feldolgozta a Finnről szóló nemzeti mítoszt. A Finnegan ébredése arra csábítja az olvasót, hogy „egyszerre két dolgo(t)ndoljon”; ahogy az az angol címből – Finnegans Wake – kitûnik, Joyce narratívája utal Finnegan halálára (a „wake” szó Írországban temetési szertartást jelent), de ugyanakkor újraszületésére is (Finn-again-awake: Finn újra ébren van). Joyce dekonstruálja a monolitikus mítoszt, ami Finnről, Írország legősibb mondakörének hőséről szól, és végtelen számú mítoszra bontja. (Joyce az ő „messonge”-könyvének nevezte ezt a mûvét, amivel beismerte, hogy a „nemzeti tudatalatti”, ami a legendás hősről szóló álmaiban (mes songes) jut kifejezésre, értelmezhető úgy is, mint ideológiai hazugság (mensonge), és úgy is, mint utópista üzenet (message). Az ír irodalmi újjászületés és az új köztársaság sok vezető személyisége felidézte a Finnről és a Fiannáról szóló kelta mítoszt, hogy megújítsa az ír nép kulturális identitástudatát. Joyce tudta, hogy milyen élénkítő hatással vannak ezek a mítoszok a nemzeti tudatalattira. De felismerte a velük való visszaélés bennük rejlő lehetőségeit is. Joyce nem sokra tartotta a szenteskedő, romantizáló írásmódot, ami a kelta megújulás bizonyos formáit jellemezte. Idegen volt tőle az ebben megjelenő tendencia, hogy nem akarja észrevenni a jelen megélt tapasztalatait, tekintettel a múlt valamely fétisére. Teljes mértékben osztotta Beckett megvetését a „Szabad Állam” iránt, mely emlékszobrot állított egy haldokló kelta hősnek a Postaügyi Minisztériumban (ahol a Húsvéti Felkelés kezdődött), miközben törvénybe iktatta a cenzúrát, ami betiltotta számos kortárs író művének kiadatását. Szkepticizmussal lehetett csak figyelni, amikor az anyaföld mítoszait azért beszélték el, hogy ezzel legitimálják az új, intellektuális igazhitűséget; nem lehetett arra számítani, hogy ez a fajta megközelítés majd serkenti egy olyan pluralista kultúra kialakulását, ami tiszteletben tartja a nemzeten belüli különféle etnikumokat, vallásokat és nyelvjárásokat. Az anyaföld soviniszta sztereotípiáival dacolva értelmezte újjá Joyce az ősi kelta hősnőt, Annát, amikor Anna Livia Plurabelle-ként – „a plurális leehetőségek örökéletű hordozójának” – ábrázolta. Ezáltal Joyce szembeállította az utópista mítosz nézetek sokaságán alapuló logikáját az ideológiai mítosz egysíkú logikájával. A Finnegan ébredése nem egy meghatározó szereplőről, hanem sok, egymásba fonódó személyről szól, nem egyetlen, mindent összefogó cselekményszálra fűzi fel a történéseket, hanem a narratíva metamorfózisának játéka figyelhető meg benne. Hasonlóképpen nyelvből sem csak egyet, hanem sokat tanulmányoz Joyce ebben a művében (örvend „a sok torokból jövő” összetett hangzásnak), de kulturális mítoszból sem csak egyet vesz bele könyvébe (a kelta és a zsidó-keresztény történetek mellett megtalálhatók benne az ősi görög, babiloni, kínai és egyéb mítoszok is). A Finnegan ébredése tehát mind formájában, mind tartalmában a polivalencia „mamafestá”-ja. Olyan nyitott szöveg, ami túlmutat a tradíció kontra modernitás és az emlékezet kontra képzelet vagy-vagylagos antagonizmusán a posztmodern kollázs irányába, amelyben egymás mellett létezhetnek mind.

A mítoszhoz való posztmodern viszonyulás számos más példája is fellelhető napjaink ír kultúrájában. Egy példát kiragadva fel lehet sorolni, hogyan értelmezték újjá egészen eltérő módon a Sweeney-ről szóló régi ír legendát olyan szerzők mint Flann O'Brian, Durcan, Heaney, Friel és MacIntyre, valamint a filmrendező Pat Murphy (Maeve című filmjében). A Sweeney-mítosz ezen átiratai távolról sem tekinthetők valami megváltoztathatatlan nemzeti látomás újrafeldolgozásainak, hanem a narratívák sokféleségét képviselik. A nép igazi, saját mitológiájára vonatkozó, retrospektív allúziók világa kitágul, és feltűnik a láthatáron a jövő kulturális sokszínûsége. Mivel mai tudatunkkal már nem hiszünk a mítoszokban mint ideológiai dogmákban, ezért válik számunkra lehetővé, hogy szabadon, utópista szimbólumokként újra kitaláljuk ôket. Kételkedés nélkül soha nem juthatunk el „a kételkedés akaratlagos felfüggesztéséhez”. Demitologizáció nélkül pedig nincsen újramitologizáció sem.

A posztmodern mítosz emberközpontúságot kíván. Arra buzdít, hogy újraolvassuk a tradíciókat nem szent és sérthetetlen írások gyanánt, hanem a kreatív lehetőségek palimpszesztjének tekintve őket, de ezeket a kreatív lehetőségeket csak egy radikálisan pluralista kultúrában lehet újraéleszteni és megvalósítani.

De vajon nem ez-e minden narratíva elsődleges célja: hogy oda-vissza fordítson az ismert és az idegen, a régi és az új, a tradíció és az utópia között, miközben újraértelmezi az egyén saját történelmét olyan történetek formájában, amelyek szembenéznek a változás jelentette kihívással?

Forrás