A skót evolúcióról

Skót függetlenség? - díjnyertes elemzés Az alábbi érdekes és tartalmas tanulmányt Prohászka Géza, a Szegedi Tudományegyetem ötödéves angol szakos hallgatója készítette. Ez a skót devolúcióról szóló dolgozatának magyar nyelvű változata. Az eredetileg "Rebuilding a Nation - The Way to Devolution in Scotland in the Second Part of the Twentieth Century" címet viselő írás rövidebb verzióját találja itt az olvasó. Prohászka kutatását és anyaggyűjtését az oxfordi Bodleian Library-ban végezte, a tanulmány pedig nemrég első díjat nyert az OTDK versenyét, az 1945 utáni egyetemes történelem szekcióban. Alább olvasható a dolgozat, amely elsősorban a skót parlament évfordulója kapcsán a skóciai devolúciós törekvéseket fejtegeti és elemzi. Íme... Prohászka Géza: Tíz éves az edinburgh-i parlament - A skóciai devolúció kialakulása a 20. század második felében Skócia immár tíz éve újra rendelkezik saját parlamenttel, külön pikantériát kölcsönöz az évfordulónak, hogy az utolsó skót parlamenti választások óta a függetlenségért küzdő Skót Nemzeti Párt (SNP) kormányoz a holyroodi parlamentben. A devolució – a parlamenti szupremácia révén gyakorolt hatáskörök egy részének átruházása, területi alapon szerveződő, választott testületek számára – tíz év után is az egyik leginkább vitatatott kérdés az Egyesült Királyság egészét érintő decentralizációs reform-folyamatban. Különösen igaz ez Skócia esetében, hiszen a skót politikusok befolyásának vélt növekedése, a Munkáspárt 1997-es hatalomra jutása óta, sokakban visszatetszést keltett. Kétségtelen, hogy a legtöbb skót politikust felvonultató kormány (első Blair kabinetben 8 skót politikus kapott helyet) egyik első intézkedése a skót és a walesi devolúcióról szóló törvény beterjesztése volt, illetve az is tény, hogy a 2000-es évek elején mindhárom tradícionális brit pártot skót származású politikusok vezették (a Konzervatív Pártot Iain Duncan Smith, a Liberális Demokratákat Charles Kennedy, a Munkáspártot pedig Tony Blair). A skót devolúciós folyamat azonban távolról sem áll összefüggésben a fent említett politikus vezető szerepével, s bár sokat lendített a folyamaton Tony Blair kormányának hatalomra jutása, a skóciai önkormányzatért folytatott küzdelem sokkal távolabbra mutat. Skócia 1707-ig politikailag független államként funkcionált, fő intézményei – a Kirk, a skót presbiteriánus egyház, az angoltól nagyban különböző oktatási és jogrendszer – a skót és az angol parlament egyesülése után is sértetlenek maradtak. Ezek az intézmények nagyban hozzájárultak a skót öntudat megőrzéséhez a több mint 300 éves skót-angol együttélés során. A brit identitástudat a 18. századtól kezdődően nyert egyre inkább teret a skótok körében. A protestantizmus, a Brit Birodalom és a tőke „szent háromságban” összefonódott a brit és a skót identitás, egy új kettős nemzeti identitást kialakítva Skóciában. Habár a skótok továbbra is, mint Anglia egyenlő partnereként definiálták magukat a Birodalmon belül, az Európa más tájain nacionalista mozgalmak tömkelegét kitermelő 19. században Skóciában nem jött létre konkrét politikai célokat kitűző nemzeti mozgalom. A század folyamán egy speciális nacionalista gondolkodásmód alakult ki, amely a kulturális szférára korlátozódott, a skót kultúra és tradíciók ápolását tekintette fő küldetésének. Mindez nem sokban változott a 20. század közepéig. A skót politikai elit Skóciáért folytatott küzdelme kimerült az időközben Londonból létrehozott politikai struktúrák védelmében (Scottish Office, Secretary of State for Scotland). A második világháború után létrejött jóléti, de erősen centralizált rendszerben az önigazgatás kérdése vagy fel sem merült, vagy pedig alárendelődött az aktuális pártérdekeknek. A pártközi konszenzus hiánya minduntalan meggátolta egy szélesebb összefogás létrejöttét, így az 1707-es Egyesülési törvény (Act of Union) újratárgyalását. A világháborút követő fellendülés az 1960-as évekre gazdasági recesszióba csapott át különösen a nehéziparra épülő skót gazdaság esetében. A válságot jól kihasználó, újdonságszámba menő nacionalista jellegű retorikát alkalmazó SNP ekkor vált komoly tényezővé a skót politikai életben. Az északi-tengeri kőolaj készlet 1966-os felfedezése Skócia partjai mellett további lökést adott a Nemzeti Pártnak. A „skót olaj” még nagyobb jelentőségre tett szert az 1973-as olajválság idején, az olajárak meredek emelkedése következtében. Az SNP választásról választásra erősödött és 1974 októberében 30%-ot ért el az előrehozott választásokon. Az SNP lett a második legerősebb párt Skóciában egy olyan időszakban, amikor a brit gazdaság regenerációjához Skócia minden csepp olaja szükséges volt. Mindez előrevetítette, hogy az évszázadokon keresztül hanyagolt skót kérdés meghatározó lesz a brit politika egészét tekintve a huszadik század hátralévő részében. Az 1979-ben és az 1997-ben az önálló skót nemzetgyűlés, majd az önálló skót parlament felállításáról tartott népszavazások a 20. századi skót történem kulcsmozzanatai. Az 1979-es kudarc (nem megfelelő támogatottság) és az 1997-es siker nemcsak arra világít rá, hogy a referendumok közötti időszakban a skót társadalom komoly változáson ment át, hanem arra is, hogy ebben az időszakban kezdődött meg az az átrendeződés a brit politikai életben, amely mind a mai napig meghatározó. Ha összevetjük a két népszavazás eredményét felmerül a kérdés, mely tényezők voltak meghatározóak? Elsősorban az események eltérő politikai hátterét kell megvizsgálni. Az 1979-es Skóciára vonatkozó devolúciós törvény leginkább a skót nacionalisták vitorlájából igyekezett kifogni a szelet és alapvetően gyenge lábakon állt, hiszen a kormánypárti képviselők jó része sem támogatta. A szóban forgó törvény csak úgy nyert támogatást a westminsteri parlamentben, hogy egy megelőző sikeres népszavazáshoz kötötték az életbelépését. A 1970-es évek végére a skót társadalom nagy része kiábrándult az önrendelkezésért folytatott küzdelemből a pártközi csatározások, a konszenzus hiánya miatt. Bár a Munkáspárt hivatalosan támogatta az devolúció ügyét, a párt teljesen megosztott volt a kérdésben: míg a londoni munkáspárti kormány mellette kampányolt, addig a prominens skót munkáspárti képviselők (többek között a későbbi külügyminiszter Robin Cook) ellene. A Konzervatív Párt ezzel szemben egységesen elutasította a devolúciós törvénytervezetet, habár a devolúciót magát, mint a decentralizáció egyik formáját, nem vetették el teljesen. Az SNP képtelen volt egyértelműen állást foglalni a kérdésben. Az önrendelkezés eme formája végre valamilyen kézzel fogható változáshoz vezetett volna, így a hivatalos függetlenségi álláspont ellenére a párt egy része támogatta a törvény életbe lépését és részt is vett az ’igen’ szavazatokért folytatott kampányban. A megosztottság következtében az ’igen’ oldalnak nem sikerült egyértelmű üzeneteket eljuttatni a választókhoz és mozgósítani az önrendelkezést egyébként támogató többséget. E mellett, az SNP megjelenése a devolúció favorizálói között további zavarhoz vezetett: sokak az Egyesült Királyságtól való elszakadás felé tett első lépésként értékelték a törvény esetleges támogatását és ekkoriban a függetlenségi opció koránt sem volt még népszerű. Az ilyen körülmények között megtartott népszavazáson megjelent skót választó polgárok 52% ugyan támogatta a devolúciós törvény életbelépését, de az igen szavazatok számaránya a Skóciában választásra jogosultak körében nem érte el a törvény kiegészítéseiben megkövetelt 40%-ot. A törvényt benyújtó munkáspárti kormány még az az évi választásokon megbukott és ezt követően 18 évnyi konzervatív kormányzás alatt fel sem merült a devolúció kérdése. A 1997-es politikai légkör merőben más volt. Egyrészt az 1979 és 1997 közötti konzervatív kormányzatok teljesen maguk ellen fordították a skót közvéleményt, így Skócia szinte egy emberként támogatta a devolúciót teljes mellszélességgel vállaló, Tony Blair vezette Munkáspártot. Másrészt meghatározó volt a Skót Alkotmányügyi Konvenció közel húsz éves munkája: létrejött a konszenzus a skót képviselők, egyházak, civil szervezetek között az önrendelkezés kulcs kérdéseit illetően. Fontos szerepet játszott még az is, hogy az előző önigazgatási törvénytervezetet benyújtó kormányokkal szemben, az 1997-ben újonnan megválasztott munkáspárti kormány nem volt ráutalva más pártok szavazataira, sőt 177 fős többséggel rendelkezett az alsóházban. A Blair-kormány általános népszerűsége pozitívan befolyásolta az 1997 szeptemberére kiírt népszavazás végeredményét: ezúttal a megjelentek 74%-a egyetértett a skót parlament felállításával, ami megfelelt a várakozásoknak. A devolúció megszavazása Skóciában az új kormány politikájának támogatásaként, illetve a Konzervatív Párt előző 18 éves kormányzásának kritikájaként is értelmezhető. A politikai légkörben tapasztalható különbségeken kívül gazdasági szempontból is nagy eltérés mutatkozik az 1970-es és az 1990-es évek között. A hetvenes években Skócia igen válságos perióduson ment keresztül gazdasági tekintetben. Az északi-tengeri olajkincs kiaknázása sem sokat változtatott a helyzeten, hiszen ekkoriban kis túlzással élve az olajkitermelés nagyobb hasznot hajtott az USA gazdaságának, mint az Egyesült Királyságnak, és ezen belül Skóciának. A gazdasági válság 1978-79-re érte el a csúcspontját (Winter of Discontents), így az ipari termelés visszaesése, a növekvő munkanélküliség, az állandósuló sztrájkok sokkal jobban foglalkoztatták a skót közvéleményt, mint az önigazgatás kérdése. Egy ilyen problémás időszakban a skótok többsége félt attól, hogy a devolúció következtében a skót gazdaság eltávolodik a brit közös piactól, illetve általában véve az Egyesült Királyság által biztosított gazdasági stabilitástól. Skóciában a recesszió az 1980-as évek elejére érte el a mélypontot. A nyolcvanas években egy teljes metamorfózisnak lehetünk tanúi: az évtized végére az addig lejtmenetben lévő, nehézipar által dominált skót gazdaságban egyre inkább teret nyertek a modern technikák és a szolgáltatások. A változást elsősorban az elektronikai, finom mechanikai iparágak fejlődése vezette be, de a növekedés fő motorja a pénzügyi szektor volt: Edinburgh Nyugat-Európa és a világ legfontosabb pénzügyi központjai közé emelkedett. Emellett Skócia lett – az Ír Köztársaság mellett – a tengerentúli befektetések egyik kedvelt célpontja. A skótok szeme előtt az ír „kelta tigris” példája lebegett, ismét elkezdtek hinni önmagukban és Skóciában. A politikai és a gazdasági környezetben fellelhető különbségeken kívül egy harmadik fontos tényező is szerepet játszott az 1997-es népszavazás sikerében: az Egyesült Királyság, így Skócia Európai Uniós tagsága. Egyrészről az Unió által nyújtott kedvező környezet élénkítőleg hatott Nagy Britannia egészének gazdaságára. Skóciát tekintve pedig, fontos kiemelni, hogy az EU egy olyan nagyobb gazdasági egységet biztosít, melyre a skót gazdaság is bátran támaszkodhat válság idején. Másrészről az EU-s tagság új megvilágításba helyezte az esteleges függetlenséget a skót közvélemény számára, hiszen ennek bekövetkeztekor Skócia nem maradna magára, hanem egy nagyobb Unió szavatolná politikai és gazdasági biztonságát. Ez a változás egyértelműen kimutatható az Egyesült Királyság 1973-as csatlakozása után készített közvélemény kutatásokban is: Skóciában fokozatosan növekszik a függetlenséget támogatók aránya. Az EU-s tagság ezen következményeit gyorsan felismerte az SNP is, és a kezdeti euroszkeptikus álláspontját felülbírálva 1988-ban útjára indította „Függetlenség Európában” elnevezésű kampányát. A Skót Nemzeti Párt értelmezésében Európa a „régiók Európájának” kialakulása felé halad és egy ilyen Unióban Skócia nincsen ráutalva az Egyesült Királyságra gazdasági és biztonságpolitikai szempontból. Az EU-s perspektíva nem csak az SNP számára volt vonzó, a korlátozott önkormányzatot támogató Liberális Demokraták és a Munkáspárt is pozitívan viszonyul az Uniós tagsághoz. Az ő szemszögükből nézve az EU szubszidiaritásról szóló alapelve hangsúlyos. E szerint az Uniós polgárokat érintő döntéseket kívánatos lenne a hozzájuk legközelebbi szinten meghozni. Ez Skócia esetében teljes mértékben összhangban van a devolúció által kialakított, korlátozott jogkörű, de önálló edinburgh-i parlament működésével. Az EU-s tagság hatásai az élet szinte minden területén megfigyelhetőek Skóciában: a politikától kezdve, a gazdaságon át egészen a skót nemzeti identitás átalakulásáig. Az Egyesült Királyság felett álló, szupranacionáls szervezeti tagság felerősítette az állami (brit) identitásnak alárendelt állam nélküli nemzetek identitásával való azonosulást, így a skót identitással való azonosulást is. A hetvenes évektől kezdődően drámai változás ment végbe a skót és brit identitás viszonylatában: míg Skóciában 1979-ben a megkérdezettek 38%-a mondta magát britnek, addig ez 1992-ben már csupán 15% volt. Ezzel párhuzamosan természetesen nőtt a skót identitást választók aránya: az 1979-es 56%-ról 1992-re 85%-ra emelkedett. Emellett, Skóciában az európai identitás általában véve sokkal kedvezőbb megítélés alá esik, mint a határtól délre. A skótok szemében fokozatosan Brüsszel veszi át London központi szerepét. Az EU-s tagság hatásai mellett a skót identitás erősödéséhez, és közvetve az 1997-es népszavazás sikeréhez, hozzájárult számos európai és Európán kívüli nemzet, állam nélküli nemzet pozitív példája. Elsősorban Írországra kell gondolnunk, de nem hanyagolható el Katalónia és Baszkföld sikeres önigazgatásért folytatott küzdelmének, vagy Québec önrendelkezésének példája, hogy csak néhányat említsünk. Összefoglalva, három tényező, a politikai-gazdasági környezet megváltozása, az Európai Uniós tagság pozitív hatásai és a skót nemzeti identitás erősödése együtt vezetett el az 1997-es népszavazáson a sikerhez, az 1979-es kudarc után. Ki kell hangsúlyozni, hogy ezek egymást kiegészítő és erősítő tényezők, valószínűleg önmagában egyik sem lett volna elegendő. Fontos szerepet játszott a skót közvélemény devolúcióhoz való hozzáállásának megváltozásában az Európában és a világ más tájain sikeresen boldoguló kisnemzetek és állam nélküli nemzetek példája is. Elmondható tehát, hogy bár skót képviselők érdekérvényesítési képessége valóban kiváló, az edinburgh-i parlament újjászületése egy igen hosszú és küzdelmes folyamat eredménye. Hogy a parlament létrejötte a folyamat végét, vagy pedig tényleg a függetlenség felé tett első lépést jeleneti még nem tudhatjuk, de ha a mostani tendenciákat vesszük figyelembe, könnyen előfordulhat, hogy a jövőben a „Flower of Scotland” nem csak rögbi- és futballmeccsek előtt fog felcsendülni. (Albannach-közlés)