Walt Whitman : A "fűszálak" értelme

A "FŰSZÁLAK" ÉRTELME

[LEAVES OF GRASS' PURPORT]

Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni,)
Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és ünnepelni a halhatatlant és a jót.

Büszke ez ének, minden szava, célja,
Átfogni tér s idő roppant birodalmait,
A fejlődést, a feltüremlőt, a növekvőt és a nemzedékeket.

Kezdve az érett ifjúságtól, s folytatva kitartón,
Vándorolva, bámészan, mindennel játszva - harcot, békét, napot és éjt magamba szíva,
Soha, még egy órácskára se hagyva félbe a munkám,
Bevégeztem most betegen, szegénységben s öregen.

Az életről dalolok - s a halálról íme mégis:
Az árny-halál sarkamban lappang, ülő alakomnál, s évek óta -
Néha közelhúzódik, már-már szemtől szembe.

Lator László fordítása

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

WALT WHITMAN (1819—1892)

Van egy közkeletű tévedés, néha még lexikonokban is olvasható, hogy a szabad verset Walt Whitman találta ki. Valójában a szabad vers régebbi, mint a mai értelemben vett kötött formájú vers. Az általunk is ismert szabad versek a Krisztus előtti II. évezredből valók. Az egyiptomi Ekhnaton „Naphimnusz"-a és az ótestamentumbeli „Debora éneke" abban az értelemben, ahogy mi már régóta értjük, kétségtelenül szabad vers. De a későbbi évezredekben is fel-felbukkan a szabályos vers ellenében tudatosan kialakított átmeneti szöveg próza és vers között. A francia irodalomban már a XVIII. században szabad versnek is nevezik. Mielőtt még Whitman az egész világ számára példát adott volna a kötetlen verselésre, olyan költők, mint Goethe és Schiller vagy minálunk előbb Kazinczy, majd Petőfi és világszerte még jó néhányan szabad verseket írtak, ha nem is nevezték annak.

Van egy régi mendemonda, amely szerint az amerikai költő úgy jutott el a rímtelen és kötött ritmus nélküli vershez, hogy összebarátkozott Xantus Jánossal, az 1849 végén Amerikába emigrált földrajz- és néprajztudóssal. Xantus kitűnően tudott angolul, és kutatásairól abban az újságban adott számot, amelynél Whitman kedvelt publicista volt. Sokat beszélgettek irodalomról, és Xantus többek között Petőfi-verseket fordított neki. Az anekdota szerint az „Őrült", majd utána a terjedelmes „Apostol" példájából jutott az amerikai újságíró eszébe, hogy ebben a rímtelen-ütemtelen formában angolul is lehetne verset írni. Ha ez a mendemonda valójában és szó szerint nem is igaz, akkor is bizonyítja, hogy a magyar költő előbb találta ki a szabad verset, mint az amerikai. Bár ő se találta ki, hiszen ősidők óta megvolt, és ha máshonnét nem, a zsoltárokból szinte mindenki ismerte. Minthogy azonban nemcsak Amerikában, de európai nyelveken is Whitman példájából lett divatos, ezért kialakulhatott a máig is hangoztatott vélemény, hogy Walt Whitman a szabad vers ősapja. Persze Whitman óriási életművében szinte valamennyi költemény szabad vers, összesen csak négy rímes, kötött ritmikájú költemény található. Ezek közt van a Lincoln halálára írt halhatatlan elégia: az „Ó kapitány, kapitányom!".

Hosszú utat kellett megtennie az amerikai fiúnak, amíg a világirodalom egyik legnagyobb költőjévé emelkedett. Az amerikai irodalomtörténetekben közkeletű igazság, hogy a két legnagyobb egész világra ható amerikai költő Edgar Poe és Walt Whitman. Az első a legszigorúbb, fegyelmezett csengő-bongó formaversek klasszikusa, az utóbbi a formaverseknek hadat üzenő új stílusé.

Úgy kezdődött, hogy munkáscsaládban született. Apja ácsmester és sok mindenhez értő ezermester. A fiú korai éveiben már mellette dolgozott, tole tanulta az iparok lehetőségeit, és mellette lett elragadtatott bámulója a gépeknek. Kevés iskolát járt, hamar kellett segédkeznie a tetőfedő munkáknál. De már a kisiskolában is nemcsak jó tanuló volt, de rendkívül szép írást alakított ki, és az egyszeregyet is hamar megtanulta. Ezek mellett rákapott a nagyobb falvak és a külvárosok közkönyvtáraira. Nem csupán verseket és regényeket olvasott, hanem jogi és államtudományi szakkönyveket is. Az amerikai szabadságharc nagy elmélkedő vezetőinek, Jeffersonnak és Franklinnak a könyveit hamar megismerte. Ezek demokratikus elvei oltották belé a komolyan vett demokrácia eszméit. Ezért már elég fiatalon felháborította a gazdagok és szegények ijesztő különbsége, a néger rabszolgák emberi színvonal alatti élete, a közigazgatási és rendőri szervek önkényeskedése. Felismerte — nem utolsósorban a segédeknél és inasgyerekeknél — a meghökkentő műveletlenséget. Átmenet nélkül hátat fordított az iparosmesterségnek, és elment néptanítónak. Az ő műveltsége sem volt különösen nagy a kezdeteknél, de írni-olvasni és számolni már képes volt megtanítani a gyermekeket. És rövid évek alatt olvasással és gyakorlattal kitűnő pedagógus szakemberré művelte magát. Előbb pedagógiai kérdésekről írt különböző újságokba cikkeket. Amikor rájött, hogy a tanítás itt-ott hatósági intézkedésekbe ütközik, a kultúrpolitika kérdéseiről kezdett elmélkedni. Csakhamar feltűnt eredeti gondolataival és világos stílusával előbb a szerkesztőknek, majd az olvasóknak is. Még jó ideig nem gondolt arra, hogy verseket írjon. Egy-egy vezércikkének vagy harcos vitacikkének mondatait sok olvasó máris versnek érezte. Ezek közt volt Emerson, a kor leghíresebb amerikai filozófusa. Évek múltán, amikor a már költő Whitman szabad versei felháborították a kritikusokat, Emerson volt az első, aki igen nagy tudományos tekintélyével védelmébe vette. Tulajdonképpen az európai műveltebb olvasók számára is Emerson népszerűsítette először Whitman verseit és stílusát.

Az 1850-es években jelentek meg az első, már általa is verseknek mondott szövegek. Nem volt könnyű a közlésük, jó néhány újság, amelyeknek szerkesztői örömmel fogadták pedagógiai vagy politikai cikkeit, fejcsóválva elutasították az olyan szövegeket, amelyeket a költő verseknek mondott, holott ok prózának olvasták. Az is értetlenséget szült, hogy gondolattársításai váratlanok voltak. Nem egy hamarosan megjelenő avantgárd stílusirány vélte úgy, hogy ő volt a kezdeményező. Előbb az olasz futurizmus, majd a német expresszionizmus, végül a francia szürrealizmus elmélkedői hirdették, hogy váratlan új stílusuk őselődje az amerikai Walt Whitman. Természetesen ez nem volt véletlen. A XIX. század polgári fejlődése sokkal gyorsabb ütemű volt, mint az előbbi századok gazdasági és társadalmi haladása. A gyors változás pedig a tudatban meggyorsította a gondolatok társítását. Valamennyi avantgárd stílus eszközül használta a szabad asszociációt. Ez meghökkentő volt minden maradi elme számára, de lelkesítő a változások helyeslőinek.

Mire első kötete, a „Fűszálak" 1857-ben megjelent, már sokan lelkesedtek érte és még többen háborogtak ellene. De a híveknek és az ellenfeleknek tudomásul kellett venniük, hogy itt van Walt Whitman, valódi költő, van saját stílusa és témavilága. Stílusának lényege a tényeket gyors mozgásban látni kényszerítő fogalom- és képzettársítás. Egy rohanó vasúti szerelvény vagy egy vágyakozó szerelem, egy felháborodás a zsarnokság ellen egyaránt friss gondolkodásra biztatta az olvasókat. A témák java része pedig újdonatúj volt a költészetben. A munka dicsérete önmagában a régi témavilágnak is része. A munkagépek dicsérete azonban éppen a munkásság egy részét háborította fel. A géprombolások korszaka volt ez. A szövőgép, a varrógép, a nyomdai gépszedés azt a tévhitet keltette, hogy a gép kiveszi a dolgozó ember kezéből a munkát. Sok helyütt, Európában ugyanúgy, mint Amerikában, számos munkáscsoport rohamozta meg a gépeket, és kalapáccsal verték szét a nagyszerű találmányokat. Whitman pedig ezeket a gépeket dicsőítette. Leglelkesebben azonban azokat a szerkezeteket ünnepelte, amelyek mozgást, sebességet tudtak létrehozni. A rohanó mozdony, a vízen száguldó gőzhajó magasztos költeményeket kapott az új hangú költőtől. Másik témavilága volt az emberi egyenlőség és a szabad gondolat dicsőítése. Felismerte az egyenlőség és szabadság elválaszthatatlan egységét, vagyis hogy liberalizmus nélkül nincs demokrácia. Természetesen ez is felháborította azokat, akik féltek a gondolat és a szó szabadságától. A legnagyobb szembefordulást azonban az keltette, ahogy a szerelemről beszélt. Szabadságot követelt az egészséges vágyaknak is. A nők számára hirdette a férfiakkal egyenlő rangú szabadság igényét. Helyesnek és emberhez méltónak vallotta a szabad szerelmet. Érdekes módon ez akkoriban még a női jogokat követelő feministákat is felháborította. Ennek ellenére azok is olvasni akarták, akik indulatba jöttek az új költészet eszméinek hallatán.

Az évtized végére azonban az irodalmi élet kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a költő az emberi jogok legkövetkezetesebb képviselője. Ez pedig a következő évtizedben harcba hívta a költőt is. A hatvanas években ugyanis kiéleződött az ellentét a rabszolgatartó déli földbirtokosok és a bérmunkát igénylő északi gyárosok és nagy kereskedők közt. 1864-ben ki is tört a nagy polgárháború, amely fegyverrel állította szembe az Egyesült Államok északi és déli államait. Itt a fő kérdés az volt, hogy lehet-e, szabad-e, tudomásul vehető-e, hogy még mindig van rabszolgaság. A felszabadulást és felszabadítást hirdető észak élén a következetes demokrácia világtörténelmi hőse, Abraham Lincoln állt. Whitman úgy érezte, hogy Lincoln seregének szolgálatába kell állnia. De közeledett már ötvenedik évéhez, a sorozóbizottságok udvariasan elutasították, mint túlkorost. Mégis megtalálta a megoldást: jelentkezett szanitécnek, azaz egészségügyi katonának. Kitanulta egy gyors tanfolyamon az elsősegély, a betegápolás tudnivalóit. Természetesen ezeket is könnyen tanulta meg. Közel négy évig dolgozott katonakórházakban és az ütközetek közelében. A már nagy költőnek ismert, sőt elismert férfit betegápoló tevékenységéért tüntették ki többször is. A háború végén a rabszolga-felszabadítók győzelme után túl volt már az ötvenedik életévén. Akármi volt róla a vélemény, tekintélyes publicista és kénytelen-kelletlen elismert jelentékeny költő volt. Időről időre kis füzetekben jelentek meg újabb költeményei. Amikor ezek összegyűltek, valamennyit beolvasztotta a „Fűszálak" újabb és újabb kiadásaiba. Lehetséges, hogy az Amerikában is nagyra becsült Baudelaire példáját követte, aki minden újabb versével az eredeti gyűjteményt, „A romlás virágai"-t bővítette.

Ahogy az évek előrehaladtak, egyre általánosabb lett irodalmi tekintélye, különösen attól kezdve, hogy Európában a francia és a német kritika nemcsak elfogadta, hanem minden modern költői irányzat kezdeményezőjének hirdette. Ez volt az oka annak is, hogy erősen különböző költői irányzatok őt vallották előfutáruknak. A század vége felé már azok sem merték kifogásolni se formáit, se eszméit, akiknek egyébként nem is tetszett. Szinte észrevétlenül vonult be már életében a halhatatlanok közé. Élete pedig halála óta szakadatlanul folytatódik.

Hegedűs Géza


Forrás: Literatura.hu